Ókovács Szilveszter "Nemzeti operajátszás Magyarországon" című, angol nyelvű előadása után a magyar delegációt asztalához invitálta Chen Ping, az NCPA (National Center for the Performing Arts) elnöke. Solymosi Tamás, a Magyar Nemzeti Balett igazgatója és Mozsár István, a Magyar Állami Operaház ügyvezető igazgatója látogatást tett a Kínai Nemzeti Balettnél. A 19 országból érkezett 35 operaházi vezető és kulturális menedzser tanácskozása a világ legnagyobb kulturális központjában két napig tart, kerekasztal-beszélgetésekkel folytatódik egyebek mellett az operajátszás jövőjéről, a közönség kineveléséről.

Arabella - sajtótájékoztató a Magyar Állami Operaházban - Ókovács Szilveszter

A beszéd:

Bevezetés

Olyan nemzet tagjaként jöttem ide, amelyik lélekszáma jóval kisebb, mint Pekingé. Ismert, dokumentált története is rövidebb, mint Kínáé, gazdasági ereje maximum méretével arányos, nem ezzel a hatalmas ázsiai országéval mérhető. Azonban ez a szöveg számítógépen készült, amelynek elvét magyar ember gondolta ki, munkámat chipek teszik lehetővé, amelyek szülőatyja magyar, miként az Excell-táblának is - de ha gond lenne az árammal, golyóstollal is bírnám, amit szintén magyar konstruált. És ha a töprengés közben Liszt-zene szól, talán megérint a múzsa csókja - aki ezek szerint szintén magyar lenne?

Magyarország és a zenekultúra

Kevesen tudják, hogy a világ egyik leggazdagabb nemzete a magyar. Megint nem ásványokban, erdőkben vagy vizekben mérem e gazdagságot (habár gyógyvizekben valósággal dúskálunk!), de 200.000 különböző lejegyzett népdalunkkal kényelmesen telepedtünk le a Guiness Rekordok Könyvében. Mégis, ehhez a felfoghatatlan, ősi kincshez képest kevésbé ismert műzenénk, miközben a XIX. század nemzeti romantikája elhozta a szerencsétlen történelmű, mindig leigázott magyarság zenei felemelkedését is. Talán a nemzeti opera megteremtőjét, az első magyar zenekart és énekkari mozgalmat alapító Erkel Ferencet kevesebben ismerik a magyar határokon túl, de kérdezem, vajon van-e, ki Liszt Ferenc nevét ne hallotta volna? Az első zongorista-sztár, aki zeneszerzőként dárdát hajított a jövőbe, és a világ első modern karmestereként is rengeteget tett Richard Wagner megismertetéséért, ráadásul szervezőként is letette névjegyét. Ő alapította azt a budapesti Zeneakadémiát, amely azóta is bölcsője a magyar muzsikusoknak. A Liszt Akadémia padjait koptatta Bartók Béla, akit nincs perc, hogy a világon valahol valaki ne játszana, Dohnányi Ernő és Kodály Zoltán, vagy a kortárs zeneszerzők három gigásza: Ligeti György, Kurtág György és Eötvös Péter.

De a magyar interpretáció-történet oszlopcsarnoka is hatalmas: Richter János Bayreuthban, Ormándy Jenő, Széll György, Reiner Frigyes, Doráti Antal, Fricsay Ferenc vagy Solti György külön-külön oltárnyi érdemet szerzett karmesterként. Mindegyikőjük dirigált a Magyar Állami Operaházban, amely - szintén nem mi mondjuk - a világ egyik legszebb színháza. Itt tanította be darabjait Giacomo Puccini, itt vezényelte műveit nagy rendszerességgel Richard Strauss, innen indult világhódító útjára Pietro Mascagni egyfelvonásosa, a Cavalliera Rusticana, itt alkotott Goldmark Károly, és a könnyű múzsa két nagy alakja, Lehár Ferenc és Kálmán Imre is. Johannes Brahms pedig - aki a világ számára leginkább Magyar táncairól ismeretes, bár nem honfitársunk - oda nyilatkozott, hogy ha jó Don Giovannit akar hallgatni, a budapesti Operába jön, ahol Gustav Mahler vezényel. És nemcsak ő: a külföldi csillagok közül utóbb Bruno Walter, Wilhelm Furtwängler, Arturo Toscanini, Fritz Busch, Josef Krips, Otto Klemperer, Giuseppe Patané vagy Lamberto Gardelli - oly hosszú a sor, Christoph Eschenbach-ig és Sir Simon Rattle-ig ér.

A mi 128 esztendős Operaházunk nemcsak a fent nevezettek lábnyomát őrzi, hanem reményeink szerint azt az előadási kultúrát és igényességet is, amely a történelmi viharok dacára elvehetetlenül mienk. Kifinomult Mozart-játék, nagy olasz romantikus repertoár (csak jövőre 10 Verdi-opera a színpadon), a Wagner-előadások élő hagyománya - és a mindehhez felzárkózó, az orosz és a francia iskolák vívmányait elegyítő klasszikus balett-társulat: ez mind a Magyar Állami Operaház jelene.

