„Nincs bennem semmi érdekes, csak véletlenül John Malkovich-nak hívnak”

A Műcsarnokban látható Sandro Miller Malkovich, Malkovich, Malkovich című fotókiállítása, a Magyar Nemzeti Galériában pedig hamarosan megnyílik Julien Rosefeldt Manifesto-ja, amit Cate Blanchett-tel készített. Ez egy új hollywoodi trend, hogy a sztárok a kortárs művészet felé fordulnak?

Nem tudom Cate Blanchett is így van-e ezzel, de én nem igazán töltök sok időt Hollywodban. Nem ismerem a hollywoodi trendeket, legalábbis remélem, hogy nem. 1992 óta dolgozom együtt Sandro Millerrel, de valamiért csak a mostani közös projektünk keltett nagy feltűnést. Mi is ez a Blanchett-féle Manifesto?

John Malkovich (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás / Fidelio)

Manifesztumokat olvas fel különböző szerepekben és helyzetekben, Marx Kommunista kiáltványát, a dadaista kiáltványt, Lars von Trier Dogma-kiáltványát, ilyeneket. Készült belőle egy film, és most egy videóinstalláció.

Hm, erről eddig nem hallottam.

Pedig hasonló a Sandro Millerrel készült fotókiállításához. Ön is más, kiemelkedő alkotásokat idéz meg, csak épp fényképeken.

Ikonikus fotókat játszottunk újra, vagy legalábbis olyan fotókat, amelyeket Sandro Miller ikonikusnak ítélt meg. Minden, a képeken szereplő személyt én játszottam el, Andy Warholtól kezdve Marilyn Monroe-ig, Mick Jagertől Salvador Dalíig. Ez rengeteg felkészülést és rengeteg munkát igényelt, hiszen az eredeti kosztümöket, díszleteket, sminket, mindent újra kellett alkotnunk. Szerencsére Sandrónak remek csapata van, egészen kiváló volt például a sminkes, Randy Wilder, akivel végig együtt dolgoztam.

Színészként valószínűleg nem volt ismeretlen feladat más bőrébe bújni – ebben a projektben viszont pont az az érdekes, hogy akárkinek maszkírozták, nem szűnt meg Malkovich lenni. Az emberek is azért nézik meg a képeket, hogy Malkovich-ot lássák különböző formákban.

Értem, amit mond, de nem értek vele egyet. Nem hiszem, hogy érdekes vagyok, és abban sem vagyok biztos, hogy bármi érdekes bennem. Az az igazság, hogy a munkáimnak általában nem sok köze van hozzám.

John Malkovich (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás / Fidelio)

Nem magamról beszélek, hanem általánosságban. Mármint, előfordulhat, hogy valamelyik sztár remek ember, remekül lehet beszélgetni vele, vagy épp vicces – de az is lehet, hogy igazából szörnyű figura, borzalmas alak. És mégis, amit csinál, az lenyűgöző, és az a legérdekesebb dolog benne.

A kiállítás címe mégsem véletlenül lett Malkovich, Malkovich, Malkovich.

Az elnevezés bizonyára A John Malkovich-menet című filmre utal. Ebben van egy jelenet, amiben mindenki Malkovich, a férfi és a nő, a pincér és az énekes, mindenki.

Nem sok színész van, aki még életében filmcímet ihletett.

Igazából fogalmam nincs, honnan jutottam Charlie Kauffman eszébe. De már akkor is viccesnek tartottam, amikor először hallottam a filmötletről.

Tehát akkor is A John Malkovich-menet lett volna a címe, ha nemet mond a szerepre?

Én legalábbis más címet adtam volna neki. Eredetileg én akartam rendezni a filmet, de nyilván nem ilyen címmel, ezért azt szerettem volna, ha egy másik színészről szól. Sean Penn-ről, William Shatnerről, vagy bárki másról.

John Malkovich (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás / Fidelio)

Állítólag egy stúdióvezető ki is akadt, hogy mi a francért nem lehet ’A Tom Cruise-menet’.

Én is ezt kérdeztem, de Charlie nem akarta megváltoztatni, én pedig nem szerettem volna egy, A John Malkovich-menet című filmet rendezni, vagy producerként részt venni az elkészültében. Aztán Francis Ford Coppola felhívott és megkérdezte, lenne-e kedvem találkozni Spike Jonze-zal, egy fiatal rendezővel. Párizsban futottunk össze, addigra pedig Steve Golin Propaganda Films nevű produkciós cégétől sikerült pénzt is szereznie a forgatáshoz. Azt hiszem John Cusack csatlakozott először a produkcióhoz, aztán jött Cameron Diaz, majd Keener és a többiek. De addigra ez már egy jól ismert forgatókönyvként keringett Hollywoodban – amikor pedig véletlenül arra jártam, mindig odajött hozzám valaki, hogy miért nem csinálom meg A John Malkovich-menetet. De mint mondtam, nem rajtam múlt, szívesen megrendeztem volna más címmel. Charlie-nak és Spike-nak viszont velem ellentétben nagyon pontos elképzelése volt a filmről.

