„Amikor körülbelül két és fél évvel ezelőtt felmerült, hogy előadjuk Cesti Il pomo d'oro című operáját, fel kellett tennünk magunknak a kérdést: teljesen megőrültünk?” – mesélte a premier után Eva-Maria Sens, az Innsbrucki Régizenei Fesztivál művészeti vezetője. Azt hiszem, erre minden okuk megvolt, hiszen a darab utolsó ismert előadására 1668-ban került sor. Egy része ugyanis elveszett, a harmadik és az ötödik felvonásnak csak a librettója, illetve részletei maradtak fenn. Így bármilyen emblematikus helye is van a műnek a zenetörténetben (aminek köszönhetően például tőle kölcsönözte a nevét egy első vonalbeli régizenei együttes), legfeljebb töredékes előadásokra nyílt lehetőség. No, de ez még nem akadály, hanem kihívás, a fesztivál zeneigazgatója, a nemzetközi hírű karmester, Ottavio Dantone a fennmaradt források és Cesti egyéb művei alapján rekonstruálta a hiányzó felvonásokat, úgyhogy innentől nem volt más feladat, mint a művet a maga nyolc órájában színre állítani.
Jó, bevallom, kicsit túlzok, a fesztiválon elhangzó mű tiszta játékideje legfeljebb hat és fél–hét óra lehetett, ám ahogy a 17. századi bécsi előadásokon, ezúttal is két részre osztva került színre. A prológus és az első két felvonás az első napon (meghajlás nélkül, a színpadi függönyre vetített felirat jelezte, hogy a történet folytatódik),
majd másnap a harmadik felvonás előjátéka alatt kaptunk egy kis összefoglalót „az előző rész tartalmából”, és utána következett, ami még hátra volt.
A darab hossza természetesen újabb komoly feladat elé állította a produkció alkotógárdáját, ráadásul a műben összesen negyvenhét karakter lép színre – őket húsz énekes keltette életre, fejenként kettőt-hármat.
Proserpina és Pluto: Neima Fischer és José Coca Loza (Fotó/Forrás: Birgit Gufler / Innsbrucki Régizenei Fesztivál)
Lássuk be, a mai, felgyorsult világban nehéz két hosszú estén át lekötni a figyelmet, még ha olyan lelkes, a különlegességek iránt fogékony közönségről is van szó, mint amilyen a premieren jelen volt. Ráadásul Cesti, aki a darabot a császári ünnepségek számára írta, inkább törekedett a mennyiségre, mint a minőségre, a cselekmény széteső, a különféle allegorikus istenségek elmélkedése nem túlságosan érdekfeszítő, és a zene is sok esetben kevéssé fantáziadús panelekből építkezik. Persze ne legyünk igazságtalanok, a mű megírása idején az opera fiatal műfajnak számított, eszköztára jóval szűkebb volt a mainál, de azért akadtak a korban is, akik képesek voltak jobban felépített, izgalmasabb műveket alkotni – még ha nem is feltétlenül rekorderként írták be a nevüket a zenetörténetbe.
Egyszeri hallgatásra nem nagyon lehetett észrevenni, hogy Dantone kiegészítései bármiben is különböztek volna az autentikus anyagtól, habár az általa alkotott részekben néha egy meglepőbb harmóniai fordulat vagy hangszerkezelési sajátosság színesítette a muzsikát.
A karmester és az általa vezetett Accademia Bizantina egyébként mindent megtett az előadás sikeréért, fantasztikusan élővé tették az operát.
Szemük előtt nem annyira a – régizenejátszásra gyakran jellemző – puritánabb, letisztultabb hangzás lebegett, sokkal színesebb, gazdagabb dallamokat szólaltattak meg. A karmester óvó keze és határozott koncepciója a zenei megvalósítás minden rétegén rajta hagyta a nyomát, a szintén ragyogóan szereplő kórus, a NovoCanto és természetes a szólisták énekteljesítményén is.
