Nemrég a Grazi Operában énekelted A rózsalovag Tábornagynéjának szerepét. Hogyan sikerült a produkció, hogyan kerültél egyáltalán Grazba, és miért kötődsz annyira az intézményhez?
Valóban szinte már hazajárok oda. 2015 lehetett, amikor a grazi opera castingosa hallott énekelni a Budapesti Wagner-napokon Gutruneként, és a következő évadra meghívott a Bohéméletbe Miminek. Később Humperdinck ritkán játszott, tüneményes meseoperája, a Königskinder következett, majd a cseh Weinberger Svanda, a dudás című darabja. Most pedig A rózsalovag, egy bécsi rendező, Philipp M. Krenn színrevitelében. Ezekhez a nagy klasszikusokhoz nehéz hozzányúlni, de itt a rendezőnek volt egy remek ötlete: a második felvonást úgy jelenítette meg, mint egy időutazás a múltba, amelyben Ochs és Sophie helyett a fiatal Tábornagyné és férje házasságkötését nézhettük végig. Egy rendkívül érzelmes, elgondolkodtató és az eredeti történet által sugallt kérdéseket feszegető koncepció jött létre. Megható pillanatokat szült például az a jelenet is, amikor az első felvonás végén a felnőtt Marschallin elé a színpad beforgatta saját fiatal énjét: találkozás egykori önmagunkkal… Megrendítő volt és sokszor küszködtünk a könnyeinkkel. Nagyon jól működött a koncepció, ha az ember végiggondolja az operát,
el lehet képzelni, hogy a főszereplőnőt a saját, rossz kényszerházassága vezeti el odáig, hogy lemond Octavian szerelméről
– annak érdekében, hogy a fiataloknak lehetősége legyen arra, ami számára nem adatott meg: a szabad szerelemre és a szabad döntésre. Számomra is nagyszerű érzés volt, hogy Marschallin figurája ilyen mély érzésű, nagylelkű és elegáns fényben pompázhatott.
Egyszer azt nyilatkoztad, hogy Richard Strauss különösen kedves szerződ. Miért?
Azért, mert nagyon szeretem a színházat. Nekem először mindig a szereppel van feladatom, azután jön, ehhez társulva, a hangadás. Straussnál mindez pontosan így működik, a cselekmény, az interakciók állnak az előtérben, és ezt szolgálja a fantasztikusan színes zenei szövet és a tökéletes szerep- és hangi koncepció. Nagyon nehéz megtanulni a szólamokat, pont azért, mert ilyen szövevényesek a darabok, de ha egyszer már elsajátította az ember, onnantól minden kézenfekvő és könnyed. „Csak” azonosulni kell Strauss elképzeléseivel és biztosnak lenni abban, hogy a szerep testhez álló. Ha ez megvan, a szerző garantálja az élvezetet mindenki számára.
Volt olyan karakter, akinél nehezebben ment az azonosulás?
Egy kis szereppel kezdtem, Isottával A hallgatag asszonyban, aztán Daphne, Arabella és most a Tábornagyné következett. Jövő évadra pedig Saloméval készülök. Mind nagyon különbözőek, és azt hiszem, a legnehezebb a kis szerep volt. Strauss az ilyen karaktereket nagyon funkcionálisan használja. A zenébe is sokkal nehezebb mellékszereplőként beleilleszkedni, mert mindenki a fő alakokhoz alkalmazkodik, akik alapvetően a fő formákat és zenei motívumokat jelenítik meg a kompozícióban. A többiek színfoltok, Strauss pedig szereti a sziporkázó színeket.
Stefan Vinke és Pasztircsák Polina Az istenek alkonyában (Fotó/Forrás: Hirling Bálint / Müpa Budapest)
Salome szerepe meglepő választásnak tűnik a pályádon. Miért akartad elénekelni?
Nem tudom, szoktak lenni ilyen késztetéseim, zsigeri alapon.
Emlékszem, régen Szicília érdekelt ennyire, aztán hopp, lett egy szicíliai férjem.
Majd meglátom, Saloménál volt-e alapja a vonzalomnak. Remélem, senki nem veszíti el a fejét! (nevet)
Engem azért lepett meg a választás, mert mindig nagyon érzékeny, finom, nőies karaktereket szoktál megformálni. Ilyen téren is keresed az új kihívásokat?
