Az interjú eredetileg az Opera Magazin 2026. tavaszi számában jelent meg.
Hisz a véletlenekben? Mert olyan, mintha a pályáján fontos szerepet játszottak volna.
A véletlenek mögött a Jóistent látom. József Attila írta az Eszmélet című versében, hogy „Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát / s így mindenik determinált.” Én hiszek abban, hogy egy nagyobb rendszer részei vagyunk, és ennek megfelelően kell élnünk, még akkor is, ha ez nem mindig sikerül.
A katonaságnál megnyerte a Ki mit tud?-ot, majd felvételizett és bejutott a Magyar Állami Operaház kórusába. Ez gondosan megtervezett lépés volt?
Dehogy, kicsit bánom is, hogy mindent ilyen nagyvonalúan az ön által említett véletlenre vagy a Jóistenre bíztam. Későn érő típus voltam, gyerekes.
A gimnázium befejezésekor nem volt konkrét elképzelésem az életről, csak azt tudtam, hogy nagyon szeretek énekelni.
Ha jól ment, az örömmel töltött el, ha nem, elkedvetlenedtem. Ez ösztökélt. De vajon ennyi lenne a tehetség?! Mindenesetre én napról napra éltem. Ha szépen akarnám megfogalmazni, azt mondanám: rövidtávú célokat tűztem ki, de valójában komolytalan voltam.
Mikor komolyodott meg?
Most. Vagy lehet, hogy mégsem.
Palerdi András (Fotó/Forrás: Magyar Állami Operaház)
Közben azért hozott karakán döntéseket. Például az első év végén otthagyta a budapesti Zeneakadémiát, és egészen Amerikáig ment.
Mert belülről hajtott valami. Azt azonban éreztem, hogy itt nem fejlődöm megfelelően. Egy 20 éves basszussal egyébként is nehéz mit kezdeni, tulajdonképpen már az is eredmény, ha ebben az időszakban nem rontják el vagy erőltetik túl a hangot. Szerencsém volt, mert a Zeneakadémián a tanulmányi osztály vezetője szólt, hogy van egy amerikai ösztöndíj. Ki is utaztam, egy nagyon kedves nyolcgyerekes család fogadott be, amolyan kilencedik gyerekükként. Az ígért ösztöndíjas helyből nem lett semmi, de ott volt a közelben a University of Southern Mississippi. Ennek az egyetemnek persze nem sok köze van az énekléshez, hacsaknem a jazz és Elvis Presley okán, aki nagy bel canto példaképem.
Mit profitált a Mississippiben töltött évekből?
Számomra a legfontosabb az volt, hogy ott kezdő énekesként is komolyan vettek. Felnőttként tekintettek a növendékekre.
Mi hozta vissza Budapestre?
Honvágyam volt, pár hónap elteltével már nézegettem a repülőjegyeket. Nyárra hazajöttem, és hogy megkeressem a visszaútra a pénzt, elmentem vízimentőnek Olaszországba. Ez így ment pár évig, aztán hazajöttem. Megkíséreltem a folytatást a Zeneakadémián, de újra felvételiznem kellett volna, azt pedig a büszkeségem nem engedte. Így inkább elmentem a bécsi opera tanszakra, és végül ott diplomáztam.
De Bécs hidegsége, barátságtalan légköre miatt ott még erősebb honvágyam volt, mint Amerikában.
Úgy éltem, akár a Bohémélet fiataljai, egy pozanos barátommal osztottam meg a lakásomat. A karrieremet is ez indította el.
Nem volt pénzem hazautazni a tavaszi szünetre. Bejártam gyakorolni a jóformán üres campusra. A folyosón ki volt ragasztva egy hirdetés, hogy Harnoncourt keres egy fiatal énekest az Orfeusz és Eurüdiké basszus szólójára. Elmentem és felvettek. A Theater an der Wienben volt a bemutató, amit Harnoncourt vezényelt, és Eurüdiké Cecilia Bartoli volt. Az előadást hallotta a Volksoper igazgatója, és megkérdezte, nem akarok-e ott énekelni. Azt feleltem: – „De.” Aztán Holender, a Staatsoper igazgatója vetette fel, hogy nem akarok-e inkább odamenni. Azt válaszoltam: – „De.” Sodródtam. De nem tudtam megszeretni Bécset, így egy évvel később már Pál Tamásnál debütáltam Szegeden Boito Mefistofeléjeként. Szeged otthonos volt számomra, az előadás után a halászcsárdában vacsorával vártak.