A három grácia: Ester Ferraro, Danilo Pastore és Neima Fischer (Fotó/Forrás: Birgit Gufler / Innsbrucki Régizenei Fesztivál)
A produkció rendezője Fabio Ceresa volt, aki a magyar közönség számára is ismerős lehet, hiszen kiváló Álarcosbál-produkciója még a közelmúltban is szerepelt a Magyar Állami Operaház műsorán. Az eredményt látva valószínűleg nem is találhattak volna alkalmasabb személyt a feladatra, mert bár nem állítom, hogy az előadás a két este folyamán egyszer sem ült le, sok helyütt elképesztően szórakoztató, a poénparádé ellenére is rétegzett, izgalmas, sőt a végén kicsit elgondolkodtató produkció született. Ceresa abból indult ki, hogy a különféle természetfeletti lényeket, főként az ókori római mitológia istenpalettáját felvonultató részekben a darab korának operajátszását vette alapul. Hihetetlen pazar látványvilágot alkotott (kiváló partnereinek, a díszlettervező Nikolaus Webernnek és különösen a jelmeztervező Giuseppe Palellának köszönhetően), ráadásul megtartotta a librettóból azokat a hatásvadász színpadi utasításokat, amelyek szerint például az istenek mindig egy felhőn szállnak alá. Ez persze túlzásnak hat, de a rendezőnek jó érzéke van ahhoz, amit sokan próbálnak, de csak kevesen tudnak igazán jól csinálni a barokk operákban.
Megoldásai pont annyira szélsőségesek, ami még görbe tükröt tart a stílusnak, de nem lesz erőltetett vagy idegesítő.
Ugyanez igaz a humoros jelenetekre, Ceresa elmegy a falig, ha nevetségessé akarja tenni egy figura gyarlóságait, vagy valamilyen helyzetkomikummal akar feldobni egy laposabb jelenetet, de mindig tudja, hol a határ.
A darab prológusában az akkor ismert világ birodalmai hódolnak Ausztria előtt, jelen esetben pedig egy szépségversenynek lehettünk tanúi, ahol az allegorikus alakok megmérkőznek egymással. Ez már önmagában humorforrás, hiszen némelyik férfi szereplőn határozottan látszik, hogy nem igazán alkalmas „Miss akármilyen országnak”, ám a rendező a későbbiekben is épít a mind a klasszikus ókori mitológiára, mind a barokk operajátszásra jellemző, a maitól jelentősen eltérő nemi felfogásra. Egy esetben azonban még egyet csavar a témán, és már-már elbizonytalanította a közönséget, kit is lát a színen.
Filaura szerepében Alberto Allegrezza (Fotó/Forrás: Birgit Gufler / Innsbrucki Régizenei Fesztivál)
A mű harmadik rétege, az emberek világa mai, modern környezetben jelenik meg, itt láthatjuk az aranyalmáról döntő Paris és korábbi kedvese, Ennone (Oenone) kapcsolatát, majd amikor a férfi Venus istennő ígéretének megfelelően elindul, hogy megszerezze Helénát, a magányos nő gyötrődéseit is. Ez egyébként az opera leggyengébb cselekményszála, egy idő után rettenetesen unalmas Ennone szenvedéseit, valamint újabb és újabb öngyilkossági kísérleteit nézni. Valószínűleg már a darab eredeti alkotói is rájöttek erre, ugyanis a jelenetekhez hozzáadtak két komikus szereplőt, a nő dajkáját, Filaurát, és a szatíra istenét, Momust. Az asszony karakterét tenor hangra írta a komponista, így jó alkalmat kínál a klasszikus „férfi játszik egy idősebb, harsány és férfifaló nőt” komédiai alaphelyzetre. A szerepet megformáló Alberto Allegrezza az egész produkció egyik legnagyszerűbb közreműködője,
igazi kaméleonként elhiteti, hogy valójában nőként, elhízott, temperamentumos, viccesen idegesítő perszónaként jelenik meg – még női hangszínt is képes produkálni.
Megint csak azt mondhatjuk, hogy minden az arányokon múlik, Filaura közönséges, de nem úgy, hogy kimeneküljünk a teremből, viszont mindig rá tud tenni még egy lapáttal egy-egy poénra, megjelenésekor már várja a közönség, most éppen mivel rukkol elő.
Az első este a barokk és a modern világ keveredése ellenére sem nagyon vonultatott fel aktualizáló momentumokat, meglepő volt ehhez képest, mikor a harmadik felvonás a felirat szerint „a világ legnagyobb gonosztevőinek” tanácskozásával indult, ahol Aeolus, a szelek ura és csatlósai a jelen és a múlt hírhedt politikai vezetői, Donald Trump, Sztálin, Osama bin-Laden stb. alakjában jelentek meg. Ez azonban egyelőre inkább csak kis kiszólás, fricska volt, mintsem konzekvens világértelmezés, a későbbiekben pedig az egyik legváratlanabb és leghatásosabb gegre adott lehetőséget. Amikor egy szintén ellaposodó allegorikus jelenet végén a tűz elem megtestesítője futballbíróvá alakult, a pályára rohanó amerikai elnök akadályozta meg abban, hogy piros lapot adjon a játékosának. Lám, még a jelen legfrissebb történései is beleszövődtek az előadásba.
