- Koncerttermekben és operaházakban szerte a világon találkozhatunk magyar muzsikusokkal. Ön hogyan került bele ebbe az előadásba?

- Magyar zenészek, a Pécsi Szimfonikus Zenekar tagjai 1998-tól dolgoztak a Porgy és Bessben. Én akkoriban a Pécsi Nemzeti Színház karmestere voltam, az operett- és a musical-előadások tartoztak hozzám. Kezdetben a kísérőzenekar tagjaként, körülbelül kétszázszor zongoráztam az előadásban, amit a Szegeden is vezénylő zseniális karmester, Stefan Kozinski dirigált. 1999. november 7-én Pennsylvaniában egy betegség miatt kellett a zongorát a pulpitusra cserélnem, és azon a turnén néhány előadást vezényeltem. A következő turnén, 2000-ben Egyiptomban, ahol a Kairói Operaházban és Alexandriában is játszottunk, már nem beugróként, hanem állandó karmesterként dirigáltam a pécsi zenekart, és tettem ezt 2008-ig még 410 alkalommal.

- Mennyire volt nehéz elsajátítani ezt a zenei anyagot?

- Gershwin meglehetősen idegen anyag volt számunkra, mert külön stílus, megkockáztatom: külön habitust igényel. Olyan nemzeti opera ez Amerikában, mint nekünk a Bánk bán, de van egy sajátos „feelingje" van. Anélkül, hogy a zenész szeresse ezt a stílust, nem is játszható. Közérthető és szerethető ez a zene, ami könnyedsége ellenére nagyon nehéz játszanivaló, nagy precizitást igényel. Gershwin a sokféleségétől csodálatos: átmegy hagyományos operai szerkezetbe, de ekkor sem tagadja meg magát, előveszi a legfurfangosabb jazzes futamokat. Ráadásul ebben az előadásban húsz-harminc fős zenekar közreműködik, ami azt jelenti, hogy a szolisztikus feladatok megsokszorozódnak. Karmesterként nekem Kozinski rengeteget segített a tanácsaival. Tökéletesen ismeri az operát, csodálatos dirigens, teljesen az övé az előadás.

- Említette, hogy turnészerűen dolgoztak. Hogyan zajlottak a próbák, milyen hosszú volt egy-egy „összetartás"?

- Minden egyes turnét komoly próbaidőszak előzött meg, még akkor is, amikor már évek óta olajozottan, összeszokottan működött a zenekar és a társulat. Volt, hogy Pécsett próbáltunk, és onnan utaztunk Amerikába, majd az énekesekkel a turnéhelyszínre, és volt, hogy Amerikában próbáltunk egy hetet. Ebben az előadásban az a csodálatos, hogy nagyon stabil a társulat. Akik a kórusban énekelnek, a szólószerepeket is tudják, volt arra precedens, például betegség esetén, hogy be kellett ugrani. Ez nekem óriási könnyebbséget jelentett, mert a két-három hetes vagy több hónapos turnékon korrepetitorként is közreműködtem.

- Mit kell tudnunk a társulatról? Hogyan választódik ki és mennyire cserélődnek az énekesek?

- A Porgy és Bess producere Peter Klein, aki nem csupán gyakorlati, hanem szellemi értelemben is a darab mögött áll. 20-25 év alatt sem unta meg, ha ő nem szeretné ennyire, ez az előadás nem létezne. Munkatársai segítségével hangfaji és szerepköri meghallgatásokat tartottak New Yorkban, így választották ki az énekeseket, akik közül ha jól tudom, a Crownt játszó Stephen Finch a legrégebbi közreműködő. Az eredeti szereposztáshoz és az általam zongorázott előadásokhoz képest már csak hárman-négyen lépnek színpadra, de 10-15 éves távlatban azonos a csapat. A Pécsi Szimfonikus Zenekar 10-15 éve lecserélődött, de a magyar zenészek maradtak, akiket szintén Peter Klein válogatott.

- Mindig előadásszerűen játszották a Porgy és Besst?

- Többnyire, bár volt, hogy helyszűke okán koncertverzióban ment a darab. Hosszabb turnékra mindig utazott a díszlet is, amit méretei miatt elég nehéz volt szállítani, hiszen egy kész, fából készült ház belső udvarát mutatja a Catfish Row-n, olyan stílusban, ami tökéletesen követi a harmincas évek dél-karolinai építészeti stílusát. Érdekesség, hogy Amerikában is felirattal játszottuk, mivel az opera gullah nyelvjárását az anyanyelvi beszélőknek is nehéz érteni.

- Mi volt a legemlékezetesebb élménye a 610 előadás alatt?

- Nagyon nehéz kiemelni egyetlen helyszínt, mert mindenhol nagy szeretettel és várakozással fogadtak bennünket. Amerikában 11-szer turnéztunk, Las Vegasban abban az Aladdin Theaterben léptünk fel délutánonként, ahol este Michael Flatley és társulata. Nagy élmény volt, hogy a táncossal kezet foghattam. Az Egyesült Államokban két Dakota, Hawaii, illetve Alaszka kivételével minden államban felléptünk, bár Alaszka fölött, a Bering-szorosnál átrepültünk, amikor Kínába mentünk. Felléptünk Pekingben a Kongresszusi Központban, ami nagyon emlékezetes volt, mert alig öt fokban játszottunk, és tízezer ember ülte végig az előadást teljes csöndben, még a Summertime-nál sem tapsoltak. Képzelje el, hogy nem elég, hogy mindenki kabátban ült, de néma csöndben is. Az előadást követő fogadáson számos politikus megjelent, Csiang Cö-min miniszterelnökkel kezet is fogtam. Többször turnéztunk Kanadában, aztn jártunk Egyiptomban, ahol Mubarak elnök is megnézte a Porgy és Besst. Tel Avivban 16 alkalommal, Szingapúrban egy hétig játszottuk. Voltunk Hongkongban, ötször a Brit-szigeteken, ahol olyan helyeken vezényeltem, mint a Royal Albert Hall vagy az Edinburgh-i Fesztivál. Európában a Portugáliában, Görögországban, Észtországban, Lettországban jártam, de eljutottam egy 66 előadásos turnéra, ami Ausztráliát és Új-Zélandot érintette.