Azt mondja: közösségi ember, élvezi az együttlétet, miközben a hobbija, a horgászás inkább magányos tevékenység.
A pecázás és a gyakorlás nagyon hasonló, koncentrált elfoglaltság. Az egyiknél a kapásjelzőt figyeled, a másiknál a szerepre koncentrálsz. De örülök, ha társaságban lehetek, ilyenkor időnként el is ragadtatom magam. Ha sok a viccelődés, a segédrendező helyretesz. Ha tud.
Brickner Szabolcs (Lohengrin), Kolonits Klára (Elsa) és Palerdi András a király szerepében a Lohengrinben (Fotó/Forrás: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)
Nagyon sokféle karaktert énekel a Kékszakállútól A csengő Don Annibaléján át a Parsifal Gurnemanzáig.
Szeretem ezt a sokszínűséget, már a Zeneakadémián is élveztem a színészmesterség-órákat Schubert Évával, Bánffy Györggyel, akik meg is jegyezték, hogy van bennem színészi véna. Amikor megkapok egy szerepet, akkor mindig azt keresem, én hogyan kerülhetek hozzá közel. A lényeg, hogy azonosulni tudjak a karakterrel. Ez nem mindig sikerül, előfordul, hogy a rendezés kizökkent, bár igyekszem a saját elképzeléseimet is megmutatni.
Számomra egy előadásban a hitelesség a legfontosabb, nem azt nézem, miként szól a hang.
Az operaházi kedves mesternőm, Komlóssy Erzsébet mindig azt mondta, hogy ha azonosulni tudok a szereppel, akkor az énektechnikai része ösztönösen jön, és olyankor az ember már nem azzal foglalkozik, hogy kijön-e az a hang. Játszani kell, és a játékba nem fér bele, hogy arra figyelsz, milyen szögben fogod a homokozólapátot; a lényeg, hogy felépítsd a várat.
A Parsifal öreg Grál-lovagja az operairodalom egyik leghosszabb basszusszerepe.
Egy szólam csak addig jelenthet komoly tehertételt, amíg az ember megtanulja, a színpadon már muszáj „könnyednek” lennie, különben izzadságszagú lesz a dolog. A dzsúdóban szokták mondani, hogy aki meghal a tatamin, az feltámad a versenyen. Éppen ezért a próbákba és a felkészülésbe érdemes belehalni, nem az előadásba. Rossz érzés, amikor utóbbiban szenvedünk.
Milyen rendezőkkel dolgozik szívesen?
Akik kíváncsiak az énekesre.
Szeretem, ha például a próbák kezdetén azt kérik, mutassuk meg, hogy szerintünk milyen ez a jelenet.
Mert akkor képet alkothatnak rólunk is, és nem erőszakolnak ránk valamilyen elképzelést. Megint József Attila jut eszembe: „jó szóval oktasd, játszani is engedd”. Szerintem a jó rendező ilyen.
Áprilisban Rocco szerepét énekelte az Operaház Fidelio-bemutatójában. Mi foglalkoztatta ebben a szerepben?
A próbák kezdetén leginkább az érdekelt, hogy hogyan fogom megjegyezni. Beethoven operája nem elsősorban énekesi, inkább zeneművészi feladat, éppen ezért megkérdeztem néhány zongoristát is arról, hogy miként lehet ezt hitelesen megvalósítani. Nem szerettem volna, ha Roccóból csupán annyi látszott volna, hogy szereti a lányát és a pénzt, hiszen ennél árnyaltabb karakter, még ha számomra nem is szimpatikus a jelleme.
A felmenői közt akadnak híres énektanárok. Ön nem szeretne tanítani?
Gondolkodom rajta. Bentlakásos iskolát hoznék létre, ahol a reggeli étkezéstől a zongorás próbákon és a sportoláson át a szereptanulásig együtt dolgozunk a növendékekkel. Olyan ez, mint az élsport, átgondolt, fegyelmezett felkészülésre van szükség.
Fejléckép: Palerdi András (fotó/forrás: Bartók Plusz Operafesztivál)
hírlevél