Sok filmrajongónak talán még mindig ez a film ugrik be a nevéről. Az ön számára is különleges maradt a mozi, vagy ez is csak egy munka, ahol véletlenül magát alakította? Vagy legalábbis egy változatát.

Inkább az utóbbit mondanám. Szerinte a legfontosabb dolog A John Malkovich-menetben, hogy elindította Spike Jonze és Charlie Kauffman pályáját, és a szélesebb közönség megismerhette a nevüket. Nekem ennyi bőven elég. Fantasztikusan tehetségesnek tartom mindkettejüket, és szerintem azóta sokkal nagyobb és jobb dolgokat is készítettek.

A filmben bemutatott élete mutat bármi rokonságot a valósággal? Előfordult például, hogy olyan filmekkel kapcsolatban szólítják meg, amiben nem is szerepelt?

John Malkovich (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás / Fidelio)

Igazából soha nem találkoztam Charlie-val, szóval nem igazán tudott rólam semmit, amikor megírta a forgatókönyvet. Talán elolvasott pár velem készült interjút, nem tudom, soha nem kérdeztem. A Casanova Variations író-rendezőjének egyébként hasonló ötlete volt – ez egy kisebb film, amit pár éve csináltam. Körbeturnéztuk a világot egy klasszikus zene-színház-opera hibriddel, szóval vele Kaufmannal ellentétben sok időt töltöttem, zenészekkel, színészekkel, énekesekkel kiegészülve. Később az előadásból forgatókönyvet írt, ebből készült a film – amiben állítólag szintén John Malkovich-ot alakítottam.

Ezek szerint akkor is csak színészkedik, amikor önmagát játssza. Volt olyan szerepe ahol valójában kitárulkozott, nem csak színészkedett?

Nem.

A Sandro Miller-kiállítás és néhány egyéb munkája miatt pedig nekem úgy tűnik, mintha azzal kísérletezne, mennyire öné még a saját neve, és mennyire a produkcióké, vagy épp a nézőké. Többek között erről szólt A John Malkovich-menet is.

Ez kevésbé szándék kérdése, inkább egyszerűen ez a helyzet. Ez a valóság. Adott valaki, akit John Malkovich-nak hívnak – de én ismerek egy másik John Malkovich-ot, az unokatestvéremet. Ráadásul ugyanabból a kisvárosból származunk. Szóval John Malkovich-nak hívnak, de ez számomra nem igazán jelent semmit. Egyszerű, dolgozó ember vagyok, mint bárki más. Eszembe jut egy történet. Még 1986-ban Miamiban forgattunk egy filmet, nekem pedig egész nap a medencébe kellett belepotyognom, aztán kimászni onnan, parókát cserélni, öltönyt cserélni, majd ismét beleesni a medencébe, átöltözni, és így tovább legalább nyolc-tíz órán keresztül. Az egészet egy idősek otthonában vettük fel Miami Beach-en, ahol főleg zsidó származású nyugdíjasok laknak. Szóval miután körülbelül negyvenedjére estem bele a medencébe, majd mentem tovább átöltözni, egy ottani, körülbelül 70-80 éves zsidó bácsi megállított: „Jól látom, fiatalember, maga előadóművészként valóban vásárra viszi a bőrét a showbizniszért?” Én pedig teljesen padlót fogtam, mivel azt gondoltam, pontosan, ez teljes mértékben leírja az életemet. Ha nem is mindig ugyanarról a munkáról van szó, hiszen lehet, hogy rendezek valamit, vagy a produceri feladatokért felelek, de ezzel együtt is csak egy munkás vagyok, aki a történetmesélés különböző formáin dolgozik.   

Nem is izgatja, hogy a közönsége mit gondol magáról?

Nem aggódok azon, hogy az emberek Vicomte de Valmont-nak látnak, vagy azt hiszik, én vagyok Lennie az Egerek és emberekből, esetleg az maradt meg nekik, hogy Gustave Klimtet játszom.

Egyáltalán nem vagyok érdekes alany önmagam számára. Persze lehet, hogy másnak igen, de szerintem akkor sem önmagamért, hanem azért, amit csinálok.

John Malkovich (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás / Fidelio)

Az sem zavarja, ha a művészeti előadásra érkező közönség egy része a rosszfiút akarja látni a Con Airből, vagy Athost A vasállarcosból?

