Általában nem szeretem a sztárokat, ezen belül különösen nem rajongok az énekes sztárokért. Vannak persze kedvenceim, akiket szívesen hallgatok, mert egy szép Varázsfuvola- vagy Máté-passió-előadással, egy remek dalesttel (még inkább felvétellel) emlékezetessé tették magukat, de ahogy nem szeretem a hegedű ráadás-albumokat, úgy nem lelkesítenek az áriaestek. A hiba alighanem bennem van.
Ezt bizonyítja, hogy a harmadik sor, ahová a helyem szólt, valójában a hatodik volt, mert be kellett rakni az A-B-C sorokat, és így is telt ház volt a Müpában. És ezt bizonyítja, hogy hiába kezdett bele vehemensen a közönséglekenyerezésre igencsak alkalmas Csajkovszkij-polonézzel az Uráli Filharmonikus Zenekar: az igazi, sztároknak kijáró tapsot a Harry Potter Malfoyára erősen hajazó (a hajazót kéretik betű szerint érteni) énekművész aratta le – anélkül, hogy megszólalt volna.
Persze ennek megfelelően is viselkedett: kicsit mórikált, illetlenül kikacsintott a közönségre, konkrétan valakire az első sorból, szia, mama, itt vagyok, de elég nyilvánvaló volt, hogy ez nem viselkedészavar, hanem a show része. Annak a shownak, amivel engem nem lehet megvenni. Ami miatt nem szeretem a sztárokat.
Hvorosztovszkij engem az éneklésével vett meg. Holott ha belegondolunk, nagyon furcsa műsort választott. Egyrészt a könnyedség- és mosolyözön között amikor énekelt, csupa önmarcangolós, borongós vagy tragikus témát hallhattunk tőle. Másrészt ezek a témák (a nagy orosz tábor, a hősiesség, az elhagyott katona stb.) nem azok, amelyekkel közönséget lehet édesgetni, és talán nem is annyira aktuális (remélem).
Eközben a zenekar a saját műsorszámaiban egy másik koncertet adott. A zenekar, amelyet szintén nem ismertem, ahogy a karmesterét sem. És el is határoztam, hogy a két út közül a könnyebbiket választom, maradok ufó, derüljön ki a helyszínen, mit és kit is hallok. Vagyis nem olvastam utána, mit kell tudni az uráliakról, Dmitrij Lissz melyik versenyt nyerte meg mikor, és még az élet is úgy hozta, hogy a kedves hostesslányok is csak mosollyal szolgálhattak, műsorfüzettel már nem (s habár dicséretes módon a neten fellapozható a műsorfüzet utólag is, utólag sem szeretnék bennfentesnek tűnni).
Tehát először azt kellett megállapítanom, hogy a földrajzi Európa keleti peremén is erősen kezd a szakma elnőiesedni. Másrészt mintha nem lenne olyan nagyon erős az utánpótlás az Uráli Filharmonikusoknál, legalábbis erre következtettem a zenekar átlagéletkorából.
Ezek után üdítő, pozitív csalódásban volt részem. A zenekar virtuózan muzsikált, a karmesterrel nagy egyetértésben: láthatólag jól összeszoktak, „fél szavakból” értik egymást. Szép egyéni teljesítményeket is hallhattunk – kiemelném a csellószólókat. Nem minden szólam szólt egyformán szépen, de hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ennek oka a hangszerekben keresendő. Vagyis nem a jó oboista/angolkürtös – gyengébb klarinétos a valóság, hanem hogy valamiért a minőségi oboa/angolkürt mellett nem futotta hasonló minőségű klarinétra. Ami az összzenekari hangzást illeti: a plusz három nézőtéri sor mínusz ugyanennyi helyet jelent a színpadon, ráadásul a Bartók-terem nem szereti a prím-szekund-brácsa-cselló legyezőszerű felállását (ez immár évtizedes tapasztalatom), sokkal jobban szól egy „kevert” ülésrend (mint amilyen pl. a Fesztiválzenekaré). Így nem csoda, ha az „összorosz” részeknél (amelyekben Csajkovszkij show-darabjai bővelkednek) kissé masszássá vált a hangzás.
