Milyen motiváció vezetett a Szegedi Nemzeti Színház zeneigazgatói posztjához?
Eddig mindig vendégkarmesterként vezényeltem az operarepertoárt, az Operaházban és más zenekaroknál is. Nagyon vonzott, hogy társulati formában, a többi művésszel és alkotóval együtt tudjunk előadásokat létrehozni, mert ez közös esztétikát és a produkcióval való azonosulást biztosít. Így az énekeseket is meg tudom ismerni annyira, hogy a szereposztások tekintetében a legjobb döntéseket hozhassam meg, és lehetőségünk nyíljon a színházon keresztül az egész város operaéletét karakteresen szegedivé formálni. Ilyen körülmények között felelősséggel, ugyanakkor szabadsággal tudok az operarepertoárhoz közelíteni.
Az eddigi pályád során nem volt egyértelmű, hogy ennyire érdekel az operavezénylés.
Sokat dolgoztam színházban is, de valóban, a szimfonikus zenekari felkéréseim túlsúlya kívülről szemlélve eltakarhatta az opera iránti eredendő szenvedélyemet. Most viszont egyensúlyba került a két terület, és ezt igyekszem fenntartani. Az Alba Regia Szimfonikus Zenekarnál továbbra is művészeti vezető maradtam, a szegedi feladataim ellátásához inkább a vendégkarmesteri megkereséseket, operaházi munkákat és az orgonistaállásaimat adtam föl. A színházban és a zenekarnál is a társulati lét és a hosszútávú építkezés vonzott.
Milyennek látod a Szegedi Nemzeti Színház operatagozatának helyzetét? Melyek az erősségei, és hol van nagyobb szükség a fejlődésre?
Erősséget jelentenek a személyi adottságok: a jól képzett énekkar, a nagyszerű szólisták, a remek tánckar. Ide sorolnám magát az épületet is, amelyet a szakmai közvélemény az ország harmadik legalkalmasabb operajátszóhelyeként tart számon az Andrássy úti palota és az Erkel Színház után. Ez felelősséget jelent:
kötelező kihasználnunk az adottságainkat, hiszen nekünk van valódi lehetőségünk igazán nagy Verdiket, Pucciniket játszani.
A harmadik előny a hagyomány és a közönség. Mind a Szegedi Szabadtéri Játékoknak, mind a színháznak sok évtizedes története van, és ez a közös múlt formálta a közönségünket. Ugyan az operajárók száma az utóbbi évtizedekben Szegeden is fokozatosan csökkent, akik megmaradtak, még mindig nagyon elkötelezettek. Közben természetesen szándékunkban áll megkeresni az utánpótlást. Negatívumként kizárólag az anyagi forráshiányt tudnám említeni, ami az egész magyar és valószínűleg a teljes európai kulturális életet sújtja, Szegeden azonban különösen nehéz a helyzet.
Dobszay Péter (Fotó/Forrás: Szegedi Nemzeti Színház)
Vegyük is sorra a szempontokat! Hogyan értékelnéd a szegedi operatársulatot, mire alkalmasak a művészek, illetve hol mutatkoznak hiányosságok?
Ha csak a jelenleg szólista státuszú művészeket tekintjük, akkor kicsi társulatról beszélhetünk. Szélesebb repertoár lefedéséhez rendszeresen meghívott vendégművészekre is szükségünk van. Sokáig nem is voltak szólista státuszú énekesek Szegeden, Dinyés Dániel az elmúlt években hozta vissza ezt a foglalkoztatási formát. Vannak bizonyos énekesfachok, ahol hiány mutatkozik, például basszista, hőstenor, illetve szólófeladatokra igazán alkalmas mély alt tekintetében. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy a harminckét tagú énekkarban diplomás, képzett énekművészek dolgoznak, akik rendszeresen, gond nélkül vállalnak szólószerepeket.
Nincs éles határ a szólisták és az énekkari tagok között, főszerepet éneklő, nagyszerű művészek is vannak a kórusban.
De a társulat még így is bővítésre szorul, ami anyagi okok miatt legfeljebb hosszabb távon képzelhető el. Addig is igyekszünk úgy darabot választani, hogy a lehető legtöbb szerepet tudjuk társulati tagokból lefedni. Vendégek meghívása esetén a szükség mellett az újdonság is szerepet játszik.
Egy kisebb városban az énekesek kevésbé specializálódhatnak, minél sokoldalúbbnak kell maradniuk. Mégis, hogy látod, a jelenlegi énekeseiteknek milyen repertoár felel meg?
