Zenés színház

Poppea meghágása

2005.12.15. 00:00
Ajánlom
Magyarországon ma alig akad olyan társulat, amely a barokk zenét korhű előadásmódban, igényes zenei ízléssel és színpadi megoldásokkal interpretálja, ezért is voltam kíváncsi, Monteverdi: Poppea megkoronázása című három felvonásos operájának bemutatására az Ódry színpadon, amelyet az eddig együtt ilyen feladatot még nem végzett Fischer Iván, Lukáts Andor és Jordán Tamás neve fémjelzett.

A nyilvános, fizetős előadás szóróanyaga szerint a jövő nemzedékének Shakespeare-t, Moliere-t vagy épp Arany Jánost, József Attilát szavaló fiatal színitanodásai kapták a főszerepeket, ami még kíváncsibbá tett engem és néhány, az előadáson megjelent komoly- és könnyűzenészt, mit is tudnak nyújtani olyan művészjelöltek, akik elsősorban nem zenei neveltetést kaptak, s ennek ellenére nyúlnak merészen az operaműfaj megteremtőjének egyik művéhez. Tanár lévén gondolkodóba estem, hogy a legjobb felsős és középiskolás növendékeim közül – kuriózum lévén – egyet-kettőt elhívok, de mivel a szereplők közül egyedül a continuót játszó Dinyés Soma volt ismerős a régizene területéről – bár ő egy személyben is garancia lehet egy magasabb színvonalú előadás létrejöttéhez –, a „sokismeretlenes egyenlet” miatt mégsem akartam a véletlenre bízni élményszerzésre éhes tanulóimat. Még szerencse, hogy így tettem!

A darabot a zenekari árokban félmellig rejtőző – a Szerencsét, a Szerelmet és az Erényt megtestesítő – szereplők humoros, de ének helyett prózai monológjaikkal kezdték. Ezt követően érkezett meg Amor modern ruhában, s miután egy zeneiskolai első osztályos szintjét is alulmúló énektechnikával megszólalt, többen felszisszentünk a közönség soraiból: talán beteg? Vagy beugrott valaki helyett? De nem. Elsősorban a látottak alapján kellett szembesülnünk azzal a ténnyel, hogy ezen az előadáson, nem Monterverdi Poppeája kerül színre, hanem valaki másé. Innentől kezdve teljesen át kellett értékelni jelenlétemet, és egy műfajilag egyelőre meghatározhatatlan, az operától igen távol álló adaptációt kellett végignéznem három felvonásban.

A meglehetősen furcsa előadáson a biztos kapaszkodót a narrátor szerepét betöltő Szerencse, Szerelem és Erény adta, miután igyekeztem zenei szempontból kikapcsolni érzékszerveimet. Viszont – egy-két alkalomtól eltekintve – nem csuktam be a szemem, így a sorra érkező szereplők ruháiról megállapítottam, hogy az eredeti Poppea egy igen modern értelmezéséről lehet szó, hiszen a mű bemutatásakor, 1642-ben, vagy a történet szerinti Rómában, Nero uralkodása idején Ottone nem járt drapp konfekció öltönyben barna bőrkofferral, Nero nem viselt fekete gerwazy kalapot, hosszú, fehér ballont kék selyeminggel, Octavia nem hordott hosszan felsliccelt, bokáig érő aranyszegélyes kosztümöt pomponsállal, Drusilla nem volt egy szakadt harisnyás punk SS-csizmában, Seneca nem szivarozott sem divatos felöltőben, sem anélkül, és Poppea sem hordott vörös Triumph fehérneműt fekete harisnyával és harisnyakötővel. De a darab végén felbukkanó, fekete símaszkos, kommandós katonák sem léteztek gumibottal, pajszerral és fejre tehető, elemes, világító biciklis macskaszemmel. Mindez persze nem lenne baj, ha zeneileg helyén lenne a produkció, és ki lenne írva: paródia vagy bohózat.

Amor sokkoló bejövetele után, s e felsorolást megismervén sejthető, hogy a néző sorra szembesült olyan színpadi és színészi megoldásokkal, amelyekre döbbent tekintetekkel, kínos kacajokkal lehetett csak reagálni, bár feltételezem, hogy voltak, akik a felvonások végén spontán tetszésből vagy meggyőződésből tapsoltak, és állítják (Fischerrel, Lukátscsal és Jordánnal egyetemben, ha már nevüket adták a produkcióhoz), hogy ennek helye van a művészet széles palettáján. Ami persze nem is lenne baj, ha a közönséget mindezekről az előadás előtt – akár a szórólapokon – korrektül tájékoztatják. De nem így történt.