Más kérdés, hogy a karmester időnként talán túltagolta a zenét (különösen a Rossini-nyitány elején éreztem úgy, hogy mennyivel könnyedebb lenne az egész, ha nem akadályozná őket). És megint más kérdés, hogy bár nagyon szeretem Ravel La Valse-át, és hálás vagyok, ha színpadon hallhatom, máig sem értem, mit keresett ebben a műsorban – túl azon, hogy számomra ez volt az est fénypontja. Vagyis nem baj, hogy előadták, csak ezzel az erővel akár A csodálatos mandarin-szvit vagy mondjuk a Till Eulenspiegel is szerepelhetett volna az (amúgy) orosz-olasz operaműsorban.
Ha már Európát emlegettük: valahogy úgy él a tudatunkban, hogy volt az európai zene, aztán ez hatott az Európát majmoló 19. századi Oroszországra. Igen ám, csakhogy ha megnézzük mondjuk az Olasz capriccio fergetegét, akkor azt is tegyük hozzá, hogy azt el is kellett játszani, 1880-ban is. Vagyis hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy volt egy olyan zenei (hangszeres és zenekari) kultúra, amelyre ráépülhetett mindez, s aligha csak a főváros(ok)ban. Az meg a következő század szovjet-orosz történelme, hogy a legkiválóbbak is könnyen találhatták magukat akár az Urálon túl, hirtelen. Így alakulhattak ki és maradhattak fenn „ismeretlen” helyeken nagy zenei iskolák, s egy ilyennek a gyermeke az est zenekara – és szólistája.
Egyedülállóan teljes, az uráli Jekatyerinburgból származó kiállítással várja a közönséget a Magyar Nemzeti Galéria.
"Moszkva és Szentpétervár mellett számos regionális nagyváros múzeumai bírnak avantgárd gyűjteménnyel. Ez a korai szovjet korszaknak köszönhető, hiszen a művészetekben rejlő újító szándék egy ideig még egybeesett az új hatalom forradalom erejébe vetett hitével. Jekatyerinburgba az alkotók saját maguk hozták el műveiket egy kiállításra, később pedig ezek az alkotások egytől egyig a városban maradtak. Az tehát, hogy egy tematikus, állandó anyag jöhetett létre, a történelemnek köszönhető." - meséli Nyikita Korityin múzeumigazgató
Aki nem akárki. Igaz, az orosz repertoárban úgy tűnt, nem a hangterjedelmével vonja magára a figyelmet. Különösen a mélyebb lágékban lehetett érezni, hogy nem basszbaritont hallunk. Sokkal inkább a hang – és a zenei átélés – drámaisága miatt éreztünk minden ária után katarzist – amit Hvorosztovszkij minduntalan jól el is rontott, a másodperc töredéke alatt kilépve a drámai szerepből – és visszalépve a sztáréba. Mintha azt sugallná: nem nagy ügy ez az egész.
De bizony nagy ügy. Az olasz repertoárban – ahol alighanem mindnyájunknak sokkal mélyebb összehasonlítási alapjai vannak – már a hangterjedelme is megjött, a hang színe pedig úgy tudott erőteljes lenni, hogy nem vált erőszakossá. A színészi és zenei teljesítmény talán az utolsó műsorszámban, a Rigoletto-részletben érte el a csúcspontot (ami után bizony megint elég könnyű feloldás volt az első ráadás popularitása). Hvorosztovszkij végül egy kíséret nélküli, furcsa népdallal köszönte meg a szűnni nem akaró tapsot, s addigra már én is elfogadtam, hogy mindez nem megjátszás, hanem ez ő, a fehérről a szünetben feketére cserélt ingével, a délutáni televíziós vetélkedőműsorok vezetőihez illő ruha- hajválasztással és színpadi viselkedéssel – és a lenyűgöző, magával ragadó, alighanem ösztönös muzikalitással. Most már szívesen meghallgatnám egy teljes operában is. Ott magam is kevésbé lennék ufó.