A Richard Strauss-életmű sokszínűségével igencsak feladja a leckét az azzal még épp csak ismerkedő operarajongóknak. Hiszen első ránézésre mi köze lenne egymáshoz egy görög sorstragédiának (Elektra), egy kifinomult lélektani darabnak (A rózsalovag) és egy szimbolikus-misztikus zenedrámának (Az árnyék nélküli asszony), hogy a „lírikus komédia” műfaji megjelöléssel játszott, de talán még besorolhatatlanabb Arabelláról ne is beszéljünk? Szerencsére az utóbbi években ez utóbbi is jócskán szerepelt a világ nagy operaházainak műsorán, és a zenebarátok egyre nagyobb számban ismerték fel, hogy a mű fura, kevert stílusa éppenhogy a javára válik.
Mert hát milyen rétegeket fedezhetünk fel ebben a sokszor épp a több mint húsz évvel korábbi Rózsalovaggal párhuzamba állított operában? A cselekmény folyamatában is az első, és talán a legszembetűnőbb a társadalmi szatíra: az elszegényedett, hitelből élő, a látszatot mindenáron fenntartó nemesség bemutatása, akiknek komikus ellenpontja az Isten háta mögül érkező, „vadember” Mandryka. Ott vannak aztán a tipikus vígjátéki elemek: szerepcsere, félreértés, lelepleződés. Természetesen ugyanilyen fontos a szerelmi szál, amely néha trisztáni magasságokba tör, de nem feledkezhetünk meg a lélektan további rétegeiről sem, hiszen bármennyire is archaikus módszerekkel, párbajjal akarják megoldani a problémákat a férfi szereplők,
a karakterek valójában nagyon is modernek, akik a társadalmi korlátokon túllépve, saját érzéseiknek és vágyaiknak megfelelő párkapcsolatot kívánnak kialakítani.
Azon se rökönyödik meg már olyan nagyon senki, hogy egy leány a házasság előtt odaadta magát egy férfinak, még ha persze igyekeznek is minél előbb helyrehozni a becsületén esett kis foltot. Változik a világ, a társadalom, a szokások, az embernek pedig újra kell definiálnia magát a bizonytalanná vált keretek között, már amennyiben képes rá.
Ilia Staple mint Fiakermilli (Fotó/Forrás: Michael Pöhn / Wiener Staatsoper)
Az előadás műsorfüzete erősen hangsúlyozta a darab keletkezésének körülményeit, még ha ezek a háttérinformációk inkább csak gondolatébresztő érdekességként szerepeltek, nem váltak Sven-Eric Bechtolf rendezésének szerves részévé. Elolvashattuk, milyen történelmi események zajlottak az opera megírása és bemutatója idején, 1933-ban – egy sötét világ bontakozott ki, amelyhez képest a szerelmi problematika talán naivitásnak hat. Tudjuk, hogy
Richard Strauss sosem volt az a típusú zeneszerző, akinek a külvilág történései közvetlen módon megjelentek volna műveiben
– ennek legszélsőségesebb példája a II. világháború alatt, 1942-ben bemutatott, a zene és a szöveg viszonyát taglaló Capriccio. Mégis, ahogyan láthatjuk, az Arabella nem áll kívül téren és időn, sőt a kisszerű, pénzhajhász világban a szerelem szentségként való megélése akár anakronizmusnak is hathat (miközben persze tudjuk: az érzelmi alapú házasság modern vívmány).
A 2006 óta futó bécsi produkció nagyrészt realisztikus kivitelezésű, habár vizualitása inkább utal az opera ősbemutatójának, semmint a cselekményének idejére. A korszak atmoszféráját remekül érzékelteti a díszlet, amely egyszerűségében is nagy élményt nyújt (Rolf Glittenberg munkája). Minden felvonásban feltűnő a kint és a bent ellentéte: először a Waldner-család lakosztályában vagyunk, amelynek üvegablakain keresztül láthatjuk a szálloda homlokzatát és az azon elhelyezett fényfeliratot. A báli jelenetben is alig kerül a szemünk elé az ünnepi forgatag, csak a bárban tartózkodó emberek állnak a színpadon, mígnem a harmadik felvonásban, már ismét a szállodában, egy csodásan szép, egyszersmind
a realizmus talajától jelzésszerűen elemelkedő megoldás köti össze a korlátolt e világot valamivel, ami több annál.
A színpad hátterében két párhuzamos, egymástól fallal elválasztott, megvilágított lépcsősor emelkedik, ahol az újonnan érkezők bevonulása, illetve a térelválasztó két oldalán zajló események párhuzama számtalan kis momentummal árnyalja a történteket.
Sabine Devieilhe mint Zdenka és Michael Laurenz mint Matteo (Fotó/Forrás: Michael Pöhn / Wiener Staatsoper)
Az Arabella zenéjében is tetten érhetjük a 20. század elejének felgyorsuló idejét, különösen a komikus-szatirikus jeleneteknél jóval modernebb megoldásokat találunk, mint annak az alapvetően konzervatív, bécsi szórakoztató zenének a világa, amelyet Strauss és számos kortársa is oly szívesen megidézett műveiben. A kiváló karmester, Christian Thielemann, akit ma a német repertoár egyik legkiválóbb interpretátoraként tartanak számon, hihetetlen expresszív erővel mutatta meg a muzsikának ezt a sokszínűségét, egyértelmű kontrasztokkal, miközben mégis szervesen összetartozóként tárta a közönség elé a különféle stílusrétegeket. Szerencsére nem kell meglepődnünk, hogy a dirigens és a szintén a világ legnagyobbjai között számon tartott együttes, a Bécsi Állami Opera Zenekara kiválóan tud együtt dolgozni, hiszen tavaly is hallhattuk őket – épp egy másik Strauss-darab, Az árnyék nélküli asszony előadásában.