Érdekes, hogy ezt mondod, mert szerintem Salome finom, érzékeny és nőies. Ellentmondásosnak tűnhet, de ezen tulajdonságok ellenére valakiből éppenséggel tökéletesen hiányozhat az empátia, ami által kegyetlenné válik. Pont ez a kettősség izgat benne: a kifinomult állatiassága, a féktelen érzékisége és a kegyetlen naivitása. Sokszínű személyiségnek érzem magam, akkor is, ha bizonyos szituációkban ennek egy-egy oldala hangsúlyosabb. Előadóként nagyon szerencsés helyzet számomra, ha mindezeket az árnyalatokat felpiszkálhatom. Salome valóban speciális feladat lesz, de sok szempontból tudok vele azonosulni, és talán megtalálom magamban azokat az ismerős személyeket és vonásokat, amelyekből merítenem kell.
Melyik oldaláról közelíted meg Salome alakját?
Az elkényeztetett, hormonzavaros tinédzser felől.
Számomra ő egy ellenállhatatlanul szép fiatal zsidó lány, akinek a hit nem mond semmit, ehelyett az élet, az emberi és testi vonzalom és az ebből fakadó erődinamika a prioritás.
Én sem vagyok vallásos, és az ösztöneim nekem is fontosak, úgyhogy ide fogok visszanyúlni magamban. A fiatal, öntudatlan állapotot még fel kell fejtenem, mert attól kicsit már eltávolodtam, de hát mindig van feladat.
Hogyan segít a zene, a szólamod, hogy megtaláld a karakter mélyebb rétegeit?
Igazából nem kell őket keresni, ezek a darabok annyira jól meg vannak írva, hogy az ember a tanulás során szembesül a mélységekkel. Csupa aha-élmény ér olyankor, ha képes vagyok befogadni, és engedem, hogy megtörténjen velem a szerzői szándék.
Pasztircsák Polina (Fotó/Forrás: Pasztircsák Polina hivatalos oldala)
A hangszíned nagyon különleges és szép, mondhatni, ez a védjegyed. Hogyan vigyázol a hangodra, és mi kell ahhoz, hogy egy énekes testileg-lelkileg karban tartsa magát?
Félős típus vagyok, soha nem vállalok el olyan szerepet, amellyel kapcsolatban komoly kételyeim vannak.
Én nem tudok úgy énekelni, hogy az fizikailag rosszul essen.
Van egy erős önvédelmi funkcióm, és ha valami túl nagy feladat lenne, akkor inkább vállalom azt, hogy kevés vagyok, és kapok egy lagymatag tapsot vagy egy rossz kritikát. Meg kell ismerni a határainkat, és ez a folyamat bele kell hogy férjen egy karrierbe.
Ha bizonytalan vagy, hogy elvállalj-e egy szerepet, egyeztetsz valakivel, vagy akkor is az ösztöneidre hallgatsz?
Vannak olyan ismerőseim, akiknek száz százalékosan megbízom a véleményében, de általában az, amit mondanak, egyezik az én elképzeléseimmel is. Ilyen például a németországi énektanárnőm, akinek a férje korrepetitor, így hatalmas tapasztalattal rendelkeznek, és tisztában vannak a szerepek lehetőségeivel. Szerintem nem szabad abba a hibába esni, hogy nagyon erősen kategorizálunk. Mindig meg kell vizsgálni, hogy a zenekari szövet mire ad lehetőséget, illetve hogy nekem milyen hosszú távú céljaim vannak, azokat hogyan tudom megvalósítani, van-e rizikó, és ha igen, mekkora. Túl sok véleményt viszont nem érdemes kérni, pont azért, mert sokakban élnek sztereotipikus elképzelések, amelyek bizonyára praktikusak, de nem feltétlenül fedik mindig a valóságot.
Nemcsak operaszínpadon szerepelsz, de sokat koncertezel is. Ennek inkább a zene vagy az előadói szituáció változatossága miatt érzed szükségét?
Mindkettő. Egyrészt a koncertek frissen tartják az énekes mentális állapotát, mert sokkal nagyobb kontrollra van szükség fizikailag és szellemileg. Rugalmasabban kell használni a hangot, pláne a dalestek esetében. Már a program összeállítása arra ösztönzi az embert, hogy nyitott maradjon, „felfedező üzemmódba” kapcsoljon. Az operajátszásnál kötöttebb körülmények között kell dolgozni, ott inkább olyankor szükséges a rugalmasság, ha előadás közben valami váratlan történik, vagy ha olyan esténk van, ami a szokásosnál nagyobb kihívást jelent.
Jót tesz nekünk, ha néha egyedül állunk ki a színpadra, önállósodunk.
Egy koncerten rajtam van a fókusz, a képességeim teljes tárházát be kell vetnem, hogy az estét végig tudjam vinni, míg ha egy nagy és komplex akció részese vagyok, megoszlik a felelősség.
