Paul Potts: „Az előadóművészet izgalmas és rémisztő”

- Mit szólt, amikor először meghallotta, hogy Önt szeretnék felkérni a szegedi Wagner-opera egyik szerepére?

- Meglepett az ötlet, de nagyon boldog voltam. Mindig is operát szerettem volna énekelni, és nem tudtam, vajon megadatik-e ez a lehetőség egy profi színpadon, nagyszínpadi keretek között. Boldog vagyok, hogy a bemutatkozásom éppen Szegeden történik majd.

Paul Potts (Fotó/Forrás: Max Dodson)

-  Ez azt jelenti, hogy szerepelt már kisebb produkciókban?

-Igen, játszottam már korábban operában, Mozart és Puccini műveiben. Alakítottam Des Grieux lovagot a Manon Lescaut-ban 2003-ban, Radames-t az Aidából szintén abban az évben.

Nagyszerű érzés, hogy újra operaszínpadra léphetek, ráadásul ezúttal egy csodás helyszínen.

- Milyen érzések fűzik Wagner zenéjéhez?

- Az első opera, amit életemben láttam, Wagner Tristan és Izoldája volt – szörnyen kényelmetlen székeken. És hát ez egy hét órás darab, úgyhogy első operaélménynek kétségkívül nagy kihívás. Általában, mivel lírai tenor vagyok, a legtöbb Wagner-szerep nem illik rám. A Kormányos A bolygó hollandiban viszont lírai szerep. Ez egyébként szokatlan a Wagner-operákban, a mester ugyanis híres arról, hogy gyilkolja a hangokat, annyira megerőltetőek a szerepek.

- Visszahúzódó személyiségnek tűnik, akinek a zene, az éneklés iránti szeretete egyfajta nagyon intim, belső magánügy, menekvés lehetett a realitás elől. Miért gondolt először arra, hogy mindezt kifelé, a külvilágnak is megmutatná?

-Számomra ez olyan, mint egy kapcsoló. Fellépek a színpadra és átlényegülök azzá, akiről álmodtam. Előadás közben válok teljes emberré, mintha belépnék egy világba, ahova mindig is tartoztam. Az életem során nagyon sokszor éreztem azt, hogy nem tartozom sehová, kivéve akkor, amikor énekeltem. Amikor lelépek a színpadról, a kapcsolót lenyomják. Persze a koncertezés és az, hogy szerepet játszom eléggé különböző dolog. Utóbbi esetében nem magadat adod, hanem Radames leszel, Des Grieux, Rodolfo vagy ebben az esetben a Kormányos. Bizonyos szintig elrejtőzhetsz a szerep mögé. Amikor viszont koncerten állsz ki a színpadra, ott magadat kell adnod. Az előadóművészetet egyszerre találom izgalmasnak és rémisztőnek, de így is kell lennie. Izgatnia kell, ugyanakkor egy kicsit meg is kell ijesztenie.

- Miért pont az opera keltette fel az érdeklődését? Erre a műfajra gyakran mondják, hogy nehezen befogadható, nem túl népszerű a 21. században. Önt mégis kisgyermek korában rabolta el magának.

- Néha túl sok időt töltünk azzal, hogy gondolkodunk, és talán ez az oka annak, hogy némely műfajok nem túl népszerűek, mert az emberek úgy érzik, nem hozzájuk szólnak.

Talán kevesebbet kéne gondolkodnunk, és többet éreznünk.

A zene nagyon alkalmas erre, remekül lép át határokat, mert az érzésekről szól, nem pedig a gondolkodásról, logikáról. Amikor gyerekként klasszikus zenét vagy operát hallgattam, attól jól éreztem magam, megmozgatott bennem valamit és részese akartam lenni. Annyira, hogy felkaptam édesanyám egyik kötőtűjét és úgy tettem, mintha vezényelnék – nyilván nem szabályosan, de benne akartam lenni a zenében. Erre képes a zene!