Ebben a bizonytalanná váló új világban igyekeznek elboldogulni a szereplők, elsősorban a három főszereplő karakter, akiket mind izgalmas, gondolatébresztő előadásban és pompás vokális megformálással láthattunk-hallhattunk. A finn szoprán, Camilla Nylund már megjelenésével kivívta a figyelmet, és noha sok korábbi szerepében úgy érezhettük, túl visszafogott, mondhatni, zárkózott személyisége következtében kevésbé tudja átérezhetővé tenni az adott figura belső világát, Arabellánál ez a tulajdonsága nem volt hátrány, hiszen
a lány is látszólag kissé álmodozó típus, de igazából csak bízik a megérzéseiben, és követi a szíve szavát.
Az énekesnő hangja erős, németesen fényes, de kellemes színű, így különösen a szerelmi jelenetekben köszönhettünk neki igazán emelkedett pillanatokat.
Mandryka szerepében Michael Volle lépett színpadra, aki sokoldalú hangjával és érzékeny szerepformálásával kiváló partnernek bizonyult. A neves basszbariton elsősorban a figura idegenségérzetét emelte ki, kívülálló ő a bécsi udvari világban, így zavarában túlkompenzál, nem enged meg magának olyan lazább viselkedésmódokat, amelyek a császárváros régebbi lakóinak teljesen természetesek. Mindez aztán az ellenkezőjére fordul, amikor csalódás éri, bár vadember léte akkor sem a civilizálatlanságából fakad, hanem őszinte, mély érzelmeiből, amelyek a felszínes világgal éles kontrasztot alkotnak. A művész olyan apró vokális megoldásokkal, hangszínbeli árnyalatokkal festette a figurát, amelyhez hasonlót ritkán tapasztalunk, emellett alakításának természetessége, keresetlensége is hozzájárult ahhoz, milyen élő és szinte hétköznapi karaktert láthattunk a színpadon.
Camilla Nylund mint Arabella és Michael Volle mint Mandryka (Fotó/Forrás: Michael Pöhn / Wiener Staatsoper)
Az előadás egyik legkiemelkedőbb közreműködője Sabine Devieilhe volt Zdenka szerepében.
A szólam ugyan elsősorban nem a koloratúrképességeire épített, mégis elhittük, hogy az énekesnő bármit képes elénekelni,
olyan könnyedén és stabilan szólt gyönyörű színű hangja. Természetesen egy ilyen típusú, könnyedebb szopránban van egy kis légiesség, ám ettől még nem veszítette el kompaktságát, és nem vált élessé sem. Mindez remekül illett a darabbeli fiatal lány érzékenységéhez, sebezhetőségéhez, könnyen együtt lehetett érezni vele, miért is gondolja úgy, hogy fel kell áldoznia magát mások boldogságáért. Sokak számára Zdenka képezi az opera egyik nehezen megérthető pontját, ám ezen az estén is láthattuk, hogy megfelelő előadásban épp őhozzá kötődnek a mű legszívbemarkolóbb momentumai.
Nem derült ki, vajon a koncepcióból következett-e, hogy Matteo kifejezetten ellenszenves alakként jelent meg, vagy az egyébként igényesen éneklő Michael Laurenz interpretációjából, de szerelmes fiatalember helyett inkább agresszív és birtokló férfi benyomását keltette, így Zdenkával alkotott párosuk esetében a happy end nem volt teljesen meggyőző. A Waldner grófot éneklő Wolfgang Bankl a Bécsi Állami Opera oszlopos tagja (legutóbb épp Ligeti György művében láthattuk), a kiváló basszus ezúttal is túllépett a figura karikatúraszerű vonásain, ehelyett nagyon megérthető kisembert jelenített meg. A további szerepekben is olyan nagyszerű művészek léptek színpadra, mint az Adelaidét megformáló Margaret Plummer, az Elemér grófot éneklő Norbert Ernst vagy az intézmény tehetséges fiatal basszusa, a Dominik gróf szerepében fellépő Martin Hässler. Fiakermilli rövid, de technikás szólamát egy újabb pályája elején járó művész, Ilia Staple énekelte, aki valóban impozáns magasságokkal rendelkezik, még ha a koloratúrái nem is tűntek teljesen kidolgozottnak.
A további közreműködők és természetesen a Bécsi Állami Opera Kórusa is mind hozták az intézménytől megszokott színvonalat, így elmondhatjuk, hogy a legfeljebb kisebb kifogásolnivalók mellett is felemelő előadást láthattunk. Az Arabella nem pusztán kacifántos szerelmi komédia, hanem az autentikus személyiség és a belső integritás története, azé a bonyolult lélektani folyamaté, ahogyan valaki a társadalmi nyomás ellenére is megtalálja a maga útját. Ezzel a kérdéssel talán nem is lehet eleget foglalkozni.
Fejléckép: Camilla Nylund mint Arabella (fotó/forrás: Michael Pöhn / Wiener Staatsoper)
hírlevél
