A szerző a Macbeth kapcsán megjegyezte: „Ez a tragédia az emberi szellem egyik legnagyobb alkotása. Ha nem tudunk ebből valami nagyot csinálni, legalább csináljunk valami szokatlant." Szinetár Miklós mindkét téren kudarcot vallott, talán azért, mert a „lusta asszony rétesé"-nek készítési módja lebegett a szeme előtt. Az interneten kis keresgélést követően fellelhető recept lényege, hogy a hozzávalókat, melyek részletezésétől érdektelenség okán ezúttal eltekintenék, némi elegyítést követően egy kivajazott tepsibe hányjuk, s a többit a tűzhelyre, valamint a világegyetem mindent elrendező bölcsességére bízzuk. Így eshetett meg, hogy 2011-ben, egy újonnan kinevezett vezetés, mintegy bemutatkozásként, képes volt valakit odaengedni a közönség elé szabad, széttartó és avítt ötleteinek jegyzékével, s eladhatónak véltek egy 1960-as éveket idéző, muzeális értékű gesztusokkal és színpadi jelenléttel díszített, színészi játékban Gloria Swansont és Lugosi Bélát idéző, ugyanakkor Kovalikkal kicsit meglocsolt, Vidnyánszkyval picit felgőzölt, vállalhatatlanul megvalósított koncepciót.

Azzal a szerzővel művelték ezt, aki oly nagy hangsúlyt helyezett a drámaiságra, aki a maga számára megteremtette a „színpadi hatású szó" fogalmát, s emiatt képes volt halálba szekírozni librettistáit, aki színházak számára tiltotta meg darabjainak előadását, ha nem volt abban bizonyos, hogy kellő hozzáértéssel és igényességgel kezelik darabjait. Számomra mindig nagy rejtély marad, szereplői gyakorta miért nem arról énekelnek, amiről a szöveg szól, miért szépíti a fájdalmat, miért tompítja a negatív érzelmeket, pláne, ha ezekből neki is bőven kijutott - családja elvesztése fényében az egyik legfurcsább áriája az éppen ezt megéneklő, szívnek, fülnek mégis kedves „A la paterna mano...". Talán Guisti megjegyzésében kell a kulcsot keresnünk, aki épp az opera kapcsán írta a komponistának: „Kísérd nemes harmóniáddal ezt a magasrendű, ünnepélyes fájdalmat, amely az olasz nép szívét betölti.".  Akárhogyan is van, elfogadható-e, hogy az egyik főszereplő száján az áriák roppant tömegű darabokban hulljanak ki, maguk alá temetve zenét, drámát, lírát, intimitást, egyszóval mindent, amiért az ember Operába jár, miközben valódi énekteljesítményre a negyedik felvonásig kell várnunk?

Fáklyák, jelmezes felvonulások, teátrális ölelkezések és kézfogások, művér, egymásra stócolt halottak, csattogó fogak, kigúvadó, rémülettől forgó szemek, habzó szájak. A dolog roppant látványos, de az igazi dráma és feszültség, amit a zene talán egyedül a címszereplő és felesége közötti viszonylatban támaszt alá folyamatosan, elvész, elenyészik, sőt, komolytalanná válik. A „szerelem nélküli operának" nevezett darabban a két főszereplő közötti viszony roppant bonyolult. A Szinetár-féle változatban az ágyán olvadozó, nemiségével és hatalmával ismerkedő bakfisnak, majd utóbb túlpörgött választási aktivistának fazonírozott Lady és az előbb bárgyún tébláboló, majd kemény szívvel mindenkin átgázoló Macbeth kapcsolata, személyiségfejlődése és története érthetetlen, s inkább szánalmas, semmint tragikus. Utóbbi lehetőséget még az sem zárná ki, hogy a rendező az események menetét a felsőbb hatalmak beavatkozásának tulajdonítja, sőt, attól lehetne csak igazán az. Az egész inkább sajnos nevetséges, s emiatt a monumentális, zikkuratut idéző díszletek, az egészen a nyitány végéig helyenként szellemi izgalmat ígérő jelmezek, valamint Cakó Ferenc homokanimációi legfeljebb vásári látványosságként hatnak.

Az egész este legnagyobb csalódását azonban nem is a fentiek, hanem a Lady Macbethet alakító, rajongói által internetes fórumokon már jó előre agyonsztárolt Lukács Gyöngyi szereplése okozta. Ha igaz, amit a főpróbát követően híreszteltek, s a művésznő akkor szépen halt meg a szerepben, úgy erre az alkalomra már bőven a túlvilágról cibálták vissza. Kétségtelen, hogy Verdi eredeti elképzelése szerint a karaktert durva, tompa és fojtott hangon kellett volna eljátszani, sőt, az alvajáró jelenetre és a kettősre kifejezetten üres hangú szavalást, fátyolos, tompán kongó hangot rendelt. De csak addig, amíg egy horkantásokkal és halálhörgésekkel kísért prózai Macbeth-előadástól megrettenve a visszafogottság mellett nem tette le a garast. Az énekesnő forszírozott mellhangjai, kecskevibratói, erőszakos, a bárdolatlanságig nyers, máskor erőltetetten drámai, s javarészt élvezhetetlen énekstílusa minden - a karakterben amúgy benne lévő, a történések középpontjára ható - nőiséget kiölt a szerepből, ezzel meghazudtolva a saját szerepe kapcsán adott interjújában foglaltakat, s élvezhetetlenné téve megmutatkozásait. A „Si colmi il calice" kezdetű áriát hallva ép ésszel felfoghatatlan, hogyan kaphatott Callas ugyanebben a szerepben, ugyanezért a brindisiért 15 perces tapsot! A komponista De Sanctis Cesaréhoz írott levelében úgy vélekedik:"Vagy az operát alkalmazzák az énekesekhez, vagy az énekeseket választják az operához". Ez utóbbi tanács itt talán megszívlelendőnek tűnhet.

A címszerepet alakító Alexandru Agache tudásának valódi megmutatkozására is szinte a darab végéig kellett várnunk, s egyedül a „Pietá, rispetto, amore"-ária tartogatott rendkívüli élményeket. Hiába tették vissza Macbeth, az átdolgozott előadásokból rendre kihagyott utolsó megszólalását, a végső érdemjegyen ez már nem javított. Akit azonban mindenképpen ki kell emelnünk, az a Macduff-ot megformáló Rame Lahaj: fényes, csodásan meleg színekben pompázó hangja sok mindenért kárpótolta a hallgatóságot. Fried Péter „Come dal ciel precipitá..."-ja megnyerő volt, míg a mellékszereplőből dramaturgiai főszereplővé előléptetett Udvarhölgyet színre vivő Magyari Eszter hangja sokszor izgalmasabbnak tűnt, mint a fősodoré. A Győriványi Ráth György dirigálta zenekar kifejezetten élvezetesen játszott, s ritkán hallható mennyiségben varázsolt a dalszínházba intenzív és változatos tónusokat. Az erőteljes kórusjelenlét is a pozitív oldal felé billentette a premier mérlegét, a nagy tablók, mint a „Patria oppressa!" előadása mellett az apróbb megmutatkozások is gyakran kifejezetten élményszámba mentek.

Van, aki a Macbethet „ritka érdekes kudarc"-ként értékeli. A mostani rendezés a romlott, lejárt szavatosságú hozzávalókból készített ritka érdektelen változat. A továbblépés érdekében talán megint a legautentikusabbhoz, magához a szerzőhöz lenne érdemes fordulni. Ahogy mondta: „Lépjünk egyet hátra - azzal kettőt lépünk előre."