Aligha valószínű, hogy a nem ismeretlen szerző nem ismeretlen művét még senki se akarta volna színre vinni itthon az utóbbi másfélszáz évben, de a szegedi premiert látva a miértre legalább egyértelmű választ kapok. Ugyanis Berlioz se nem operája, se nem oratóriuma, az önmaga által 'légende dramatique'-ként meghatározott Faust elkárhozása, mely a szerző vezényelte 1846-os előadáson kínosan megbukott, gyakorlatilag megoldhatatlan feladatok elé állítja színre vivőjét.

A mindössze négy szólista mellett a nagy létszámú, végig főszereplő kórust gyors színváltásokon keresztül kell hajszolni mennytől a pokolig és vissza, közben hol véreső hullik, hol csontvázseregek szegélyezik az utat. A Faust I. része lenyűgözte és megihlette Berliozt, ám a Goethének elküldött Opus I., azaz a Nyolc jelenet a Faustból nem nyerte el Weimar fura urának tetszését: egy Berlioznak címzett levelében maró gúnnyal beszél a zeneműről. A Faust elkárhozása a Nyolc jelenet... felhasználásával született: a mozaikos, egymástól majdhogynem független képekből építkező szerkezet elmesélhető története vékonyka, miközben sok a színházi szempontból üresjáratként észlelhető zenekari rész - mindez tovább nehezíti az énekesek és a rendező dolgát.

Ez indokolja egyfelől, hogy többnyire koncertként hallható a franciául, latinul és egy kitalált (pokolbéli) nyelven szóló Faust elkárhozása, másfelől azt, hogy a számon tartott színpadi megvalósítások nem egyszer elképesztő szcenikával dolgoznak. Elég gondolni a Metropolitanből a MűPában is közvetített, tavaly téli Robert LePage-féle verzió multimediális látványorgiájára, vagy a katalán művészcsoport, a La Fura Dels Baus által tíz éve Salzburgban készített előadásra. Az utóbbi kapcsán muszáj Fodor Géza lelkes szavait idéznem, aki három éve így írt a produkció DVD-felvételéről: „Azt hittem, a színpadi ábrázolásnak van egy áttörhetetlen korlátja: fizikuma, amitől nem képes a tiszta transzcendencia megjelenítésére. Ez az előadás rám cáfol."

A folytatás elé ugyane cikk végéről idekívánkozik még egy mondat: „A Faust elkárhozása mint színpadi mű... bemutatása olyan anyagi és energiaráfordítást igényel, s ehhez képest olyan szűk közönségrétegre számíthat, hogy csak a legelőkelőbb operaházak vállalhatják, illetve fesztiválprodukcióként élnek meg; egy olyan repertoáropera, mint a budapesti, aligha kockáztathatja meg előadásukat." A Verdi-Puccini-rabigából bátran kitörő szegedi operatagozatnak tehát eleve volna mire büszkének lennie, de az előadás önjogán, bármiféle hasonlítgatás nélkül is megállja a helyét.

Nem is akárhogyan, s ez legelsősorban Kentaur lüktető, folyton meglepetést okozni képes terének köszönhető, ami jóval komplexebb konstrukció holmi színházi díszletnél. A színpadon lévő többtonnás fémmonstrumok, falak és állványok játszi könnyedséggel perdülnek és fordulnak, emelkednek és süllyednek, dőlnek vagy pörögnek aszerint, mikor mire van szükség. Pillanatról pillanatra változik a tér: hálószoba meg hegymagas fal, virágos rét meg kocsmabelső alakul gyors egymásutánban. A tapsrendhez felsorakozó műszak valóban emberfeletti munkát végez: a legkisebb tévesztés végzetes következményekkel járhat.

Az ehhez hasonló, grandiózus spektákulumok magukban rejtik a veszélyt, hogy az előadás nem lesz több puszta technikai (erő)demonstrációnál, Szegeden azonban nincs szó erről. Juronics Tamás rendezésének haloványabb és figyelemre méltó megoldásai egyaránt arra vezethetők vissza, hogy alapvetően koreográfus, és kevés gyakorlattal bíró operarendezői énje csak sokadik a sorban. A ragyogó formáját hozó kórust (karigazgató: Kovács Kornélia) például remekül irányítja Juronics: a kar geometrikus rend szerint mozgó tömböt alkot. Egyetérthetünk a rendező felismerésével: egyéniségekre nem, a Faust-Mephistopheles-Marguerite háromszög mögött és mellett pulzáló tömeg egységének megmutatására annál inkább szükség van. (Az Auerbach-pincében Altorjay Tamás komolyabb, Gábor Géza mókásabb hangvételű Brandere a szabályt erősítő kivétel.) A Kentaur által szürkés-ezüstös, finoman historizáló jelmezekbe bújtatott kóristák színpadi létezését egyszerű, mégis látványos megoldások segítik, ami elmondható a Mephistopheles szárnysegédeit alkotó borzas üstökű ördögfiak és -lányok táncos fellépéséről is.

A szólisták teljesítménye viszont olykor hagy maga után kívánnivalót. A 'nagy szabáshoz' tényleg passzol a kettőzés - amiből a második szereposztás Faustja, Wendler Attila a nyilvános főpróbán (a hivatalos indoklás szerint betegség miatt) kihullott -, ám félő, hogy a szegedi társulat jelenleg egyet is nehézségek árán tud kiállítani. László Boldizsár megbízható, de korántsem világrengető hang, akinek azonban ún. színészi megoldásai rémületes közhelyekre szorítkoznak. Faustja nem a tudást és a földi hívságokat megunt, kiábrándult férfiú, hanem egy magát mórikáló, ideggyenge balek, aki kizárólag több méter széles gesztusokkal tud kimutatni bármely érzelmet. Réti Attila Mephistophelesként ezúttal is inkább szuggesztív egyéniségével hat, mint hangjával. A szegedi színház vezetésének végre észre kellene vennie, hogy Kelemen Zoltánnak rég nem a második, hanem az első szereposztásban van a helye: hangban és karakterben egyaránt jól hozza a pokoli csábítót. Érsek Dóra Marguerite törékeny szépségét igen, az őt tépő fájdalmat és a belső küzdelmet már kevésbé képes megmutatni. Tóth Judit Marguerite-je viszont minden szempontból érettebb, rezignáltabb asszony, teljesítménye ettől is meggyőző. A szegedi szimfonikusok Gyüdi Sándor illetve Kardos Gábor irányítása alatt egyaránt a színpadi történések megbízható segítőinek mutatkoztak.

Az élmény tehát felemás: a nagyralátó színpadi kivitelezéshez hasonlóan izmos zenei teljesítmény szükségeltetne. A nyaktörő mutatvány bátor végrehajtói azonban mindezen hiányosságok ellenére elismerést érdemelnek.

Faust elkárhozása - Szegedi Nemzeti Színház

Írta: Hector Berlioz

Díszlet, jelmez: Kentaur

Világítás: Stadler Ferenc

Rendező: Juronics Tamás

Szereplők:

Faust: László Boldizsár/Wendler Attila

Marguerite: Érsek Dóra/Tóth Judit

Mephistopheles: Réti Attila/Kelemen Zoltán

Brander: Altorjay Tamás/Gábor Géza

Égi hang: Somogyvári Tímea Zita

Km: Szegedi Szimfonikus Zenekar, a Szegedi Nemzeti Színház Énekkara és Tánckara (karig.: Kovács Kornélia)

Vez.: Gyüdi Sándor/Kardos Gábor