Valóban, a megyeszékhelyek színházaiban dolgozó énekeseknek több különböző fachra írt szerepben is helyt kell állniuk. Az viszont már az én zeneigazgatói felelősségem, hogy miközben művészi rugalmasságot kérek tőlük, ne kényszerítsek rájuk olyan feladatot, ami veszélyes lehet a hangjukra. Meg kell keresni, egy torokkal ki meddig tud nyújtózni, és ha különböző feladatokat kapnak a művészek, akkor olyan időbeosztást kell találni, ami lehetőséget biztosít az egészséges váltásra. Ha olyan helyzet adódik, hogy egy masszívan középregiszterre építő spinto szoprán szerep után valakinek legközelebb a szintén meglévő koloratúrkészségeit kell használnia lényegesen magasabb fekvésben, arra legyen néhány hónapja átállni.
Hosszú távú társulatépítésben gondolkodunk, ezért szeretném, ha az énekesek nemcsak jövőre, de tíz év múlva és még azután is jó hangi állapotban lennének.
Pillanatnyilag a Mozart-operák tekintetében nincsenek korlátaink, feltett szándékunk is, hogy a szerző öt legnagyobb színpadi művét folyamatosan repertoáron tartsuk. Az olasz operák, Verdi, Puccini esetében is nagyon sokáig el tudunk menni. A kései, nagy drámai főszereppel rendelkező művek, az Otello és a Turandot egyelőre vendégekkel oldható meg. Emellett a szegedi operajátszásra mindig is jellemző volt a ritkaságok felkutatása, például műsoron szerepelt A bűvös vadász, amit ugyan a törzsrepertoár részének tartunk, mégis ritkán hallható. A cél az egyensúly, úgy kell változatosságra törekedni, hogy közben a legnagyobb műveket is rendszeresen játsszuk. Egyrészt ezekkel tudjuk újraépíteni a közönségbázist, másrészt úgy gondolom, a kísérletező produkciók, kortárs darabok bemutatása elsősorban az Operaház feladata.
Dobszay Péter a Manon Lescaut próbáján (Fotó/Forrás: Szegedi Nemzeti Színház)
A nagyszínpad mellett milyen más játszóhelyekben gondolkodtok?
Játszunk a Kisszínházban, Rossini, Donizetti alkotásai, kisebb apparátust igénylő Mozart-művek is jól szólnak ott. Emellett igyekszünk a Szegedi Szabadtéri Játékok operaigényét is ellátni, ami azonban ismét az anyagiak függvénye. Természetesen azon dolgozunk, hogy minden évben legyen ott is operaprodukció, és a legutóbbi egyeztetéseink nagyon biztató irányt mutatnak e tekintetben.
Távlati céljaink között egyértelműen szerepel, hogy megőrizzük és ápoljuk a Szabadtéri operaéletét.
Lehetnek olyan évek, amikor nem tudunk operát műsorra tűzni, de a színház vezetésével közös cél, hogy ilyen formában se szenvedjen kárt a szegedi operajátszás. Rendelkezésre áll még a Reök-palota, és keressük az alternatív játszóhelyeket is, amelyeknél a helyszínhez illő darabválasztás a fő kérdés.
Milyen repertoárra alkalmas a Szegedi Nemzeti Színház színpada?
Színpadnyílás és -mélység tekintetében akár Wagnereket is játszhatnánk, az egyetlen nehézség, hogy nincs oldalszínpad, illetve színpad mögötti tér, ahová ki lehetne vinni a díszleteket. Mindig bontani és szállítani kell. De ez csak a műsortervezésre nézve korlát, ha már áll a díszlet, a színpad és az épület nem jelent további problémát. A zenekari árok irigylésre méltóan nagy, teljes romantikus rézkar és ütősök mellett tizenkét fafúvós le tud ülni úgy, hogy közben nyolc első hegedű is elfér. Egy Tannhäuser vagy a Ring esetén viszont már nem lenne elég hely az árokban, föl kellene ülni a színpadra, és csak félig szcenírozottan vagy koncertszerűen lehetne játszani.
Terveztek koncertszerű előadásokat?
Igen, de ebben is fontos a tudatosság. A koncertszerű formát ezeknek a hatalmas apparátust igénylő operáknak szánnám, amelyek még a nagy zenekari árokban sem férnek el. Nem szabad, hogy a közönség azt érezze, már díszletet sem kap, hanem inkább hogy miközben valódi, szcenírozott előadásban megnézheti azokat a műveket, amelyekre maga is számít, most más formában azokhoz a darabokhoz is hozzáférhet, amelyeket eddig nem vagy csak ritkán kapott meg. Ez is a repertoárszélesítés egy módja lenne.