Aeolus és világ más nagy gonosztevői (Fotó/Forrás: Birgit Gufler / Innsbrucki Régizenei Fesztivál)
Ha azonban azt gondoltuk négy és fél felvonás után, hogy az előadásnak semmilyen más célja nincs, mint hogy a komédia határtalan tárházával befogadhatóvá tegye ezt a barokk monstrumot, tévedtünk. Az opera zárójelenetében ugyanis a rendező mégiscsak adott valami gondolkodni valót, amit magunkkal vihettünk. Az eredeti befejezésben Jupiter azzal oldja fel az istennők viszályát, hogy az aranyalmát Margit Teréziának, a császár ifjú hitvesének ítéli. Ezúttal azonban
a mindenkinél szebb és nemesebb nőalak – utalva a prológ szépségversenyére is – Miss Europa lesz, aki az Európai Unió zászlajába burkolózik.
Az ellenségeskedés helyett össze kell fognunk, hogy megőrizzük közös értékeinket, túl fontosak ahhoz, hogy veszni hagyjuk őket – állítja egy határozott gesztussal a produkció.
Az előadás szereplőgárdája nagyrészt fiatal énekesekből állt össze, jó páran közülük a fesztivál saját énekversenyén tűntek fel. Elképesztően erős csapatot alkottak, a húsz előadó közül senki nem nyújtott gyengébb teljesítményt, kiváló vokális produkciók és erős színészi alakítások tanúi lehettünk. Mindenkit nem lehet kiemelni, de feltétlenül meg kell említeni a három rivális istennőt, Juno szerepében Sophie Rennert méltóságteljes mezzoszopránját, Venusként a csábos Jone Martinezt (aki hamarosan a Haydneum Eszterháza Fesztiválon is fellép), valamint Pallasz Athéné megformálóját, a komikusan izgága Shira Patchornikot. Mindhárman csodás hangon és kifogástalan technikával énekeltek. Bár Ennone a folyamatos szenvedésével eléggé hálátlan szerep, Mathilde Ortscheidt így is képes volt érzékenyen megmutatni a karakter lelki rezzenéseit. Üde komika volt Ámor, Hébe és még ki tudja, ki mindenki alakítója, Jiayu Jin, míg a férfi hangok közül a Jupitert alakító Giacomo Nannit fontos megemlíteni (akinek ráadásul a fergeteges Donald Trump-alakítást is köszönhettük), és a Neptunusz, valamint Kekropsz szerepét megformáló Federico D. E. Sacchit. Akadtak olyan művészek, akik egy-egy jól sikerült pillanattal, vicces jelenettel hívták fel magukra a figyelmet, ilyen volt például Momusként Rocco Cavalluzzi. A nagyszerű énekesek sorában öröm volt egy magyar közreműködőt is látni, a Zeneakadémián idén diplomázó basszust, Bán Balázst, akinek Germania és Bacchus szerepében rövid énekelnivalója volt ugyan, ám a karakterek néhány kikarikírozott vonásával így is igazán szórakoztató pillanatokat szerzett.
Az istenek gyűlése, középen Bacchus szerepében Bán Balázs (Fotó/Forrás: Birgit Gufler / Innsbrucki Régizenei Fesztivál)
Fogjuk-e látni a jövőben Cesti Il pomo d'oro című operáját, vagy a mostani bemutató egyszeri és kivételes alkalom volt? – ez a kérdés merülhetett fel az előadás után. Az semmiképpen sem valószínű, hogy a mű bekerüljön az operaházak alaprepertoárjába, hiszen
most is inkább úgy néztük, mint múzeumban a mamutcsontot, amely hatalmas méretei, a miénktől eltérő léptéke miatt érdekes.
Ugyanakkor a legkiválóbb művészi interpretáció sem lehet képes arra, hogy az opera valamennyi pillanatához olyan módon tudjunk kapcsolódni, ahogy az egy teljes értékű művészi alkotás esetében történik. A produkcióból mindenesetre felvétel is készült, így remélhetőleg azok is megismerhetik, akik személyesen nem juthatnak el valamelyik innsbrucki előadásra. Aztán remélhetőleg bezsebel néhány díjat a legjobb újrafelfedezett opera és hasonló kategóriákban, akik pedig élőben látták, olyan élménnyel gazdagodtak, amelyhez foghatót nem mindennap tartogat a nemzetközi operaélet.
Fejléckép: Pallasz Athéné, Venus és Juno: Shira Patchornik, Jone Martinez és Sophie Rennert (fotó/forrás: Birgit Gufler / Innsbrucki Régizenei Fesztivál)
hírlevél
