A Zsidó Nyári Fesztivál kezdeményezésére a Dohány utcai zsinagógában most mégis ez a magyar színpadokon nem játszott, nápolyi változat szólal meg koncertszerű előadásban a Szegedi Szimfonikus Zenekar és a Vaszy Viktor kórus mellett olyan művészek közreműködésével, mint a Mózest alakító Rácz István, a Fáraó szerepében színre lépő Bretz Gábor, az Amalteát megformáló Ira Bertman vagy az Aronne szólamát éneklő Balczó Péter.
A közkeletű vélekedés szerint a párizsi Mózes éppen annyival múlta felül a nápolyit, hogy az utóbbi minden kiválósága ellenére is csupán az 1827-es kompozíció vázlatának tűnik. Ennek ellenére Pál Tamás a nápolyi opera műsorra tűzése mellett döntött. Arról, hogy miért a kevésbé látványos, három felvonásos szerkezet mellett tette le a voksát, Kádár-Csoboth Juditnak beszélt.
"Mindegyik opera olyan, mint egy nagy város - mondta -, amelynek rengeteg kapuja van, és nagyon sokáig tart, amíg az egész várost megismeri valaki. Vannak olyan művek - megítélésem szerint az operák többsége ilyen -, amelyeket igazán még az előadók sem tudnak kiismerni, egy egész pályafutás alatt sem. Hogy ne a levegőbe beszéljek: az is nehéz feladat, hogy amikor egy néző először hallja a Rigoletto-kvartettet, egyáltalán felismerje azt, hogy a négy szereplő miről beszél. Többször kell ezt meghallgatni. Nem elég az Operába elmenni, az Operába járni kell" - jelentette ki.
"Különösen így van ez az úgynevezett bel canto operák esetében, amilyen a mi Mózesünk is - tett hozzá a karmester. - Két verziója van, ezek közül a második egy francia nagyopera. Ezt a típust azon az ajtón keresztül lehet a legjobban megismerni, amelyen át az operaház nézőterére lehet belépni, és a zenén kívül gyönyörködni lehet a látványban, a rendezésben, a különféle színpadi trükkökben is. Annak, hogy mi mégis a korábbi változatot játsszuk, az előadás helyszíne az oka - magyarázta -, ez a gyönyörű zsinagóga, ami alkalmat ad arra, hogy a zenét, a bel cantót olyan módon tudjuk élvezni, ahogyan talán sehol sem."
Mint Pál Tamás kitért rá, ez a hagyomány közmegyezésen alapult, zeneszerző, előadóművészek és közönség kölcsönös egymásra hatásán. "Ennek az egész stílusnak az egyik legfontosabb jellegezetssége egyfajta improvizatív megközelítés, és ezt mi is produkálni szeretnénk ebben az előadásban. Nagyszerűek az énekeseink, olyanok, akik a darabot megismerve már az első próbák alkalmával jelét adták annak, hogy mennyire élvezik és szeretik ezt a stílust, azt, hogy ők maguk díszíthetik fel a szólamaikat, ők maguk választhatják ki a hangjuknak leginkább megfelelő kadenciákat, miközben az alapszöveget egy zseni adja a kezükbe. Számunkra - a kompozíció alapvető értékein kívül - ez a legnagyobb öröm ebben a produkcióban, ezt szeretnénk megosztani a közönséggel, színesíteni annak a Rossininak a portréját, akit vígopera-szerzőként régóta szeretünk Magyarországon" - mondta a dirigens.
hírlevél
