Kicsit több mint egy éve bezártak a színházak, így most egy-egy előadást csak felvételről láthat a közönség. Hogyan élted meg az elmúlt időszakot?

2020 márciusában beállhattam az Operettszínház egyik kultikus előadásába, a Lili bárónőbe, aminek nagyon örültem, és kollégák, többek között Kerényi Miklós Máté, rengeteget segítettek abban, hogy Frédiként helytálljak. A pandémia miatt azonban sajnos egyelőre csak egy előadásom volt, de öröm az ürömben, hogy nyáron és ősszel egy kis időre újra kinyithattunk. Nagyon élveztem a Pesti Vármegyeháza udvarán tartott koncerteket, illetve a Palotakoncertet, amin remélem, hogy idén is lesz lehetőségem részt venni. Ősszel aztán elkezdődtek a Marica grófnő próbái, amit októberben sikeresen bemutattunk. Mivel a színházban a járványügyi szabályok betartásával a zárás idején is zajlottak a korrepetíciók és a próbák, a hangom karbantartása nem okozott gondot. De táncoskomikusként a testem a munkaeszközöm, és a tánc, a mozgás, valamint az akrobatikus mozdulatok hiányát megéreztem. Szerencsére a felvételek során egy pillanat alatt visszarázódtam.

Nemrég viszont orvosi utasításra napokig fel sem kelhettél.

Régóta éreztem, hogy valami nincs rendben a derekammal, bizonyos terhelés hatására néha zsibbadt. Amikor a zárás idején elkezdtem intenzívebben sportolni, a fájdalom egyre erősödött, és egy idő után már nem múlt el. Mivel például a Csárdáskirálynőben is nagyon sokat kell mozognom, megijedtem, hogy ez mennyire fog kihatni a munkámra. Felkerestem egy szakembert és kiderült, hogy porckorong-kiboltosulásom van, amit szerencsére időben felfedeztek és elkezdték a kezelést. Nagyon sokáig kellett feküdnöm, öt napig alig kelhettem fel az ágyból, és utána is csak 20-30 percekre. Most már úgy néz ki, hogy helyrejön a derekam mire elkezdődnek a Hegedűs a háztetőn próbái.

A Hegedűs a háztetőnnel elszakadsz az operettek világától, de nem ez első zenei kirándulásod, a gimnáziumban például rockzenekart alapítottatok.

A bátyám révén ismertem meg a különböző stílusokat, hallgattam például régi rockot, punk rockot, deszkás punkot – sőt, egy időben még gördeszkáztam is –, aztán elkezdtem gitározni. 2003 karácsonyára kaptam egy akusztikus gitárt, és nem sokkal később vettem egy elektromosat is. A gimnáziumban az évfolyamunkon több ember is játszott valamilyen hangszeren, és felvetődött, hogy összehozhatnánk valamit. Először feldolgozásokat játszottunk, később elkezdtünk saját dalokat írni – mindenféle stílusban. Ez a szerteágazó zeneszeretetem a mai napig megmaradt, és a bakelit lemez-gyűjteményemben ugyanúgy megtalálható az Iron Maiden és az AC/DC, mint Andrea Bocelli. A gitározás pedig megmaradt hobbiként.

Mi az, ami az operett műfajában leginkább vonz?

Alapjáraton eléggé romantikus ember vagyok, és az operettek zenéje, a túlcsorduló érzelmek nagyon magával ragadnak. Amikor elkezdtem operetteket hallgatni, a melódiák, a történetek és a szereplők annyira elvarázsoltak, hogy az gondoltam, nekem ezzel foglalkoznom kell. Egyszerűen csak szeretem ezt csinálni és jól érzem magam benne.

Legközelebb a Csárdáskirálynőben láthat a közönség. Érdekes egybeesés, hogy a műfajjal való ismerkedésed is éppen ezzel a darabbal kezdődött.

Amikor egy katonazenekari találkozón meghallottam az Emlékszel még?-et, azonnal felfigyeltem rá, és elkezdett érdekelni ez a világ. Az akkori énektanárommal utána jó pár hasonló dallal foglalkoztunk, énekversenyekre jártam, és egy idő után már nem volt bennem kétség, hogy ebben a műfajban szeretnék tevékenykedni. A Pesti Broadway Stúdió Operett Akadémiáján aztán egy-egy vizsgadarabban megtalált a táncoskomikusi szerepkör, és szerencsére a visszajelzések is azt igazolták, amit érzek: jól állnak nekem ezek a szerepek, és látszik, hogy szeretem, amit csinálok – az éneklést, a táncot, a szituációkat, az akrobatikát, tehát mindent, ami ezzel jár.

Az operett belépő lesz az operák világába?

Igazság szerint a szárnybontogatás már megtörtént az elmúlt egy-két évben, és nagyon pozitív visszaigazolásokat kaptam azzal kapcsolatban, hogy olyan hangi kvalitásaim vannak, amiket szélesebb körben is lehetne használni. Nem látom magam előtt, hogy mi lesz 10-15 év múlva, de az operett annyira meghatározó az életemben, hogy addig szeretném csinálni, amíg csak lehet. A táncoskomikusi szerepkör után ott vannak a buffók, közben pedig ha megtalál, örömmel foglalkozom majd egy-egy operaszereppel is. Kötődöm azokhoz a régi dolgokhoz, amiket szeretek,

A most játszott operetteket is belengi egyfajta nosztalgikus miliő.

