Pedig így történt: a Parditka Magdolna-Szemerédy Alexandra-páros ma már a hazai Wagner-legendárium részeként emlegetett rendezése nagyságrendekkel lépett túl a félszcenírozott előadások alkalmi megoldásain, és a koncertterem játéktérré avatásával egyszerre hagyta háta mögött a realista színház és a Regietheater egymástól oly különböző irányzatainak megoldásait. S ha színházi vonatkozásban elmondható, hogy alig akartunk hinni a szemünknek, azt sem szabad említés nélkül hagynunk, hogy fülünk öt órán át fürdött a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem még alig-alig felfedezett akusztikájának csodáiban. Barátkoztunk a gondolattal, hogy a nemzetközi operaélet pályájuk csúcsán álló, vezető Wagner-énekesei jöttek el hozzánk (közülük ketten, Németh Judit és Christian Franz azóta egyetlen fesztiválról sem hiányoztak), és nehezen hittük el, hogy mindez nem pillanatnyi kegyelmi állapot, hanem a jövőben évről évre megismétlődhet.
Tudta Ön, hogy...
A nibelung gyűrűje 2008-ban teljessé vált produkciója az első hazánkban, melyet a 19. század óta az Operaházon kívül előadtak? A magyarországi bemutató a Gyapjú utcai német színházban volt Angelo Neumann utazó társulatának előadásában, röviddel megelőzve a Gustav Mahler vezényelte operaházi Rajna kincse- és Walkür-premiereket. - a Wagner-napokon a Lohengrin az egyetlen mű, mely nem csak Fischer Ádám vezényletével volt hallható? 2013-ban Vajda Gergely dirigálta a darabot, egy gyermekek számára készített rövidített verzió pedig A hattyúlovag címen volt látható Hamar Zsolt vezényletével, 2011-ben. - a fesztivál tízéves története során nem csak a bayreuthi mester zenedrámáit hallhatta a közönség? Az elmúlt évek során egy kamarakoncerten elhangzott a szerző összes dala, de korábban hallhattuk a Ring szimfonikus kivonatát is. - Wagner, aki karmesterként kezdte pályafutását, sohasem vezényelte a Lohengrin utáni műveit, köztük a Ringet sem? Részleteket azonban dirigált e művekből is - a Ringből például pesti koncertjén is hallhatott néhány szemelvényt a magyar közönség.
Fischer Ádám művészeti vezető azonban eltökéltnek bizonyult, és a következő két évben - Hartmut Schörghofer rendezésében - létrehozta A nibelung gyűrűje teljes előadását - melynek nem csak vizuális megjelenése számított újszerűnek a hazai operai gyakorlatban, de világszerte feltűnést keltett az is, hogy a ciklust a szerző elképzeléseihez alkalmazkodva, négy egymást követő napon adták elő. Előzetesen kétségeket keltett ez az ötlet: lehetséges-e fizikailag kibírni e monumentális műalkotást - voltaképpen pihenés nélkül?
A válasz egyértelmű igen. Sőt éppen e szünetnap nélküli produkció ébreszthette rá a nézőket arra, hogy Wagner pontosan tudatában volt annak, mit is vár el tőlük - és hogy cserébe mit kínál. A bayreuthi gyakorlathoz alkalmazkodóan korai (16 órás) kezdési időpont voltaképpen lehetetlenné teszi, hogy az előadások napjain kiszakadjunk a darab világából; még meg sem emésztettük az előző élményt, és már itt is van a következő - az egész gondolkodásunkat átható, meghatározó módon. Persze az ilyesfajta megszólaltatás kompromisszumokkal is jár: a főszerepekben érthető módon nem léphetnek fel ugyanazok az énekesek három egymást követő napon. Alighanem ezért fordulhatott elő, hogy egyetlenegyszer szünetnapokkal is látható volt a produkció - ekkor a szereposztás következetesen ugyanazokra az énekesekre épült egy-egy szerepben. A következő évek bemutatóinak legizgalmasabb kérdése a helyszínhez és az előzményekhez való viszony maradt: elsősorban a színpadiasság mértékének meghatározása, eldöntése.
Az oly hosszú szünet után végre ismét Budapesten is látható Trisztán és Izolda (2010, újfent Parditka-Szemerédy produkció) egyelőre a Parsifal által megkezdett úton járt, bátrabb díszletezéssel, de továbbra is a hangversenyterem adottságaiból, mi több: ezúttal anyagából kiindulva. A Lohengrin (2011) és a Tannhäuser (2012) egymást követő bemutatói nyíltan színházat varázsoltak a pódiumra, a sajátos „budapesti Wagner-stílus" arányait a német ihletésű rendezői színház felé billentve. A nürnbergi mesterdalnokok 2013-as, Michael Schulz rendezte bemutatója aztán újfent revelatívan avatta játéktérré a Művészetek Palotája belső terét, visszakanyarodva a Parsifal által meghatározott ideálhoz - és el is érve annak színvonalát.
"Vizuálisan kötetlenül asszociatív előadásmód"
Hogyan látta a kritika az első években a Wagner-napok által kezdeményezett új színpadi irányzatot? Tanulságos ezzel kapcsolatban felidézni Fodor Géza szavait, aki így írt élete egyik utolsó recenziójában a Ring 2008-as premierjét követően: "Azt megvitatni sem vezet most sehová, hogy az az operaelőadási mód, amelyet ez a Ring példáz, megmarad-e alkalmi megoldásnak, vagy az operajátszás új útját, jövőjét jelenti. Egyfelől a színház túl gyökeres és szubsztanciális művészet ahhoz, hogy lemondjon akár az operának is autonóm és következetes, pontról pontra való színi interpretációjáról. Másfelől a radikális rendezői operaszínház gyakorlata: az operák nyersanyagként kezelése (...) irritálja a nagyközönséget kedves operáival kapcsolatban, s elképzelhető, hogy egy olyan, a nézőnek szabadságot hagyó, vizuálisan kötetlenül asszociatív előadásmód, amely nem igyekszik arra kényszeríteni, hogy pontról pontra kövesse a rendező logikáját, életképes alternatívának bizonyul." (Muzsika, 2008. szeptember)
Kilenc év, kilenc opera. Bár sokan várták, remélték, hogy a 2013-as Wagner-bicentenáriumra válik teljessé a Budapesti Wagner-napok teljes érett kori életművet felvonultató kínálata, ez végül a fesztivál évfordulójára valósult meg. Kovalik Balázs első Wagner-rendezése napjaink egyik legelismertebb operai gondolkodójának Wagnerhez és a helyszínhez val ó viszonya szempontjából egyaránt izgalmasnak ígérkezik. Azt pedig, hogy a következő években a három fiatalkori műre, vagy a már látott tíz darab új színpadra állítására szólítanak-e a majd fanfárok, egyelőre csak találgathatjuk. Egy biztos: a Wagner-rajongók mindenképpen ott lesznek
hírlevél
