Margaretha Geertruida Zelle igazán nem volt a múlt századelő nagy táncművésze, s persze kémnő is akadt nála jelentősebb az I. világháború történetében (pl. Elsbeth Schragmüller, a „Doktor Kisasszony"), ám a hírneve mégis kikezdhetetlen. Egy egzotikus művésznév, az erotikus és mondén párizsi fél- és nagyvilág tablója, a kémkedés izgalmas misztikuma, s végül a tragikus halál a kivégzőosztag előtt - Mata Harit mintha az isten is egy musical hősnőjének teremtette volna! Ehhez képest egy közepesen sikertelen londoni próbálkozást leszámítva, Várkonyi Mátyás és Béres Attila valósággal az élen járt a hálás téma felismerésében, s ami fontosabb ennél: alkotópárosuk fogyasztható musicalt kerekített Mata Hari alakja köré. Mindvégig fogyasztható musicalt - és az első harmadában még ennél is ígéretesebbet. Mert amikor Mata Hari bemutatkozó számát-táncát a jávai gamelán zene hangzásvilága kíséri (a Talamba Ütőegyüttes remek játékával), az jóval több mint a musical műfaj szokott zsánerezési gyakorlata - az telitalálat. S ha megannyi ponton körvonalazódnak is az ezerszer kipróbált zenei és dramaturgiai előképek, azért működnek az egyszeri előadásra ügyesen jelenetezett számok, legyen szó akár a francia főváros izgalmas romlottságát exponáló nagy együttesről, akár a zavaros státusú orosz forradalmár-cári gárdatiszt-pilóta bemutatkozásáról.

Azt azonban már kezdettől értetlenül szemlélhetjük, hogy vajha miért is Ernest Hemingway a történet mesélője, ha a narrátori szerepnek amúgy egyetlen ponton sincs érvényes találkozása a fiesták szerelmesének alakjával? S ha menet közben el is hessegetjük magunktól a történelmi bakik lajstromozásának csábító lehetőségét (bakafántoskodhatnánk például, hogy ugyan hogyan is lehetne egy francia tábornok az Aranygyapjas rend tagja...), azért az idővel zavarónak bizonyul, hogy Béresék számára a Nagy Háború a jelek szerint szimpla kanavász, amelyhez nekik és így nekünk sincs érdemi közünk. Pedig alighanem éppen ez a motiválatlanság teszi, hogy a musical az első rész fináléjától kezdve szinte belevész a közhelyes zsánerezésbe és a fokozódó hangerőbe, ami így zenés színpadon is igazolja számunkra a prózaian hétköznapi igazságot: aki kiabál, annak nincs igaza.

Hogy a Várkonyi Mátyás rendezésében megtartott ősbemutató mégis egyértelmű közönségsikert aratott, abban néhány színészi alakításé, valamint a Bíró Péter által vezényelt zenekar lendületes teljesítményéé a főérdem. Így például Szemenyei Jánosé, aki kuszán kanyargó szerepében (az anarchista, gárdakapitány és szerető Vadim Masloff) újra színpadi energiabombának mutatkozott: mindig felfokozott jelenléte és a sérülékenységről mit sem tudó vokális produkciója ezúttal is mintaszerű és erősen személyes hitelű musicalalakítást eredményezett. Kétes szerepében hasonlóan erőteljesnek bizonyult a kémnő Kováts Kriszta, az elemi erejű hangját kedvvel kieresztő Egyházi Géza, meg az ágyban csupán egyetlen kurta percre hitelesített francia generális, azaz Miller Zoltán is. Kecskés Tímea a címszerepben igen lelkiismeretesen fáradozott, s talán nem is rajta múlt, hogy ez a Mata Hari - kísérte bár lépteit a Trimúrti istenhármasa - nem tűnt a végzet asszonyának. A Hemingway figuráját leginkább a zakóra kihajtott ingével megközelítő Klem Viktor színészi kiszolgáltatottsága együttérzést ébresztett, míg a nagy múltú zenés színházi művészek (Zsadon Andrea, Szolnoki Tibor, Csuha Lajos) közreműködése a műfaj szép folytonosságát tette érzékletessé. Egy rossz színész az sok mindenre jó - valahogy így hangzott a kémek dalának egyik sora. Hát még mi mindenre jók a jó színészek! - derült ki újra ezen az ősbemutatón.   

S végezetül egy nyilvánvalóan kicsinyes, ámde legalább praktikus megjegyzés. Ha a díszlet javarészt vetített és egy számítógépről kerül át a játszó személyek köré-fölé, úgy indokolt különös elővigyázattal láthatatlanná tenni az amúgy oly hasznos kurzor nyilacskát.