Honnan indult az énekesi pályafutásod, és milyen szerepet tölt be az életedben?
Színész szerettem volna lenni nagyon sokáig, musicalt énekeltem és könnyű műfajokat. Amikor nem vettek fel a Színművészetire, akkor kicsit elgondolkodtam, hogy mit is kéne csinálnom, hogy valami olyanba kezdjek, ami megkérdőjelezhetetlen – így jött a klasszikus ének, felkészültem, és a következő évben felvételiztem Debrecenbe, ekkor kezdtem el a komolyzenei tanulmányaimat.
Ebben az a nehéz, mikor az ember azt hiszi, hogy valamihez úgy „érteget”, utána pedig elmondják neki, hogy annyira mégsem. Ilyenkor új irányt kell keresni, és elkezdődik egy köztes időszak: amikor már tanulsz valami újat, ami érdekel, amihez talán még érzéked is van, de mégis csupán a kezdeteknél jársz benne.
Nemrégiben, egy nemzetközi versenyen, az Antonín Dvořák Nemzetközi Énekversenyen nagyon szép eredményeket értél el – többek között abszolút győztesként is díjaztak. Mennyire volt nehéz felkészülni a versenyre, és milyen érzés volt ilyen sikeresen hazautazni Karlovy Varyból?
A verseny úgy talált meg, hogy Berlinben voltam Erasmus hallgató, ahol a nemzetközi versenyek alapvető dolgok, az ottani diákok minden hónapban elmennek egy versenyre. Ez egy nagyon híres énekverseny, szóval már hallottam róla, de nem gondoltam volna, hogy csak úgy lehet jelentkezni. Az egyik barátommal fogadtunk, hogyha az egyikünk elmegy, akkor a másiknak is mennie kell. Így is lett, egészen a döntőig együtt meneteltünk.
A felkészülés olyan szempontból volt nehéz, hogy az ember nem tudja, kik az ellenfelei: akarva-akaratlanul megpróbálsz ilyenkor olyan dolgokat kijátszani, amik nálad mondjuk különlegesebbek, mint valaki másnál, vagy bizonyos apróságokra ráerősíteni. Itt viszont muszáj volt csak magamban bízni, ami nagyon-nagyon nehéz.
Csodálatos zsűri volt, akiknek nap mint nap hallgatom a lemezeiket, imádom és tisztelem őket mint embereket és mint előadóművészeket,
és most ők zsűriztek engem. Szóval minden szempontból nagyon megpróbáltató élmény volt, de ennél jobban nem is sikerülhetett volna.
Decembertől a Csokonai Nemzeti Színház magánénekese vagy, korábban még nem dolgoztál állandó kőszínházi társulatban. Milyen érzés csatlakozni egy ilyen csapathoz?
Ez egy nagyon izgalmas érzés, ugyanis az elmúlt évadban volt már lehetőségem a színházban játszani egy szerepet, a Scævolában. Ekkor nagyon jól éreztem magam a társaságban és a társulatban. Nagyon jólesik, hogy meghívtak, hogy tartozzak közéjük.
Az első számú célom most az, hogy megerősödjek előadóművészként, hogy tényleg stabil énekessé válhassak, mert egyelőre azt érzem, hogy a kettő között vagyok: fiatal vagyok, most végzek az egyetemen, de már komoly feladatokat kell végeznem. Ez kicsit nehéz érzés, néha az ember szeretné pátyolgatni magát, hogy ó, de én még kicsi vagyok, de közben a feladat nem kicsi, úgyhogy teljesíteni pedig kell. Én ezt szeretném elérni az itt töltött időm alatt, hogy a feladatokkal, amiket kapok, megerősödjek ahhoz, hogy igazi énekessé válhassak.
Faluvégi Fanni Molnár Leventével a Scævolában (Fotó/Forrás: Éder Vera / Csokonai Nemzeti Színház Debrecen)
Januárban a János vitézben találkozhat veled a közönség, ahol Iluskaként számos neves művész mellett lépsz majd színpadra – többek között Sándor Péterrel, Molnár Leventével és Oszvald Marikával. A közönség mit várhat tőled és az előadástól?
Leginkább a Rómeó és Júliához tudnám hasonlítani a darabot, hiszen teljesen mindegy, hogy hányszor éltük már át a történetet, minden alkalommal beszippant, és megszakad a szívünk, amikor Jancsinak el kell mennie, és amikor megtudjuk, hogy Iluska nem élte túl szerelme hiányát.
Hiszen két szerelmes fiatalt látunk, akiknek tényleg semmije nincsen, de ott vannak egymásnak, és szeretik egymást, mégsem lehetnek boldogok együtt.
Bár nagyon sok humor van benne, de szívszaggató a történet.
Molnár Leventével már volt szerencsém a Scævolában együtt játszani. Amikor az ember fél méterről tapasztal egy ilyen ősi hangot, az szerintem semmihez nem hasonlítható. Levente mellett ott van Bátki Fazekas Zoltán, ő egy igazi csupaszív ember, tökéletes Bagó ő is. A Jancsik – Boncsér Gergely, Sándor Péter és Ódor Botond – is egytől egyig különböző férfiak, de mindhárman csodálatos művészek és emberek. Már nagyon várom, hogy mindenkivel találkozhassak, és együtt alkothassunk.
Én annyira várom ezt az előadást, elmondani sem tudom – ha nem kell mennem próbára, megbolondulok. Csodálatos látni, ahogyan kibontakozik ez a folyamat: Fejes Szabolcs rendező a fiatal frissességével megmutatja, hogyan lehet egy ilyen időtlen, de mégis vén történet új keretekbe helyezni, nagyon izgalmas végignézni és figyelni, hogyan áll össze az előadás.
Milyen személyes kötődésed van Iluska karakteréhez, hogyan kelted majd életre őt a színpadon?
Én valahogy mindig találok valami ilyesmit, szeretnék olyan tiszta lelkű lenni, mint Iluska. De azt gondolom, hogy amit ő megél, amit ő a szívével érez, azok a mélységek szerintem példaértékűek. Ő nem rejti véka alá, ha megbántják, ha megsértődik: ilyen egyszerű, de a legnemesebb értelemben, és amikor valakit szeret, akkor azt igazán szereti. Ugyanakkor Iluska egy kemény csaj, egy vastag bokájú szép lány, aki kézzel mos, és kenyeret gyúr, de közben igazán szívből szeret, és csak abba tud belehalni, hogy összetörik a szíve, amiért a szerelme soha nem jön haza.
Tényleg nagyon-nagyon hálás vagyok, hogy kérdés nélkül rám bízták ezt a szerepet, és bíznak bennem, hogy úgy fogom tudni alakítani, ahogy kell.
Támogatott tartalom.
Fejléckép: Faluvégi Fanni (fotó/forrás: Máthé András / Csokonai Nemzeti Színház Debrecen)

hírlevél








