Már a zeneakadémiai éveid alatt elkezdtél dolgozni a Budapesti Operettszínház énekkarában. Hogyan kerültél a színházhoz?

A bachelorképzés alatt már gondolkodtam azon, merre is folytassam az utamat. Akkoriban a szólistapálya eszembe sem jutott, mindig is énekkarban szerettem volna elhelyezkedni. Amikor befejeztem az alapképzést, felvételiztem a Magyar Rádió Énekkarába és a Nemzeti Énekkarba is, de ők nem akartak úgy foglalkoztatni, hogy közben még tanulok – bár az előbbi együttesben később kisegítőként dolgozhattam. Ez a mai napig előfordul, ha a színházi elfoglaltságaim engedik. De zeneakadémistaként nem nyugodtam bele, hogy állás nélkül maradjak, mert tizennyolc éves korom óta önellátó vagyok, és egyszer csak megláttam a hirdetést, hogy az Operettszínház énekkarába baritont keresnek. Akkor már Kiss-B. Atilla volt a színház főigazgatója, aki a Zeneakadémián engem tanított is, de nem árultam el neki, hogy jelentkezem. Miután felvettek, és 2019 augusztusában elkezdtem dolgozni a színházban, egyszer csak felkérést kaptam a János vitéz két szerepére, Bagót és a Strázsamestert énekelhettem.Volt is nagy izgalom, hogy énekkaros vagyok, még csak két hónapja kerültem ide, erre rögtön szólófeladatot bíznak rám, mit fognak szólni a kollégák?

Ahogy látom, a mélyebb hangú szerepek esetében máskor is előfordul, hogy a színházban számítanak az énekkar tagjaira, hiszen az operett-törzsrepertoárban ezekből nem olyan sok fordul elő.

Igen, a János vitézben játszott szerepek és A cigánybáró Zsupánja után nem is olyan sok minden maradt, amit az én hangommal, karakteremmel, testalkatommal meg lehet formálni. A táncoskomikus dalokat nyilván el tudnám énekelni, de elég zömök lennék a szerepekre, még ha máskülönben nem is állnának távol tőlem, mivel tizenegy évig néptáncoltam.

A denevérben vannak még mély hangú szerepek.

Tényleg. Majd idővel kiderül, megtalálnak-e.

Pete Ádám Dávid A cigánybáróban (Fotó/Forrás: Janus Erika / Budapesti Operettszínház)

A Zeneakadémián oratórium és dalének szakon végeztél. Színészkedni teljesen a gyakorlatban tanultál meg?

Az alapképzésben volt színpadi mozgás óránk, még ha nem is olyan sok, hetente egy. Az első év volt a legmeghatározóbb, mert Kiss-B. Judit, Atilla felesége volt a tanárunk, ott szedtem magamra az alapokat. Ő tanította meg, egyáltalán hogyan állunk ki a színpadra, hogyan jövünk be, hova nézünk, mit lát a közönség belőlünk. Fontos időszak volt, de utána minden mást már valóban élesben tanultam meg.

Említetted, hogy Kiss B. Atillánál tanultál, az ő esetében mi volt a legfontosabb, amit átadott neked?

Én mindent tőle tanultam, Nagyon kevés énekesi előképzettséggel érkeztem a Zeneakadémiára. Zongoristaként indultam, aztán a konziban szolfézs-zeneelmélet szakra jártam, majd tubázni kezdtem. Először tubásként vettek fel a Zeneakadémiára, el is végeztem egy évet, de nem haladtam olyan ütemben, ahogyan kellett volna. Így újra megpróbáltam a felvételit, ezúttal énekesként, hogy mindenképpen maradhassak az intézményben. Ez egy nagyon szép történet, hiszen vannak, akiket több próbálkozásra se vesznek fel, én pedig két egymás utáni évben, két különböző szakra is bekerültem.

Azt mondják, fúvósoknak nehéz éneklésre váltani. Te éreztél ilyesmit a tuba után?

A levegővel voltak eleinte nehézségeim, mert a tubát ülve fújjuk, ezért máshogy fejlődtek a rekeszizmaim. Ennek ellenére elég gyorsan át tudtam állni, mert az éneklés sem volt teljesen új számomra, mindig is jártam különböző énekkarokba. A kórusvezetőim mondták, hogy szép hangom van, érdemes lenne foglalkozni vele. A szolfézs-zeneelmélet szakon volt hangképzés óránk is, Veres Györgyné Petrőcz Mária tanított, aki a kórust is vezette. De ez mind nagyon kevés tudás volt, és bár furcsa, hogy valaki a Zeneakadémián tanulja meg az éneklés alapjait, nálam ez volt a helyzet. Így Kiss-B. Atillával nekiálltunk mélyre ásni, ő mutatta meg, mire kell figyelni éneklés közben, az anatómiai sajátosságokat, mi az, hogy lágyszájpad.

mi hogyan mozog, hogyan lehet kinyitni a homlok-, arc- és orrüreget.

