A Centrál előadását elnézve az embernek könnyen támadhat olyan érzése, mintha egy civakodó családot nézne, ahol épp a kisebb testvér igyekszik elorozni a figyelmet a nagyobbtól. Kevésbé enigmatikusan: a kisebb testvér maga a Centrál Színház, amely a hazai musicaljátszásban igyekezett valamiféle harmadikutas szerepet kivívni magának, olyan közönségsikerekkel, mint a Chicago, a Cabaret, vagy épp az Egy nyári éj mosolya - hozzátéve, hogy ez utóbbi inkább csak Sondheim itthoni mellőzöttsége, esetleg Törőcsik Mari miatt tarthat számot az érdeklődésre. A nagyobb testvér pedig az a maroknyi, zenés-szórakoztató műfajban magának monopolhelyzetet kivívó intézmény, amelynek a Broadway felett az ég - hol karikírozva, hol a maga kínos valóságában átemelve - görbe tükröt igyekszik tartani.
Kikacsintás és bennfentesség. Ez a két szó tudná legjobban jellemezni a Baráthy György és Kiss Márton által jegyzett sztorit. Eszerint van egy teátrum a belváros szívében, a Pesti Broadway Színház, amelynek a mindenki által csak tanár úrnak szólított igazgatója ("Major óta az első zseni") régen megfejtette a siker titkát:
1.) projektor
2.) lézer
3.) három löket szárazjég
A recept pedig minden jel szerint működőképes, sorra mutatják be a banális, mégis teltházas darabokat (így az irodalmtörténeti ihletettségű Róza és Mórt, majd nem sokkal később a Vukot). Aztán egy gyors váltással a színfalak mögé kerülünk, ahol címlapsztárok helyett alkoholista primadonnával, pásztorórákon castingoló, despota igazgatóval (Papp János), és az ő főszerepekkel elhalmozott fiával találjuk szembe magunkat (Rada Bálint), utóbbi ráadásul szíve szerint leginkább mégis csak a Hamletet játszaná el. És ide csöppen be az árva musical-gruppie is, Flipper Ditta (Szilágyi Csenge). Majd nem sokkal érkezése után hullani kezdenek előbb a kritikusok, aztán a színház riválisai.
A Broadway felett az ég nem árul zsákbamacskát, alcímben hirdeti magáról, hogy ez itt „Magyarország legszarabb musicalje". És tényleg minden arra vall, hogy amit látunk, az egy antimusical: a játéktér eleve kamaraszínpad, a díszlet gyakorlatilag végig egy fekete paraván, Darvasi Ferenc zenei anyaga csupán zongorán szólal meg, a színészek ahol csak lehet túljátszva, rosszul énekelnek. Ám legyen bármennyire is szándékoltan rossz, amit látunk, az előadás még így sem mentes a kockázattól: hiszen míg a "legszarabb" jelző kifejezetten szórakoztató tud lenni, addig a közepesen, netalán a kicsit szar, valljuk be, már jóval kevésbé csalogató.
A szuperlatívusz bőven kitart az első felvonás végéig. Egyfelől poénok egész sorát kapjuk, mintha csak az alkotók műfaj iránti egykori rajongásukat állítanák pellengérre, tanúbizonyságot adva nemcsak az önirónia iránti fogékonyságukról, hanem mesterségbeli tudásukról is. Darvas Ferenc zenéje sorra emeli át a musicalek patikamérlegen kimért kötelező elemeit, ügyefogyott dalszövegekre komponált duettekkel és tercettekkel, megannyi zenei utalással, Erkeltől kezdve Seres Rezsőig. Másfelől az összekacsintós poénokon túl a darab mégiscsak valamiféle krimibe illő izgalmat ígér, még ha az áldozatok eleinte csak népszerűségnek ritkábban örvendő kritikusok is. A második felvonásra ez a fajta bátorság alábbhagy, a gyilkos kilétére is fény derül, izgalom helyett ezért csak a borítékolható végső fordulat túlságosan hosszúra nyújtott kiteljesedése marad a nézőnek.
Mindaddig azonban jutalomjátékok egész sorát kapjuk. A Centrál társulatához frissen szerződött Rada Bálintnak például nagyszerűen sikerül megoldania a hálátlan, mégis életszerű szerepet: rosszul kell eljátszani azt, hogy sokra hivatott színész. Szilágyi Csengével ketten ők azok, akik az előadás legfőbb biztosítékait jelentik: játékuk a darab leszállóágában is vonzza a tekintetet, tényleg erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy az egyébként fokozatosan kifulladó karaktereiket tartalommal töltsék meg. Botos Éváé az előadás legjobb, Zalaszentgrótnak dedikált dala, párja, Cserna Antal korai ötvenes éveiben járó, kicsit fáradt, kicsit hajlott nyomozója pedig minden gesztusával a musicalhősök sztereotip képe ellen dolgozik.
Nehéz eldönteni, hogy a Broadway felett az ég amolyan diákcsíny-e, vagy inkább egy műsorpolitikai ars poetica. Amennyiben az utóbbi, a nézőnek még egyetlen kérése maradhat: tartson ki ez a(z ön)kritikus hangvétel - ne csak egyetlen előadás erejéig, hanem az egész évadban.
hírlevél
