Pavarotti élete olyan volt, akár egy opera

Pavarotti valódi ikon, akit mindenki ismer, mindenki szeret. Gondolja, hogy pontosításra szorul a róla alkotott képünk?

Természetesen. Felnőtt egy új generáció, amely talán ismeri a nevét, de nem sokat tud Pavarottiról, ahogy az opera műfajáról általában sem.

Mindenesetre nem csoda, hogy a róla készült dokumentumfilm is egy hasonlóan erős történet, mint amik köré az operák épülnek.

Mi ragadta meg Pavarotti alakjában?

Lenyűgözött a belőle áradó lelkület, amelynek eredetét talán a gyerekkorban, a második világháborúban átélt és látott halálközeli élményekben kell keresnünk. Ezek a tapasztalatok minduntalan arra sarkallták, hogy megbecsülje az életet, örömet leljen benne, és ez a szemlélet ott van a karrierjében és a magánéletében egyaránt.

Ron Howard rendező (Fotó/Forrás: Rachel Murray/Getty Images for CBS Films)

Ön Pavarotti-rajongó?

Nem vagyok kőkemény Pavarotti-fan, és nem is voltam soha koncertjén, bár egyszer röviden találkoztunk, talán egy Golden Globe-átadón – pontosan nem is emlékszem. Ő volt az eseményen „a nagy szám”. De szerettem volna, hogy a vérbeli operarajongók számára ajándék legyen ez az alkotás. Mindig is tiszteltem, és ez elég volt ahhoz, hogy tudjam: sokat tanulhatok abból, hogy elkészítem ezt a filmet. Filmrendezőként mindig is ez mozgatott, amikor Hajszát, a Géniuszt vagy az Egy csodálatos elmét csináltam. Hogy tanuljak azokból az életekből, amiket filmre viszek.

Pavarotti és felesége, Nicoletta Mantovani (Fotó/Forrás: Big Bang Media)

És mit tanult ebből a munkából?

Azt, hogy naggyá válni valamiben nem pusztán genetika kérdése. Pavarottinak hat-nyolc év kemény munkája feküdt abban, hogy kitanulja az énekesi mesterséget.

Mennyire vett részt a Pavarotti család a dokumentumfilm elkészítésében? Barátságosan álltak a projekthez?

Határozottan. Szerették volna, ha egy olyan film készül, amely azt a célt szolgálja, amit Pavarotti is a küldetésének tekintett: az operaműfaj közelítését az emberekhez, a közönsége kiszélesítését. A család számára persze gyakran nehéz volt felidézni a szerettük alakját, máig hiányzik nekik. Az ő segítségük, az interjúk és a hihetetlenül értékes, korábban nem látott archív felvételek nélkül ez a film nem lenne ugyanolyan.

A dokumentumfilmet látva az volt az érzésem, hogy ez egy nagyon kerek történet. Vajon a rendező formálta így, vagy valóban az élet alakított ilyen dramaturgiát? Mennyire kell objektívnek lennie egy dokumentumfilmnek?

Amennyire csak lehet, de csaknem lehetetlen teljességgel annak lenni. Akármit csinálok, az már egy interpretáció. Hogy mit oszt meg a tárgyáról egy dokumentumfilmes, már rögtön a készítőről árulkodik. Csak remélni tudom, hogy aki megnézi a filmet, kedvet kap, hogy többet tudjon meg Pavarottiról. Hiszen olyan kevés fért bele ebbe a két órába!

Legutóbb a Beatlesről készített dokumentumfilmet, ez az itthon is bemutatott Eight Days A Week. Vonzzák Önt a zenei témák?

Ha Beatles vagy Pavarotti-számok követik egymást, az már félsiker. (nevet) Ezek a zenészek olyan személyek, akikhez kötődünk, de ha közelebb megyünk hozzájuk, tele vannak meglepetéssel, és olyan sorstörténetekkel, amelyek végtelenül emberiek. A dokumentumfilm hihetetlenül közvetlen műfaj. Úgy érzem, olyan történeteket mesélhetek el ezekről a zenészekről, amik egyszerre tanulságosak, szórakoztatóak és megindítóak.

Luciano Pavarotti (Fotó/Forrás: Robert Cahen/San Francisco Opera Archives)

Dolgozik most dokumentumfilmen?

Igen, de ezúttal a téma nem zenei. A Kalifornia állambeli Paradise városában 2018-ban hatalmas tűzvész pusztított. A települést újjáépítik, és mi végigkövetjük, hogyan zajlik a „gyógyulása” mind az egyének, mind a közösség szintjén.