Pete Ádám Dávid Bagóként a János vitézben (Fotó/Forrás: Várady Nikolett, Art & Lens / Budapesti Operettszínház)

Miben ad pluszt neked, hogy a színház énekkarának is tagja vagy, nem pedig csak szólistaként szerepelsz?

A legfontosabb az a nagyon sok munkaóra, amit a színpadon eltöltöttem. Ha hármas szereposztásban fut egy produkció, akkor én minden alkalommal benne vagyok – aminek megvannak az árnyoldalai is, mert alig jutok haza a családomhoz, viszont hihetetlen szakmai tapasztalatot jelent. A térben való elhelyezkedést például nagyon jól megtanultam. A szóló és az énekkaros szerep közötti váltás sem okoz problémát.

Kérdezték, nem zavarodom-e bele, de mondtam, hogy amilyen ruha vár az öltözőben, azt felveszem, és onnantól tudom a dolgomat.

Milyennek találod Zsupán karakterét, és miért illik hozzád?

Szokták mondani, hogy buffo karakter vagyok, bár egy mély hangú énekesnél harminckét évesen még nem lehet biztosan megmondani, merre fog változni a hangja. De maga Zsupán figurája nagyon közel áll hozzám: „már apró gyermekkorban a sertések közt voltam” – énekli, és gyerekkoromban tényleg disznókat tartottak a háznál a szüleim. Mindezzel együtt Zsupán hedonista alkata kevésbé illik hozzám.

Színészi értelemben milyen új eszközöket, módszereket kellett elsajátítanod a szerephez?

Azt mondanám, hogy amit az elmúlt hat évben magamra szedtem, azt most mind kipróbálhattam. Korábban Bagó szerepénél jobban koncentráltam a hangomra, mint a színészi játékra, viszont A cirkuszhercegnő Szaszkuszin grófjánál Homonnay Zsolt rendező megközelítése sok gátat feloldott bennem, mert megmutatta, hogy egyes részleteket sokféleképpen el lehet játszani. A másik szempont, hogy bár A cigánybáró elvileg operett, de nem hasonlít a műfaj tipikus darabjaira, inkább vígoperának lehetne nevezni.

Ebből következett, hogy a harmadik felvonásbeli kuplémban még kánkánozunk is.

Pete Ádám Dávid A cigánybáróban (Fotó/Forrás: Janus Erika / Budapesti Operettszínház)

Többször említetted, hogy buffo karakternek tartanak. Te is annak érzed magad?

Szeretem a mulatságos figurákat, de ha most például felajánlanák Gounod Faustjából Mephistót, az is érdekelne.

És hát bármilyen nevetséges is Zsupán, azért a való életben nem biztos, hogy szívesen találkoznánk vele.

Hogyne, igyekszem is megmutatni, hogy semmi nem érdekli a pénzen kívül. Amikor például Barinkayval egyezkedik: „Mit tudom én, ki vagy te, de a földed meg a kincs érdekel. Tetszik a lányom? Nagyszerű, akkor mindjárt egyesítjük a vagyonunkat, úgy még jobb lesz” – gondolja.

Bozsik Yvette-tel már a János vitézben is együtt dolgoztál. Milyen köztetek az összhang?

Hamar megtaláltuk a közös hangot, és a legélvezetesebb az, amikor kis formációban lehet vele dolgozni: műhelymunkát végezni, kipróbálni dolgokat, csiszolgatni egy-egy jelenetet. Szeretem, hogy ilyen sok tánc van a rendezéseiben. Remek volt a négy balettos „malackámmal” dolgozni. Vicces, mert a belépőben éneklem: „eléri mind a mázsát, sehol se látni párját” – miközben a táncosok kettesével sincsenek egy mázsa! (nevet)

Ha végignézzük, mi mindent csináltál, mielőtt színpadra léptél volna – táncoltál, kórusban énekeltél, hangszeren játszottál –, úgy tűnik, eléggé predesztinálva voltál erre a pályára.

Igen, én a színpadot minden irányból körbejártam, most meg ott állok középen. Furcsa érzés. Kiss-B. Atilla mondta mindig, hogy a sorsom elől úgysem tudok elfutni. Ő a kezdetektől úgy gondolta, hogy szólistának kellene lennem, én viszont sokáig nem éreztem magamban azt a tüzet, ami szükséges hozzá. Stabilabbnak, biztonságosabbnak éreztem az énekkart. Eleinte sokat izgultam, de idővel számomra teljesen természetessé vált a közönséggel és a partnereimmel közös színpadi játék.

Támogatott tartalom.

Fejléckép: Pete Ádám Dávid A cigánybáróban (fotó/forrás: Janus Erika / Budapesti Operettszínház)