Az erősségek között említetted a szegedi hagyományt és közönséget. Mitől különleges a szegedi operaközönség?
Csökkenő létszámuk ellenére nagyon elkötelezettek, éleslátók, igényesek, és szeretik a szépet. Látok bennük kísérletezőkedvet, de csak akkor nyitottak a rendezői kreativitásra, ha az a mű érdekeit szolgálja, a szerzőt és a darabot helyezi előtérbe. Nekem szimpatikus ez a hozzáállás, jó ilyen közegben dolgozni.
Dobszay Péter a Manon Lescaut előadásán (Fotó/Forrás: Tari Róbert / Szegedi Nemzeti Színház)
Említetted, hogy mindig is szerepeltek ritkaságok a szegedi repertoáron. Mennyiben lehet a közönség érdeklődését új művek iránt felkelteni?
Évtizedes története van annak, hogy korábban ritkán játszott operák egy szegedi előadást követően kerültek be a magyarországi repertoárba.
Ehhez természetesen először a szegedi közönségnek kellett sikerrel fogadnia őket. A legfrissebb példa Verdi A kalóz című operája, amelynél a bemutató jogosságát többen kétségbe vonták, pedig az utóbbi időszak egyik legnagyobb sikerrel játszott, legtöbb előadást megért produkciója lett. De említhetnék még olyan műveket, mint Liszt Ferenc ifjúkori zsengéje, a Don Sanche, Tom Johnson Négyhangú operája, vagy a Leonce és Léna… Kevesen tudják, hogy Verdi Nabuccója is az 1961-es szegedi bemutató után vált a magyar operajátszás szerves részévé.
Mik a terveid a magyar művekkel kapcsolatban?
Ebben az esetben is azt gondolom, hogy a törzsrepertoár a legfontosabb. Kerüljön színpadra a két legsikeresebb Erkel-opera, a Bánk bán és a Hunyadi László, emellett a daljátékok, a Háry János és a János vitéz, amelyekkel az ifjúságot éppúgy meg lehet szólítani, mint a felnőtt közönséget. Szeretném, ha a Kékszakállút is játszhatnánk, de eljöhet az a pillanat is, hogy elővesszük a Bátori Máriát vagy a Dózsa Györgyöt. Jó volna a nemzeti ünnepek környékén megbízhatóan, minden évben előadni a nemzeti operáinkat. De nem könnyű az előadói helyzet az Erkel-repertoárral kapcsolatban,
az elérhető kották és a kritikai kiadások szűkössége miatt sokszor a zenei vezető részéről a szokásosnál is mélyebb kutatómunkát is igényel a darabok felelős és átgondolt előadása.
Mennyiben számítotok Szegeden kívüli közönségre?
A Szegedi Szabadtéri Játékok hatalmas befogadóképességével nagyobb százalékban épít a nem szegedi közönségre, de a kőszínházi évad is kivételes figyelmet kapott más városokból: érkeztek nézők Budapestről, Kecskemétről, Debrecenből, Pécsről. Volt, aki egyénileg jött, de csoportok is összeálltak, csak az én személyes ismerőseim közül is többen vállalták az utazást, hogy megnézzék például a Manon Lescaut-t. De nemcsak a közeli ismerősökről van szó, erős kollegiális érdeklődés is támadt az előadás iránt.
A Manon Lescaut előadása (Fotó/Forrás: Tari Róbert / Szegedi Nemzeti Színház)
Mivel lehet Szegedre csábítani az operakedvelőket?
A legfontosabb szempont nyilvánvalóan maga a darab, ha a kedvencük épp nem látható más városban. Igazán nagy remekmű esetében az ínyenc közönség kíváncsi lehet a budapesti mellett egy szegedi interpretációra is, a mű másfajta megfogalmazására, zenei és színpadi értelemben. A nézők másik része az előadók miatt érkezik, egy bizonyos szopránt, tenort, karmestert, zenekart stb. meghallgatni, és természetesen komoly érdeklődés szokott mutatkozni a rendezői koncepció és a látványvilág iránt. A Szegedi Szabadtéri Játékok esetében pedig mindezeknek a tényezőknek egyszerre kell érvényesülnie:
látványos előadásokat kell kiállítani, a legvonzóbb darabokból, kiváló énekesekkel, izgalmas összeállításban, mert a Szabadtéri méretei mellett sok cölöpre kell állítani a sikert.
A Dóm téri nézőtér ötezer fős, és egy produkciót legalább kétszer kell előadni, hogy anyagilag valamennyire megérje.
