- Meghatározó gyerekkori élményed volt a film?

- Furcsa módon nem. Mindenki a filmet ismerte, én viszont a könyveket olvastam. Imádtam, nagyon sokszor mesélte nekem anyukám. Mary Poppins-függő voltam, ennek ellenére hosszú ideig nem is tudtam, hogy készült belőle film. Már felnőtt fejjel néztem meg, így a könyv hatása volt erősebb, főleg az első két kötet, a Mary Poppins és a Mary Poppins visszatér.

- Szerettél volna ilyen dadát?

- Nekünk sosem volt dadánk. Most az én gyerekeimnek van, igaz, már bébiszitternek hívjuk. Szükségünk van rá a színészi pálya mellett. De én sosem gondolkoztam olyasmin, hogy "de jó volna, ha velem is megtörténne". Egyszerűen mesének éltem meg, rettenetesen élveztem hallgatni is és olvasni is.

- Az embernek általában vannak szerepálmai, a zenés szakmában a Mary Poppins sokaknak ilyen. Nekem viszont nem kifejezetten volt az. Kicsit másfajta éneklési stílust igényel, mint amit az eddig általam játszott szerepek és erős táncos jelenlétet is kíván. Amikor kiderült, hogy a Madách bemutatja, sokan mondták, hogy én magam vagyok Mary Poppins, és ezt mindenképp nekem kellene játszani. Fura volt, hogy ezt belém látták. Amikor a casting után eldőlt, hogy megkaptam a szerepet, megpróbáltam fölmérni, hogy mibe is ugrottam bele. De azt, hogy ez ennyire extrém munka lesz, nem tudtam elképzelni. A musicalirodalom elég sok szerepét eljátszottam, így azt gondoltam, nem nagyon érhet meglepetés. És most azt kell mondjam, hogy még soha életemben nem volt ilyen nehéz szerepem. Finoman és visszafogottan kell megformálni a figurát, rengeteg a prózai jelenet, sok az ének és a tánc, mindeközben repülünk, varázsolunk, tehát kaszkadőrnek és bűvésznek is kell lenni. Amikor kimegyünk a takarásba, akkor csak gyorsöltözéseink vannak. Ma ment le először egyben az egész, és hirtelen azon kaptam magam, hogy már a tapsrendben gyorsöltözöm.

- Nemigen dolgoztál még színpadon gyerekekkel, leszámítva az Anna Karenina egyetlen jelenetét, itt viszont szinte végig melletted van két gyerek. Jól bírjátok egymást?

- Nagyon komoly feladatuk van a gyerekeknek, sok minden áll vagy bukik rajtuk. Főszerepet játszanak, pontosan tudniuk kell a helyüket, és végig koncentráltan jelen kell lenniük. Azt gondoltam, nehéz lesz ilyen gyerekeket találni, de sikerült. És le a kalappal a teherbírásuk és az agyuk előtt. Egyelőre három szereposztásnyi gyerek van, de folyamatos casting van a szerepekre, mert ők ebben a korban nagyon gyorsan nőnek.

- Minden teljesen egyforma a három szereposztásban?

- Mivel minden zenére és mozgásra történik, ezért mindennek pontosan ugyanott kell lennie, ugyanoda kell menni, ugyanazt kell mondani... Fontos, hogy ugyanazt csináljuk, mert az egész előadás váza nagyon pontosan föl van építve. Mégis nagyon különböző a három szereposztás. Mindenki a saját karakteréből dolgozik, mindenki belerakja a saját egyéniségét, ettől nagyon szerethető mindegyik csapat. Most arra koncentrálunk, hogy a premierig összeérjünk a saját partnereinkkel, amennyire csak lehet. Aztán később biztos keveredni fogunk, mindenki mindenkivel fog játszani, mindig lesz frissessége.

- Mennyire tér el a könyvtől és a filmtől a színpadi változat?

- Máshol vannak a hangsúlyok. Bizonyos dolgok nem tudnak megtörténni a színpadon, ezekre más megoldást kellett találni. A színpadon például nem lehet beleugrani egy aszfaltrajzba, hogy utána egy rajzfilmbe érkezzünk. A filmhez képest másmilyen a dramaturgia, nagyjából a két könyv mentén halad a történet. Az első könyv végén Mary egy "au revoir" levéllel búcsúzik, ez nálunk az első felvonás vége. Ott hagyja őket, hogy vajon mihez kezdenek, boldogulnak-e már önmagukban, külső segítő kéz nélkül is. Aztán a második felvonásban visszajön, és csak a végén megy el végleg, amikor már rendben van a család. Amikor már nincs rá szükség.

- Tulajdonképpen azért érkezik, hogy elsimítson egy összekuszálódott családot?

- Persze. Én Mary Poppinst valami földöntúli lénynek képzelem, tündérfélének, aki föntről figyeli, hogy hol van rá szükség, és aki ilyenkor emberbőrbe bújva megpróbál segíteni. Rendbe rakja a dolgokat, anélkül, hogy bárki észrevenné. Egy-egy mondattal a helyes irányba állítja azokat, akik letértek a helyes útról.