Liszt zsenialitása lenyűgözte, második felesége, Cosima előtt mégis gyakran rohant ki ellene. Bár indokai rendszerint személyesek voltak, elkeseredését időnként Liszt alkotói személyiségére is kivetítette, azt a véleményt sejtetve, hogy barátja és apósa művészi énje bizonyos fokig a sarlatánsággal rokon vonásokat mutat, épp csak különleges, egyedi géniusza, virtuozitása választja el tőle. Beethovent a német zene egyik legnagyobb bajnokának tartotta, Mendelssohnt viszont, noha némi irigységgel csodálta könnyedén folyó zenei invencióját, nyilvánosan többnyire eredetietlen, mások kultúráján élősködő komponistának tekintette - a 19. századi antiszemita toposzoknak megfelelően. Ráadásul meggyőződéssel vallotta, hogy alapvető tévedés az opera műfajához a drámai logika helyett a zenei forma felől közelíteni, Rossini életművét titokban mégis őszintén csodálta.

Mindezek ismeretében J. S. Bachról megfogalmazott, különösen tiszta, jóllehet némiképp moralizáló gondolatai, amelyek annak ellenére relevánsak és erőteljesek, hogy Wagner a nagy barokk mester oeuvre-jének nyilvánvalóan csak egy szeletét ismerte, meglepően fegyelmezettek, éntelenek, tartózkodóak és éleslátóak.

Mint Cosima feljegyezte, 1871. február 12-én (a Siegfried befejezése után egy héttel) Wagner a következőket mondta: "Bach muzsikája kétségkívül maga a világ ideája, figurációi mentesek minden érzelemtől, akár a természet, úgy halnak meg, úgy születnek, úgy kúsznak, viharzanak, tündökölnek; a természetben is minden úgy történik, mint amilyen egy-egy ilyen figuráció, a téma az individuum, Bachnál mindig különösen szép és érzésteljes, és ebben az ide-odában győz, akár a vallásos protestáns hit. E két dolog szembenállását mutatja be Mozart A varázsfuvolában, ahol a két vértes Taminónak az örök vándorlásról és fáradozásról énekel; ezt Bach módjára érezteti. Ehhez pedig hozzátartozik az orgona, amely olyan érzésmentes, mint a világ lelke, és ugyanakkor olyan hatalmas is."