Nemzeti operajátszás

Fontos dilemma már az is, hogy mit értünk nemzetközi sztenderden és nemzeti operajátszáson? Nemzetközi gyakorlat az, amit Bécsben, Milánóban, Berlinben, de leginkább, persze, New Yorkban találunk: kibökünk a naptárban egy napot, és olyan szereposztást találunk, ahol van olasz, észt, portugál, spanyol, orosz és kínai énekes is. Nemzetközi szereplő- és alkotógárdával készülnek olyan produkciók, amelyek gyakran ekvivalensek: magas színvonaluk érzékelése mellett nehezen tudnánk eldönteni néha azt is, mit látunk, hát még, ha azt kérdem: hol látjuk mindezt? Olaszországban tizenhárom operaház működik, Németország-szerte több mint száz helyen játszanak operát, így se a firenzei, se a veronai, se a bonni, se a hamburgi operaház nem veszi magára azt a terhet, hogy neki feltétlenül olaszokkal vagy németekkel kéne feltölteni az előadások szereplőgárdáját, vagy különösebben ügyelnie kellene a nemzeti karakter szerzőkben, műfajokban, stílusban vagy művészekben történő megjelenítésére. Nem par excellence nemzeti operaházak. Mi Budapesten azok vagyunk: a Magyar Állami Operaház nemzeti operaház, a tizenötmilliós magyarság egyetlen e célra, opera- és balettjátszásra dedikált intézménye.

Az a nemzetközi sztenderd tehát nem lehet érvényes, amely gyakorlatilag ugyanazt produkálná, amit München vagy Berlin, csak más napokon: ide permutálva a létező száz osztályon felüli énekes- vagy balettsztárt, karmestert és rendezőt, függetlenül nemzetiségüktől - hiszen akkor a mieink hol lépnének fel? És ez a sóhaj csak úgy létjogosult, hogy rögtön megjegyezzem: a nagy tradícióval bíró magyar énekes- vagy táncostársadalom tagjai között szép számmal vannak olyanok, akikből ki lehet állítani világszínvonalú előadásokat. És azt se rejtem véka alá, hogy természetesen ma még nem bírnánk az említett világelső házakkal az financiális versenyfutást sem: egyelőre ötödéből-hatodából gazdálkodva túl nagy a hendikep. Így minden arra predesztinál minket, hogy a magyar énekesek mellé időnként hívjuk el a legnagyobbakat (és valóban a legnagyobbakat), és ne rendezzünk csak azért középszerű külföldiekből vendégjárást, hogy az idegen név-illúzió megmaradjon a színlapon. A magyar operakultúra letéteményesei vagyunk - ha budapesti színpadainkon egy tehetség nem kap lehetőséget, akkor Magyarország számára majdhogynem elveszett.

Nemzeti operaháznak lenni tehát három kötelességet jelent:

1. Korokon és játékstílusokon átívelő repertoárt;

2. szélesre tárt kapukat hazánk zene- és tánckultúrájának tehetségei előtt;

3. valamint magyar szerzők és művek és produkciók hagyományának ápolását.

Mindezt pedig úgy, hogy:

1. A repertoárjátszás minősége elérhesse a sorozatokéit,

2.  Ne legyünk szűkkeblűek, hisz az opera- és balettirodalom kincseinek többsége más népek szerzőit ékesíti.

3.  s hogy magyar művészek mellett világhírű külföldi szólistákat, együtteseket és produkciókat is üdvözölhessünk.

Szimmetria és balansz (befejezés)

Mialatt Önöket a magyar operajátszás múltjával és jelenével traktáltam, él és pulzál a jövő. Egyrészt már úton Budapestre a Pekingi Nagyszínház Vörös Szikla-produkciója, amelyet július elején mutatunk be Operaházunkban - és abban is bízni szeretnénk, hogy akár az én gyarló mondataim nyomán mi is megmutathatjuk kultúránkat, tudásunkat Kínában. Vagy bárhol a világon, ahol a tradíció és a progresszió szintézisére szükség van: a Magyarország legnagyobb és legrégebbi együtteseivel, szimfonikus zenekarával, énekkarával és balett társulatával bíró, összesen mintegy 80 különböző klasszikus produkciót repertoárján tartó Magyar Állami Operaházra számíthatnak, ha az európai kultúra csúcsteljesítményének, a balettot is magába foglaló operakultúrának a megismerése a cél.

Egyensúly és viszonosság művek, műfajok, művészek és kultúrák között - ez vezet ma minket a nagy hagyományú, s ma újra feltörekvő operaházban: Budapesten, Magyarországon, Európában.

Köszönöm, hogy meghallgattak.