Abszolút, pláne, ha abból indulunk ki, hogy jó pár operettnek elég komoly történelmi háttere van, például a Csárdáskirálynőnek is. Nosztalgikus fiú vagyok, valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy anno megszerettem ezt a műfajt, és az a nosztalgiázás, amiről az előbb beszéltem, tetten érhető az operettekben is. A Csárdáskirálynőben az I. világháború és a XX. század eleji események mind fellelhetőek, Vidnyánszky Attila rendezésében pedig különösen. A mostani változatba számos plusz kifejezést, mondatot beemeltünk: például amikor Bóni megkéri Stázi kezét, és azt mondja neki, hogy „Mindent megfontoltam, mindent meggondoltam. Nyugodt lelkiismerettel lépek a kötelesség útjára”, az valójában Ferenc József kijelentése, mielőtt ultimátumot küldött Szerbiának és elindította a háborút. De ott van benne a szarajevói merénylet, illetve Hitler is, aki az első világháborúban káplári rangban szolgált a fronton. Az 1915 óta érvényben lévő Osztrák-Magyar Monarchia címere is fel van festve a kupolára.

Ezek a kikacsintások azok számára is tetten érhetőek, akik nem ássák bele magukat behatóbban a XX. század történelmébe?

Az I. világháborúról mindenki tanult az iskolában, ezért az utalások bárki számára felfedezhetőek és értelmezhetőek. Ráadásul a Csárdáskirálynő történetét is ismerik az emberek. Viszont nemcsak ezt a történelmi vonalat látjuk az előadásban, hanem benne van az is, hogy az arisztokrácia tehetős tagjai úgy múlatják az időt az Orfeumban, hogy közben körülöttük háború van. Ettől lesz az egész darabnak megfoghatatlan hangulata.

A gramofon formájú díszlet is szétesik a történet előrehaladtával.

Ilyen szempontból ez egy történetileg nagyon átgondolt előadás. A második felvonásban a gramofonnak már egy-egy darabja hiányzik, a harmadik felvonásban pedig azt látjuk, hogy az I. világháború utáni kor hogy „hordja szét”, hogy „bontja le” az előző időszak különböző elemeit. És ebben a helyzetben, amiben több mint 10 millió halott és 22 millió sebesült van, az eltűntekről és a hadifoglyokról nem is beszélve, van egy réteg, aki képes mulatni. Ez egyszerre siralmas és egészen boldog pillanat, hiszen ezek az emberek fel sem tudják fogni, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia – benne a Magyar Királysággal – mi felé megy.

Vidnyánszky Attilának a Csárdáskirálynő volt az első operett-rendezése. Hogyan nyúlt az anyaghoz?

Bizonyos szempontból a próza irányából közelített, és erősebbek is benne a prózai részek, mint az operetteknél általában. Ami különösen tetszett, hogy a próbákon nemcsak a darabot, a sztorit és a történelmet elemeztük, hanem minden egyebet, és Attila bármire reflektált, hozott mellé egy példát is.

Egy korábbi interjúban a másik Bónival, Erdős Attilával arról beszélgettünk, hogy a karakter megformálásában szabad kezet kaptatok.

Igen, Vidnyánszky Attila azt mondta nekünk, hogy három különböző ember áll a színpadon, nincs első, második vagy harmadik szereposztás, ő arra kíváncsi, hogy külön-külön milyenek vagyunk ebben a szerepben. Rám például azt mondta, hogy felszántom a színpadot, és ez valóban így van. Azt gondolom, hogy egy szerep attól válik egyedivé, hogy beleteszem magam. Sok szövegrészlettel és egyébbel kapcsolatban szabad is kezet kaptunk, és Attila nyitott volt arra, hogy meghallgassa a véleményünket, vagy akár egy-egy kreatívabb improvizációnkat. Ennek mentén közösen hoztuk össze a jeleneteket.

Milyennek látod Bónit?

Paravánokat használ a saját érzései eltakarására, és nem szeretné kiadni magát, inkább elvicceli a helyzeteket. Közben pedig vágyik arra, hogy valaki tényleg úgy szeresse, ahogyan ő tud szeretni. Ez a helyzet a való életben sem áll tőlem távol. Érdekes párhuzam, hogy amikor bekerültem a színházba, dolgoztam az egyik játékmesterrel, akivel akkor még alig ismertük egymást, és ő azt tanácsolta, hogy ne féljek megmutatni az érzelmes oldalam. Gyakorlatilag ugyanazokat a dolgokat mondta el nekem jóval a Csárdáskirálynő előtt, mint amiket utána Bóniban felfedeztem.

Végül Bóni is megtalálja a párját. A Stázit játszó Szendy Szilvivel már összeszokott partnerek vagytok. Mitől tud jól működni egy szubrett-táncoskomikus páros?

Alapjáraton mindenképpen fontos, hogy megtaláljuk a közös hangot, és a színpadon kívül megszeressük egymást, de a kölcsönös bizalom is elengedhetetlen – minden tekintetben. Amikor Szilvivel elkezdtünk dolgozni, egy idő után már egyikünkben sem volt kétség, hogy kedveljük egymást emberileg, és szeretünk egymással dolgozni. Nagyon sokat tanultam tőle a szakmáról, és mai napig szinte naponta beszélünk telefonon. Bátran fordulhatok hozzá bármivel kapcsolatban, és biztos vagyok benne, hogy ez a jó viszony meg is fog maradni. Úgy gondolom, hogy ez a munka kizárólag akkor működhet, ha társasjátékként gondolkodunk a színházról. Hiszek a szorgalomban és a munkában, és nagyon örülök annak, hogy a kollégáim is látják rajtam a színház iránti tiszteletet és alázatot.

Fejléckép: Laki Péter a Csárdáskirálynőben (forrás: Budapesti Operettszínház)

Támogatott tartalom.