Nincs mit szépíteni: az Operaház épülete a kezdetektől fogva vonzotta a valaha volt összes hazai rezsim politikailag árnyaltan, vagy éppen a konfrontációt is vállaló provokatív nyíltsággal megfogalmazott üzeneteit. Nem csoda, hiszen elhelyezkedésében, esztétikájában és kivitelezésében egyaránt kivételes épületről van szó, amely ráadásul az ország és a főváros utolsó valódi fénykorának, a kiegyezés korának gyermeke. Az épület tehát önmagában is olyan üzenetet hordoz, amelyhez érdemes kapcsolni egy másikat, így szegény Andrássy úti múzsáknak általában nem adatott meg az elegáns távolmaradás lehetősége a gyakran inadekvát politikai üzenetektől, amelyet ráadásul sokszor a színpadon történtek sem tudtak felemelni a hely szelleméhez.

Azt hiszem, hogy a szombat esti Szabadság Operagála a fenti szabály alóli nagy kivételként fog megmaradni mindazok emlékezetében, akik a kitartóan szemerkélő eső ellenére elsétáltak szeptember 6-án az Operaház elé, a forgalommentesített Andrássy útra. Ez a fajta csapadék amúgy különleges helyet foglal el minden szabadtéri rendezvényt szervező szívében: a közönséget nem nagyon zavarja, a közel ezer ember békésen üldögélt a kényelmes székeken és várta a kezdést, de a vetítés miatt fedés nélkül felépített színpadra kiülő muzsikus nyilván nem fogja elővenni az esetleg sokmilliós hangszerét azért, hogy utána leginkább csak kulacsként használhassa.

Az Operaház főigazgatója gyorsan döntött: a színpadra kiállva meghívta az egybegyűlteket a házba, az előadást a színpadon tartják meg. Ami ezután történt, emlékezetes marad a jelenlévők számára: az egybegyűlt tömeg szabályosan megostromolta Andrássy úti palotát - a ház mintegy fél óra alatt zsúfolásig megtelt -, de úgy, hogy az ilyenkor szokásos hangos méltatlankodások és tömegjelenetek elmaradtak. Épp mire a műszak és a tévéstáb átpakolt, megtelt a nézőtér is, és láthatóan nagyon sok olyan látogató vette birtokba az Operaház tereit, akik még soha nem jártak odabent. Persze voltak, akik kívül rekedtek - talán az Erkel tudta volna elnyelni az egész tömeget -, ők lemez- és kiadvány-ajándékokkal vigasztalódhattak. És ha egy óra csúszással is, de elkezdődhetett a gála, benne szinte az összes hazai és számos külföldi kiválósággal - értelemszerűen senkinek sem okozott gondot, hogy a szabadtéri előadással szemben itt hangosítás nélkül kell énekelnie, az operaszínpad amúgy sem tátikaversenyeken edződött hangokra van kitalálva.

És az üzenet: mit keres a német újraegyesítés, a szabadság ünnepe az Operában? Nincs ennél alkalmasabb hely rá: a művészet a szabadság gyermeke. Minden fizikai vagy szellemi vasfüggöny csupán mohó percemberkék ideiglenes tákolmánya - legfőbb céljuk, szerepük pont az, hogy e mulandóságukat megpróbálják eltagadtatni, elfeledtetni a szabadságuktól megfosztottakkal. Az Operaház a budapesti utcáról spontán, ám fegyelmezetten megtelt széksorait és a soknemzetiségű közönség lelkesedését látva, ezt nem lehetett elfelejteni. A közhely életre kelt: közönség a „lábával szavazott". Megostromolták az Operaházat, mert az övék - de éppen ezért vigyáztak is rá és egymásra. Éppen úgy, mint 130 évvel ezelőtt, a megnyitón tették. Vagy 25 évvel ezelőtt egy hazug és zárt rendszer szögesdrótjaival, a szabadságukért, az országukért. Magától értetődően, határozottan, méltósággal.

A színház már csak ilyen: van, amikor az üzenete úgy érvényesül a legjobban, ahogyan az élet rendezi.

(A szerző a Fidelio.hu alapítója, az Operaház külsős tanácsadója.)