Pasztircsák Polina (Fotó/Forrás: Pasztircsák Polina hivatalos oldala)
Nemrég a Scala Ring-produkciójában szerepeltél. Korábban koncerten már felléptél a híres operaházban, teljes produkcióban viszont most először.
Felemelő érzés, ahogy sétálok, és látom a folyosókon a régi plakátokat az elmúlt százötven évből, és aztán ugyanazon a színpadon állok, ahol ezek a nagy előadók felléptek. De közben mégis, ha feljön a függöny, eloszlanak a mítoszok, hiszen ott is „csak” teljesíteni kell.
Nem is viszonyulnak másképp hozzátok, mint egy kisebb operaházban?
Minden közösségnek van egy sajátos atmoszférája, itt a hely szelleméből következően minden nagyobb ívű. Például nem sokkal a próbák előtt volt egy elég súlyos balesetem, aminek a következményeivel akkor még küszködtem, időnként szédültem. Jeleztem a próbaidőszak elején, hogy nem tudok felmászni egy adott díszletelemre, találjunk ki valami mást. Erre anélkül, hogy kértem volna, felajánlották, hogy helyettesítenek, maradjak otthon, pihenjek. Más színházaknál felmerült volna annak a lehetősége, hogy lecserélnek. Itt viszont azt éreztem, nekik fontos, hogy én szerepeljek a produkcióban, és tudjak teljesíteni, ehhez pedig minden segítséget megadtak.
Megdöbbentő élmény volt azt érezni, nem vagyok pótolható.
Persze ez a nagyvonalúság ott nyilván könnyebben belefér a büdzsébe, de szerintem ez nemcsak pénz kérdése, hanem attitűd is. Ott művészként kezelik azt, aki fellép arra a szinpadra, és ez a tisztelet kölcsönösséget eredményez.
Már a tanulmányaidat is Olaszországban végezted, Mirella Freninél. Van az ottani operajátszásnak olyan sajátossága, ami máshol a világban nem jellemző?
Náluk nagyon erősen jelen van a tradíció, egyrészt a bel canto formájában, másrészt az olyan nagy intézményekben, mint a Scala vagy a nápolyi operaház. Ugyanakkor teljesen nemzetközi előadói gárdával működnek. Olaszországi sajátosság még a hihetetlenül magas esztétikai igényszint, most például végignéztem a Scalában a teljes Ringet, és egészen fantasztikus minőséget tapasztaltam, a rendezésben is. Persze ahogyan már mondtam, a Scalát egyfajta szent helyként becsülik, ami erős anyagi hátteret is jelent, ők megengedhetik maguknak, hogy a legjobb előadókat és rendezőket hívják meg. Nem kísérleteznek úgy, mint Németországban, nem vállalnak rizikót, mégis olyan részletgazdag és érdekes az előadás, hogy százszor is meg lehet nézni. Az olaszok alapvetően nagyon esztétizáló nép, rendkívül igényesek és hagyományőrzők.
Az olaszországi tanulmányaid során milyen fontos gondolattal, alapelvvel találkoztál, ami a későbbiekben segített a pályádon?
Ez egy összetett kérdés, mert nagyon fiatal voltam, más volt a fontos akkor, mint most.
Ma is érvényes viszont Mirella Freninek az az állítása, hogy ezt a pályát csak akkor szabad csinálni, ha az ember élvezi.
Ez minden döntésemet befolyásolja. Például abban, hogy milyen és mennyi felkérést fogadok el, fontos szempont, hogy élvezettel tudjak részt venni a produkcióban. Ehhez szükséges, hogy az ember megfelelési kényszer nélkül, szabad lélekkel szerepelhessen. Freni tanítványaként át kellett gondolnom azt is, hogy miért izgulok egy-egy előadás előtt, és amikor ezeken a számomra megoldható tényezőkön – nyelvismeret megszerzése, megfelelő felkészülés biztosítása, stabil fizikai és lelki háttér megteremtése – a fejlődés során túl tudok lépni, tényleg tiszta élvezetté válik a szakma.
Tőled szoktak pályakezdés környékén járó kolléganők tanácsot kérni?
Szoktak, de általában visszautasítom. (nevet) Soha nem foglalkoztam mélyebben a tanítással, ezért nem tudom vállalni a felelősséget azért, amit javasolnék. Mindenkinek másra van szüksége, és ha el is mondom, hogy nálam mi vált be, az illetőnek magának kell megtalálnia, neki mi segít. De biztosan rosszul gondolom, csak arról van szó, hogy nem foglalkozom a kérdéssel eleget. Sajnos egyelőre nincs is rá kapacitásom.
Pasztircsák Polina és Kovács János karmester, a Sudlik Mária-díj alapítója (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)
Régizenét is énekelsz, miközben ezt az oldaladat itthon kevésbé ismerjük. Miért alakult ez így?