Egyáltalán nem – legalább eljönnek. Most járok harmadjára Budapesten, minden alkalom különböző produkciókkal jöttem. Először egy Jack Unterwager nevű osztrák újságírót, írót, sorozatgyilkost játszottam a Vígszínházban, aztán pedig egy Kadhafi-Szaddám Huszein-szerű őrült figurát a Just Call Me God című előadásomban. A mostani produkció ismét különbözik az előzőektől. Az előadás csak egy kis részében szerepelek, egy argentin író, Ernest Sabato művének, az On Heroes and Tombs-nak egy apró, Report on the Blind című részét adaptáltuk színpadra. Az írás egy olyan figuráról szól, aki azt hiszi, a vakok irányítják a világot. Úgy gondolja, világ életében üldözték a vakok, mert rájött egy nagy, sötét titokra. Bizonyos szinten az összeesküvés-elméletekről szól az egész, hogy meddig vagyunk képesek hinni valami abszurd és lehetetlen dologban.  

Azt olvashattuk, hogy egy erdélyi doktorandusz adta az ihletet az előadáshoz.

Nagyon régen történt, még 15-20 évvel ezelőtt. Kaptam egy levelet egy erdélyi hölgytől, aki a doktori disszertációján dolgozott, és ehhez kapcsolódóan szeretett volna interjút készíteni velem. Személyesen soha nem találkoztunk, de leveleztünk és két-háromszor sikerült beszélnünk is egymással. Hihetetlenül okosnak és humorosnak találtam. Nem tudom, mit tudott a beszélgetéseinkből használni a dolgozatához, de köszönetképpen elküldte nekem az On Heroes and Tombs című könyvet, mert azt gondolta, érdekelhet Sabato írása. Igaza volt, el is kezdtem dolgozni egy adaptáción – eredetileg filmet szerettem volna készíteni belőle, de nem igazán keltette fel az ötlet az emberek érdeklődését. Amikor egy orosz zongorista megkeresett azzal, hogy elő szeretné adni Schnittke egy szerzeményét zenekari kísérettel, ismét eszembe jutott az írás. Arra gondoltam, egy nagyon limitált adaptáció, a könyv Report on the Blind fejezete tökéletesen passzolna Schnittke-hez. Gyönyörű, nagyon egyedi darabról van szó, ami annyira összeillik Sabato művével, mintha egymásnak írták volna őket.

Sabato könyve több mint harminc éves. Miért gondolta, hogy még ma is aktuális lehet?

John Malkovich (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás / Fidelio)

Minden ember áldozatnak érzi magát – úgy tűnik, mintha ma több áldozat lenne, mint a Holokauszt idején. Mindenki úgy gondolja, hogy más a hibás a nyomorúságaiért, senki nem felelős önmagáért. Az emberek azt hiszik, nincs kontrolljuk maguk felett, mert valamiféle sötét, rosszindulatú erő irányítja a sorsukat. Persze még ez is előfordulhat, nem tudom. De abban biztos vagyok, hogy ebben az internet is szerepet játszik. Egyre többen és többen hisznek az álhírekben, összeesküvésekben, mert az internet bármit könnyen bead nekünk, és az információ másodpercek alatt elterjed az egész világon. Nemrég a feleségemmel beszéltem, ő említette, hogy a gyerekrablás a Walmartban, amiről én még csak nem is hallottam, csupán egy közösségi médiás hoax volt. Én úgy gondolom, maga a közösségi média egy hoax. A figurám a Report on the Blindban saját meggyőződését teljesen igaznak véli. Rögeszméje van, de egy meglehetősen lusta rögeszméje, mivel ő maga is lusta, gyáva és gyerekes – így válik paranoiássá. Úgy érzem, soha nem volt aktuálisabb a darab.

Milyen előadásokra készül a közeljövőben? Láthatjuk még Budapesten?

Lehetséges, én legalábbis továbbra is szívesen jövök. A zongoristánkkal jelenleg is dolgozunk valamin, de nem szeretném előre lelőni, hogy min. Tovább folytatjuk a Report on the Blind előadást, és lehetséges, hogy a Just Call Me Godhoz is visszatérünk, valamint a The Music Critic-hez, amit idén Európában több helyen is előadtam már. Pár hét múlva kezdek forgatni egy BBC-s sorozatot, a következő néhány hónapom ezzel telik majd. Aztán lehetséges, hogy másfél év után végre bemutathatom egy darabomat a West Enden. Jövő nyáron pedig egy amerikai író, David Mamet egyik darabjában játszom, szintén Londonban. Ami a zenei előadásokat illeti, ötleteim továbbra is akadnak bőven.

A júniusi lapszám egyik különleges darabja (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás / Fidelio)