Mivel a continuo-játékon kívül zenei teljesítményről nem beszélhetünk (nem is tapsoltak az „áriák” végén, mint azt az operákban szokás), térjünk rá a színpadi megjelenítésre, de innen is csak azokat a jeleneteket ragadnám ki, amelyek súrolták – de szerintem túl is lépték – a jó ízlés határát. A rendezők egy régi, öntöttvas kádba álmodták Seneca halálát. Mindezt ruha nélkül, s meztelenségét a szereplő – ereinek jelképes felvágását megelőző – hosszas futkározása során nem is leplezte. Itt jegyzem meg, hogy a barokk zeneirodalom egyik legdrámaibb pillanatát a tanítványok rap-feelinggel mutatták be, nyilván rendezői jóváhagyással. De ezzel nem volt vége. Miután Nero udvari költőjével, Lucanus-szal megérkezett a színre, némi ugrabugrálás után előbbi – konstatálva a filozófus halálát – az imitált maszturbációját követően hangosan ejakulált. A mű végén, amikor Nero és Poppea egybekelnek, az eredeti gyönyörű duett helyett elviselhetetlen kornyikálást hallottunk, amit a szereplők pettingje „színesített”, s a végén színlelt közösüléssel borultak egymásra a főszereplők.

Bizonyára hosszú ideig tartott olasz nyelven megtanulni énekelni – még ezen a szinten is – azoknak a szereplőknek, akik a stílust eddig csak hallomásból vagy abból se ismerték, mégis, zenei szempontból – a continuo és a zenekart helyettesítő játékán kívül – talán ez az egyedüli, amit érdemes megemlíteni. A színészi teljesítményt bizonyára más mérce szerint lehet értékelni, de kérdés, milyen zsinórmérték alapján? Régi leírásokból, újkori elemzésekből tudjuk, hogy az előadóművészek énektechnikailag igen képzett, válogatott zenészek voltak, viszont csekély színpadi mozgással és játékkal, minimális színpadtechnikával és kellékekkel adták elő a korabeli operákat, ún. énekelt színjátszás folyt. (Bár 1569-ben Cini: La vedova című darabjának közjátékaiban „látni lehetett, ahogy a sok, különféleképpen öltözött ember jön elő a föld mélyéből” és azt is ábrázolták, ahogy „az égbolt alatt külön vonulnak a felhők”). Egyébként az 1600-as évek első felétől kezdve a városvezetők egymással versenyezve már több színházat felépítettek, így Velencében is, ahol a darabot először mutatták be. Eddigre Monteverdinek, Caccininak, Perinek, Cavalierinek, Schütznek, Landinak, Mazzocchinak, Agazzarinak és Gaglianonak köszönhetően majdnem félszáz operát vittek színre, legtöbbet Rómában, Firenzében és Mantovában.

A látottak alapján, ha a szórólapszerkesztő – a korabeli előadásmódról írt – bő négy sorából indulunk ki, feltételeznünk kell, hogy még a rendezőként feltüntetett Fischernek és Lukátsnak sem volt fogalma a XVII. századi operák színpadi játékáról, mozgás- és énekkultúrájáról. Akkor viszont hogyan várhatnánk el a fiatal színészjelöltektől hiteles interpretációt, ha maguk a „tanárok” sem tudnak utat mutatni a stílusban? Ha viszont – szakítva a hagyományos operaelőadásokkal – újfajta előadásmódot alkotnak, miért tévesztik meg a közönséget az eredeti műfaji besorolással, a mű szerzőjével és címével? Az adaptációnak vajmi kevés köze volt az operához, inkább modern, polgárpukkasztó szoftpornó-paródiának nevezném, és kiírnám a jobb felső sarokba, piros körbe a 18-ast. Monterverdit nagyon-nagyon kis betűvel merném csak megemlíteni, de csak abban az esetben, ha mellette feltüntetem – nagybetűkkel –, kinek is az ötletéről van szó, címként pedig inkább Poppea meghágását javasolnám, de a látottak alapján nyugodtam lehetne erősebb szót is használni.

Ha elfelejtjük, hogy Monteverdi jó háromszázötven évvel ezelőtt írt egy hasonló című operát, bizonyára – és sajnos– a mai világban nem tűnne olyan meghökkentőnek mindaz, ami a színpadon történt. Sőt! Egyes, konzervatív nézeteiket félretevő vagy azok nélkül élő reformerek a fiatalok felé való „kultúraközvetítőként” értelmezhetik e színdarab bemutatását. De mivel sem Fischer, sem Jordán, sem Lukáts nem vállalták fel az eredetitől merőben más felfogásukat, és Monteverdi nevét és munkásságát megbecstelenítve a szerző neve és darabja címe mögé rejtőzve operaként propagálták előadásukat, engedtessék meg a jó ízlésű és mértéktartó társadalom nevében, hogy ezt az ocsmány gusztustalanságot kikérjem magamnak! Annak ellenére, hogy mindenkinek joga van szabad akaratából véleményt formálni (jelen esetben egy mű bemutatásán keresztül), mégis, ezt a fajta naturalista ábrázolásmódot az általános közerkölcs, az egészséges prüdéria (a vallásosságot már ki sem merem ejteni) és a „pozitív” civilizált társadalmi értékek arculcsapásának minősítem. Úgy gondolom, hogy a megtévesztés vagy a túlzott stíluskeverés helyett inkább szakmailag helytálló, adekvát produkciókkal kellene irányt mutatni egyre híguló világunkban, vagy ha már mindenképpen ragaszkodnak az újításukhoz, tegyék azt megfelelő „csomagolásba”, időbe és helyre. Más kérdés, hogy elképesztőnek tartom, ha e produkciót megalkotóinak ez „jött le” Monterverdi Poppeájából. Mindemellett örüljenek, hogy kétkedve fogadtam az eddig ismeretlen előadókat, és nem hívtam el növendékeimet, akiknek szülei akár joggal követelhették volna, hogy jelen pozíciómat adjam fel, amennyiben megtekintetem velük ezt a darabot, de ez esetben nemcsak csendes tiltakozásom maradna fenn az utókor számára.