Mekkora az a közönségréteg, amely az általad említett szempontokkal megnyerhető?
A rendelkezésemre álló adatok alapján azt tudom mondani, hogy az évad elején a Manon Lescaut-val fölé tudtunk menni az elmúlt évek átlag előadásszámának. Vannak, akik egészen meghatóan elkötelezettek, tudunk olyan emberről, aki négyszer nézte meg a produkciót. Ugyanakkor a repertoárgazdagítási és közönségszélesítési törekvéseinknek megfelelően
nem az egyes művek évadon belüli előadásszámát szeretnénk elsősorban növelni, hanem több címet akarunk műsoron tartani, repertoár-rendszerben,
tehát évről-évre elővéve őket. De ha ezekből a darabokból tömbösítve több előadást tudunk kínálni, akkor a látogatottság még bővülhet.
A tömbösítés amiatt is praktikus lehet, amit az oldalszínpad hiányáról és a díszletmozgatásról mondtál.
Valóban, és az előadás zenei állapota miatt. Nagy ajándék számunkra a Szegedi Szimfonikus Zenekar, akik otthonosan mozognak az opera világában, de nekik annyi szimfonikus feladatuk van, hogy könnyebbséget jelent, ha az előadások közel vannak egymáshoz. Nem kell mindig újra bepróbálni a darabot, hanem a közös emlékek és reflexek segítenek, és feszesen együtt marad a produkció.
Ugyanakkor bármennyire is arról beszél mindenki, hogy Magyarországon a repertoárjátszásnak van hagyománya, lássuk be, az operaműfajnak nem tesz jót az a klasszikus repertoárszínházi működés, amelyben egész évben szétszórva helyezkednek el az előadások.
Most sok európai operaház műsorpolitikáját végignéztem, és ez is arra vezetett, hogy mindenképpen a blokkosításra törekedjünk. Ebben látom a legfontosabb biztosítékát annak, hogy egy sikeres premier után az összes többi előadás is ugyanolyan feszesen, jó állapotban tudjon maradni.
Milyen európai operaházakat tartottál érdekesnek, relevánsnak szegedi szempontból?
Az igazán nagy operaházak közül nem tudok olyat mondani, amelynek hasonló a működése a Szegedi Nemzeti Színházhoz, hiszen azoknak nincs prózai tagozata. Azt tudom elmondani, hogy az operatagozat működését milyen modellek milyen elemeiből összeállítva érzem ideálisnak. Érdekes például, hogy a Bécsi Állami Opera előadásszámai ránk is jellemzőek, tehát egy-egy produkcióból a két véglet a három, illetve a tizenkét előadás, de az átlag a hat-hét. Csak persze ott negyven mű szerepel műsoron egy évadban. A legtöbbet őket, illetve a milánói Scalát néztem, akik eleve a tényleg nagyon praktikus blokkrendszerben működnek.
Hat-nyolc előadásnál többet nem szeretnék egy sorozatból, de közben arra törekszem, hogy hat-nyolc cím legyen műsoron, és egyensúly jöjjön létre a prózai és az operatagozat leterheltsége között.
A mostani évadban négy művet játszunk, de mind a négy bemutató, amit nem érzek feltétlenül szükségesnek. A premierek számának csökkentése nem jelent problémát, ha közben lépéseket teszünk a repertoárjátszás felé, és az elmúlt évadok sikeres produkcióit újra elővehetjük. Lehet ünnepekhez is kötni darabokat, ha csak két előadás erejéig is, építeni arra a reflexre, amit a közönség nagy százalékán látok: halottak napja nem múlhat el Verdi Requiemje vagy a karácsony A diótörő nélkül.
Dobszay Péter a Manon Lescaut előadásán (Fotó/Forrás: Tari Róbert / Szegedi Nemzeti Színház)
Milyen terveitek vannak a közönségnevelés, illetve új közönségrétegek megszólítása terén?
Ahogy a komolyzene minden területén, az operarepertoár szempontjából különösen fontos, hogy felkeltsük a fiatalság érdeklődését. Ezen a területen a törekvés általános és jó, de én látok tévutakat: a régi operai pátoszt lehántani szándékozó rendezések között sem mind alkalmas arra, hogy megszólítsa ezt a korosztályt, vannak hibásan formabontó előadások.
Nem annyira azon kell változtatni, hogyan csináljuk az operát, hanem hogy hogyan kommunikálunk róla, milyen fórumokon, milyen intenzitással.