Nem mélyültem el ebben a zenei világban, még a tanulmányaim idején találtam nagyon vonzónak, és adódott is pár lehetőség. Aztán amikor 2011-ben Michael Hofstetterrel dolgoztunk a Partenopén, azt mondta, akár lehetne belőlem barokk díva is.
Én meg kétségbeesetten néztem: és akkor mi lesz az én Straussommal? (nevet)
Úgy éreztem, nem mondhatok le arról a gazdag zeneirodalmi kincsről, ami a régizenén túl van. Inkább elindultam a klasszik lírai szoprán irányba, mert az embert a hangszíne predesztinálja. Nincsenek is olyan virtuóz koloratúrkészségeim, mint amilyen ehhez a stílushoz kell – így maradtak a kalandozások. Rendszeresen dolgoztam René Jacobsszal, de azok a koncertek is inkább a romantikát súroló klasszika repertoárjából kerültek ki.
Azt olvastam rólad, hogy az operettet is szereted. Énekeltél valaha teljes szerepet?
Soha, de alig várom, hogy egyszer sor kerüljön rá! Pont azért, mert annyira szeretek játszani, és azt gondolom, hogy egy ilyen szerepben erre bőségesen adódna lehetőség. Ráadásul az operetteknek gyönyörű a zenéje, persze, tudom, vannak benne rendszerszerű klisék, de attól még szívszaggatók a melódiák. Nem véletlen, hogy Puccini irigykedve hallgatta Kálmán Imrét!
Ha ezeket a darabokat megfelelő színvonalon adják elő, valóban a világörökség részét képezik.
Van álomszereped? Hátha most valaki meghallja…
Tatjanára azóta vágyom, amióta először felsírtam a Bajcsyban. De szívesen énekelném a Pillangókisasszony címszerepét, és ilyen Salome is, ezért vállaltam el. Operettből pedig szinte bármi jöhetne, ha a főszereplőnek van egy szép belépője.
Ha már Tatjána: milyen a kapcsolatod a szláv zenével? Édesanyád orosz származású, „belenőttél” ebbe a világba?
Abszolút, életem első fellépése is az Orosz Kultúrintézetben volt. Összeállítottam egy nagyon szép estet különböző orosz szerzők románcaiból, mert nagyon magaménak érzem ezt a kultúrát és a szláv lelket. Éppen ezért fájdalmasan élem meg, ami jelenleg Oroszországgal történik. Túl fontos kulturális értékekről van szó ahhoz, hogy a nagypolitika áldozatául essenek. Amikor hívnak Oroszországba koncertezni, akkor is azonnal megyek.
Tehát már gyerekként is orosz zenét hallgattál?
Zenét nem, anyukám, szegény, teljesen fahangú, amit nagyon sajnálok, mert az éneklés alapvető szükséglet az érzelmek ventilálására. Viszont nagyon sok orosz filmet és mesét néztünk, a szovjet kultúra erősen hatott az esztétikámra és a világnézetemre.
De megértem azt is, aki mindennek áldozata volt, ő nyilván másképp viszonyul hozzá. Tegnap pont a szomszédunkkal beszélgettem, egy idős házaspár lakik mellettünk, és a hölgy mesélte, hogy az ötvenes években áttelepítették a családjával együtt az ország másik végébe, mindenüket hátrahagyva. Ez ötévesen olyan traumatikus hatással volt rá, ami miatt a mai napig neurológushoz jár. Közben meg az én nagymamám és nagynéném, akik a Szovjetunióban élték le az életüket, nosztalgiával gondolnak vissza arra az időre, mintha a szocializmus lenne a világ rendje, a legjobb lehetséges választás.
Gondolom, művészként szerencsés, ha a dolgokra több nézőpontból is rálátsz.
Ez a legnagyobb kihívás az életemben. Ráadásul a gyermekem apja nyugatnémet, amerikanizált kultúrkörből, miközben anyám törvényszerűen oroszpárti, és nekem e két világ között kell szeretettel és empátiával hidat képeznem.
Nincs alternatívám, meg kell értenem az élet működését többféle nézőpontból, különben szétesik a családom.
Megtanultam, hogy nincs fekete-fehér, jó és rossz, hanem csak érdekek, aspektusok, kultúrák, amelyeket tisztelettel és megfelelő kommunikációval lehet és kell kezelni. Ha elzárkózunk és ítélkezünk, az extremizmushoz és destrukcióhoz vezet. Az empátia létszükséglet. Hallod-e, te Salome! (nevet)
Fejléckép forrása: Pasztircsák Polina hivatalos oldala
hírlevél