Azon kívül, hogy megdöbbenéssel állok az előtt, hogy e produkció létrehozói neves és elismert szakemberek, borzasztó aggasztónak tartom a jelenséget. Egyrészt azért, mert elképesztőnek tartom, hogy több millió forintot kaptak az alkotók azért, hogy három hétig „tanulmányozhassák” Olaszországban az eredeti helyszíneket a darab „tökéletesebb kivitelezése érdekében”. Másrészt pedig azért, mert akik egy kicsit is benne élnek és aktívan részt vesznek a zenei nevelés örömeiben és bánataiban, tudják, hogy társadalmunk és irányító szervei, valamint a járulékos, legtöbbször rosszként jelen lévő média – amelyben néhány év múlva az ezen az előadáson megismert „jövő színészei” is szerepelhetnek – milyen hatással vannak kulturális életünkre, ízlésünkre, érzelmeinkre, interperszonális kapcsolatainkra. Ezért nagyon veszélyesnek tartom, ha sokakban – főleg akik nem ismerik a forrást, akár nézők, akár szereplők – az marad meg, hogy ez volt Monteverdi Poppeájának autentikus előadása.

Programkereső

Legnépszerűbb

Zenés színház

Elmaradnak a Billy Elliot előadásai

Tizenöt előadás marad el a két éve futó Billy Elliotból. A közelmúltban kormányközeli oldalról kritizált musicalnek egy ezernyolcszáz férőhelyes színházat kellene megtöltenie gyakran naponta kétszer.
Vizuál

Amit ne hagyjon ki a Múzeumok Éjszakáján

Hasznos tudnivalók és szerkesztőségünk tagjainak tippjei.
Színház

Működik a kémia Vecsei H. Miklós és Mészáros Blanka között

Megkezdődtek a Szegedi Szabadtéri Játékok új Shakespeare-bemutatójának, a Rómeó és Júlia próbái Hegedűs D. Géza vezetésével.
Zenés színház

Lőrinczy György: Ezen az úton mennék tovább

Az Operettszínház főigazgatója büszke arra, hogy sokszínű intézményt vezethet és újfajta közönséget vonz a színházuk. A kultura.hu-nak adott interjúban azt is bejelentette, újra pályázik a vezetői pozícióra.
Klasszikus

„A kezdetekben minden zene kamarazene volt”

Kokas Katalin és Kelemen Barnabás világhírű hegedűművészek által alapított Fesztiválakadémiát július 23-29-ig rendezik a Liszt Ferenc Zeneakadémián.

Támogatott mellékleteink

Ezt olvasta már?

Zenés színház opera

Magasrangú francia kitüntetést kapott Jonas Kaufmann

A német tenor, aki továbbra is egy személyben látja el az előző generáció három tenorjának feladatait, a Művészi Érdemrend tiszti fokozatát kapta meg a franciáktól.
Zenés színház operaház

Elmaradnak a Billy Elliot előadásai

Tizenöt előadás marad el a két éve futó Billy Elliotból. A közelmúltban kormányközeli oldalról kritizált musicalnek egy ezernyolcszáz férőhelyes színházat kellene megtöltenie gyakran naponta kétszer.
Zenés színház interjú

Lőrinczy György: Ezen az úton mennék tovább

Az Operettszínház főigazgatója büszke arra, hogy sokszínű intézményt vezethet és újfajta közönséget vonz a színházuk. A kultura.hu-nak adott interjúban azt is bejelentette, újra pályázik a vezetői pozícióra.
Zenés színház veszprémfest

José Cura: „A művészetben nincs helye a skatulyáknak”

José Cura az olasz operairodalom slágereivel és a West Side Story fináléjával tér vissza a VeszprémFestre. Ebből az alkalomból adott interjút a Fideliónak a sokoldalú művész, aki éppen Nabuccót rendez Prágában.
Zenés színház csillagóra

Díjakkal ismerte el művészei munkáját az Operaház

A 2017/18-es évad zárásaként a Csillagóra Gálaesten az intézmény legrangosabb kitüntetéseit adták át, először jutalmazva Balett- és Énekkari Kamaraművészt is.