Természetesen fontos a közvetlenség, de inkább az előadáson kívül. Ha fiatalokkal beszélgetek, azt látom, hogy vágynak olyasmire, amit a sok évtizeddel ezelőtti magyar operajátszás is tudott. Persze ma aktívabb, színesebb és élőbb színészi játékot várunk el az énekesektől, mint korábban. Fontos, hogy a szegedi operajátszásnak is legyenek olyan ismert arcai, az énekesek, a kórus, a karmesterek tekintetében, akik képviselni tudják ezt. Nagyon fiatal társulatunk van, ezért ha az emberek látják, hogy huszonévesek elköteleződtek a műfaj mellett, nehéz azt mondani, hogy az opera poros és csak időseknek való volna.
Az előadáson kívüli kommunikáció tekintetében kísérőprogramokban, ismertetőkben is gondolkodtok?
Abszolút. Természetesen ez egy nehéz terep, és tudom, hogy a korábbi szegedi színházvezetések is mindent megtettek, amit e tekintetben tudtak. Az is biztos, hogy nem szabad hirtelen, kiugró statisztikai eredményeket várni, hanem hosszú távon, fáradhatatlanul kell dolgozni. Hozzáteszem, nekem ebben a szakemberekre kell támaszkodnom, mert amellett, hogy elmélyülök a partitúrában, a nyelvben, az éneklésben, a művészetben, nem tudok abban is naprakész lenni, hogy most a Facebook, az Instagram vagy a TikTok-e a leghatékonyabb csatorna.
Már ha ezek egyáltalán alkalmasak művészetközvetítésre, egy olyan műfaj esetében, amelynek lételeme, hogy kizárja a külvilágot, és hosszú távú jelenlétet igényel a közönségtől.
Mindez vajon mennyire mutatható meg a pillanatnyi benyomásokra építő fórumokon? Ebben nem én fogom megtalálni a kulcsot, hanem a marketingosztály.
A felnőtt közönség új rétegeinek megnyerésére is inkább a kommunikációt, mint a formabontó előadásokat tartod jó módszernek?
Már állandósultak a közönségtalálkozóink, amelyek mindig adnak a darabról és a produkcióról egy általános képet is a premierek előtt. A Szegedi Operabarátok közössége azonban ennél sokkal mélyebb, a titkokat részletesen kifejtő beszélgetéseket, előadásokat is igényel. Az ő gyűléseik is mindig kapcsolódnak a színház aktuális repertoárjához. A figyelemfelkeltésre szükség van, de azért nem szabad elfelejteni, hogy végső soron az előadás a legfontosabb. Abban a mindenáron való újdonságkeresés helyett
őszinteségre, perzselő intenzitásra, nagyon komoly igényességre, élő spontaneitásra és olyan katarzisokra van szükség, amelyek a műből táplálkoznak.
Nem szabad már eleve azt keresni egy darab kapcsán, hogyan csináljuk meg másként, azért, hogy jobban bejöjjön a közönség. Az első kérdésnek mindig magára a műre, annak értelmezésére kell vonatkoznia. Utána kerülhet csak elő, hogyan tudjuk sokaknak játszani, milyen eszközhöz nem nyúltunk még.
Milyen együttműködéseket terveztek a színház és más, akár szegedi, akár a városon kívüli intézmények között?
Mindig kiderül, hogy a vidéki színházak közös produkciói nem rejtenek akkora anyagi előnyt, amekkorát várna tőle az ember. A díszletszállítás, a kamionbérlés annyira megdrágult az elmúlt időszakban, hogy nem jelentenek különösebb könnyebbséget az ilyen megoldások. Emellett a díszlet átalakítása az eltérő méretű színpadokra plusz nehézséget jelent. Mások a társulatok, másra alkalmasak az énekesek, különbözik a kórusok mérete. Szegeden a szimfonikus zenekarral való intézményes együttműködés alapvetően fontos, és nagy becsben tartjuk a Szegedi Kortárs Balettet is. Juronics Tamással rendszeresen, eredményesen dolgozik együtt az operatagozat, nagyon jó vele az emberi és a szakmai kapcsolatunk. Emellett vannak kevésbé látható együttműködések, segítjük egymást a színházakkal, amennyire csak tudjuk, díszlet-jelmez-kotta kérdésében, illetve az egyeztetés szempontjából. Elemi érdek, hogy miközben egyre kevésbé tudnak a színházak valós és teljes megélhetést nyújtani a munkavállalóiknak, kölcsönös rugalmassággal engedjük el a művészeinket. Segítsük, támogassuk egymást!
Támogatott tartalom.
Fejléckép: Dobszay Péter (fotó/forrás: Csapó József / Gradus Művészügynökség)
hírlevél
