Pfitzner a német zene, a huszadik századi német kultúra megkerülhetetlen alakja. A Palestrinát (1915) Bruno Walter mutatta be, aki mindvégig barátjának tekintette Pfitznert. Szimfonikus műveit Wilhelm Furtwängler élete végéig rendszeresen játszotta. Thomas Mann többször foglalkozott a Pfitzner-jelenséggel. Nekünk tehát legalább a „zenetörténeti hely” miatt érdemes meghallgatnunk, ha egyszer módunk nyílik rá. Hogy legismertebb művéből, a Palestrinából is mindössze egy jelentős felvétel létezik (Kubeliké, amelyet most épp nem gyártják), annak persze lehetnek politikai okai. A Harmadik Birodalomért (eleinte) lelkesedő zeneszerző ugyan sikerrel átesett a nácitlanítási procedúrán, a köztudat mégsem bocsátott meg neki teljesen (szemben Karajannal, Schwarzkopffal, Richard Strauss-szal stb.). Másrészt ha akkora zeneszerző lenne, mint Richard Strauss, kit érdekelne, miért lelkesedett évtizedekkel fő műve megírása után. Vagyis valahogy az egész (nem-német) világ ambivalensen viszonyul Hans Pfitzner zenéjéhez.

A Palestrinát hallgatva ez nem tekinthető véletlennek. Igencsak nehéz ezt a zenét elhelyezni. Persze posztromantikus, persze német, persze helyenként lehetne Richard Strauss is a szerző – de valahogy az egész nehezen megfogható. Helyenként ultramodern: ahogy a harangozás őrületbe csap, ahogy a zenei humor aláfesti a második felvonás – amúgy tökéletesen antizenei, antidrámai – szituációjának komikumát (a „parlamenti vita” nem a legtipikusabb operatéma, ugye): az akár Sosztakovicsot, Prokofjevet is eszünkbe juttathatja. Másutt viszont banális megoldásokat hallhatunk, a harmadik felvonás egésze kissé ötlettelen, és még az előző kettőnél is kevésbé drámai.

Noha igen nehéz drámát találni az opera egészében. Az öreg, kiábrándult Palestrina ugyan megmenti a zenét a tűzhaláltól azáltal, hogy megír egy misét, de a második felvonásban kiderül: a zsinat voltaképp már megegyezetett a zene megmentéséről, a harmadikból pedig az, hogy a misét Palestrina fia, Ighino lopta el – az öreg szerző tehát csak médium, akinek nincsenek szándékai, nincs már hite sem: múltja van és tehetsége van. Természetesen tovább lehet gondolni a drámát, elmélkedve a zene, egyáltalán a művészet (ezen belül a művész) szerepén – de egy opera igazán mégiscsak akkor sikeres, ha érthető, ha a meghallgatáskor át tudjuk élni – ha a katarzist nem másnap éljük át.

Ebben segíthet egy jó rendezés. Kovalik Balázs – úgy érzem – kihagyta a lehetőséget, hogy visszahozza a köztudatba a Palestrinát. Maga a félig szcenírozott műfaj ugyanis épp arra jó, hogy a zenének engedje át a főszerepet. A Palestrinának – a zenének, a drámának és az ismeretlenségnek – viszont épp nem erre lett volna szüksége. Ami ötletet Kovalik rendezése felvonultatott (géppuska, töredékes mozaik-vetítés, néhány epizódszereplő térbeli elhelyezése, élő kamerás közvetítés), azt igen nagy munkával szintén el lehet magyarázni, de arról messze nincs szó, hogy megkönnyítette volna a mű befogadását. (Talán csak e sorok írójának a mániája, hogy általában nem szereti, ha a háta mögött két sorral – hamisan – énekelnek, vagy ha ki kell tekernie a nyakát, hogy lássa a középerkélyeken fénykeresztre feszülő három nőalakot, akik közül az egyiket nem találta telibe a reflektor.) Valószínű, hogy ha úgy ismernénk a Palestrinát, mint mondjuk a Don Giovannit, e fél-szcenírban is üstöllést felfedeznénk a rendezői leleményt, a vetített mozaikot legott összeraknánk, például mert nem kellene ugyanazzal a szemünkkel a szövegkiírót bámulnunk. Belátom tehát, bennünk is lehet a hiba, node egy magyarországi bemutatónál ez várható, hacsak nem kötik röpdolgozathoz a belépést.

A rendezés szempontjából is a második felvonás tűnt a legegységesebbnek, a szereplők jeles színészi alakításának is köszönhetően. Az énekesek amúgy relatíve jól teljesítettek: a Karajan-féle Varázsfuvola hallgathatatlanságában jeleskedő Francisco Araiza ezúttal kulturáltan, noha nem túl nagy (és egyre fogyó) hangon énekelt, hasonlóan a másik külföldi sztárhoz, Peter Weberhez, akinek legalább a szövegmondással nem akadt gondja. Nehéz lenne a rengeteg férfi közül bárkit kiemelni, noha elmarasztalni is, tehát sikerült egységes gárdát összeválogatni. Igazán emlékezetes alakítást három női énekes nyújtott: Kovács Annamáriának volt egyetlen jelenete, ahol megmutatta, mit tud (kár, hogy az előtte lépkedő operatőr és világosító kissé elterelte róla a figyelmet), de igazán Hajnóczy Júlia és – különösen – Mester Viktória éneklése és színpadi jelensége emelkedett ki magasan a produkcióból.

A Magyar Telekom Zenekar színvonalasan teljesített, különösen a rezek szóltak egységesen; a fafúvók ezúttal is a zenekar sebezhető pontjának tűntek, és a vonóskar egésze sem szólt túl egységesen – itt az első felvonás brácsaduóit érdemes kiemelni. Peskó Zoltán az értő mesterember vehemenciájával dirigált. Igaza volt: ehhez az operához (legalábbis ehhez az előadáshoz) nem illett volna nagyobb ugrabugra.

Összességében nem hiszem, hogy a jelenlévő háromnegyed ház egyszerre Pfitzner-rajongóvá vált volna. A magam ambivalenciája sem oszlott semmivé – mégis érdemes magunkkal vinni a Palestrinából néhány jelenetet: az első felvonás szellemidézését, a második gúnykórusát, a zenekari közjátékokat. Valamint azt a tanulságot, hogy a zeneirodalom nem csak remekművekből áll.

(2008. március 22. 19:00 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Pfitzner: Palestrina (magyarországi bemutató) - szcenírozott előadás; km.: Francisco Araiza, Peter Weber, Michael Kraus, Gulyás Dénes, Rácz István, Palerdi András, Szvétek László, Szegedi Csaba, Hormai József, Gerdesits Ferenc, Kálmán Péter, Hajnóczy Júlia, Mester Viktória, Perencz Béla, Asztalos Bence, Geiger Lajos, Boncsér Gergely, Kiss Tivadar, Cser Krisztián, Urbán-Nagy Róbert, Kovács Annamária, Szigetvári Dávid, Szegedi Csaba, Sebestyén Pál, Rácz Rita, Gál Gabi, Kolonits Klára (ének), Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar; MR Gyermekkórus (karvez.: Thész Gabriella), Honvéd Férfikar (karvez.: Drucker Péter); színpadkép: ARTeVIArend.: Kovalik Balázs; vez.: Peskó Zoltán)