A mozgalmas színes, hangos, a gyerekekhez többször is kiszóló, őket tapsoltató, sőt csoportban a színpadra is felhívó produkció nem hagyta magukra a nézőket - igaz, gondolkodni sem. Kétség nem maradt senkiben: mindent készen kaptak a gyerekek. Az így szimplává lett mese cselekményét a folyamatosan változó színen mozogva játszották a színészek, énekesek, táncosok. Amíg a tér belső, nagyobb részét jelenetváltásokkor átdíszítették, a rövidebb jeleneteket a színpad elején oldotta meg a rendezés (Silló Sándor). A látványos, színes jelmezek (Juhász Kati) jól mutattak a szellős térben (Bátonyi György), amelyet pár jellegzetes díszletelem és legfőképp a színes világítás alkotta.
A főszereplő, Dorka (Stelly Zsófia), kedves, bájos, szépen énekel, odaadóan játssza a szerepét, a Madárijesztő (Fehérvári Péter) igazán jól adja a butát, a Bádogember (Buch Tibor) szögletes mozgása még mimikájában is megjelenik, az Oroszlán (Bata János) pedig eltökélten mutatja a gyávát, de róla sejthetjük meg legelőször, hogy igenis bátor, csak nem meri a maga erejét vállalni, mert ez nyilván megváltoztatná az életben eddig betöltött a szerepét. A Nyugati boszorkány (Závodszky Noémi) élvezettel alakítja a gonoszt, amikor egy kisgyerek valamelyik nézőhergelő hangzavarban jól hallhatóan odakiált neki, visszakézből frappánsan felel, és győztesként távozik. Az Északi és Déli boszorkány (Váradi Eszter Sára) hálátlanul egysíkú kedvessége bohókás lelkesedéssel kel életre. Totó kutya (Keller János) szerepét az előadás intenzitásával azonos aktivitással kitölteni képtelenség - ráadásul Dorka kutyája valami olyasmit képvisel, amihez ezt tökéletesen felesleges is akarni. A színész azonban mégis megpróbálja, ezért kényszeredettnek tetszik, hogy szinte minden megszólalása után kiölti a nyelvét, mint anno a Pimpa nevű olasz rajzfilmkutya. A Nyugati boszorkány jóvoltából az útközben a kis társaságra támadó hordák főnöke (Csizmadia Gergely) amikor színre lép a csapatával, olyan sűrítetten energikus, akrobatikus showman, hogy muszáj ráfigyelni - vérbeli Majomkirály. A dalok lendületesek, fülbemászók, a dalszövegek funkcionálnak, sőt helyenként jókedvre derítő rímpárokat hallunk: encián - túl az Óperencián (Ferenczi György, Silló Sándor).
Az előadás azonban lemond Lyman Frank Baum meséjének mélységéről, sokféle csodájáról. Ez a mese eredetileg nem egy fantasy - mint amit ez a jól működő musical mutat -, hanem egy allegória az útról. Arról, hogy minden erről a kislányról, egy emberről, rólunk szól; arról, hogy mikor leszünk bátrak, érzelmesek, okosak; arról, hogy mégis milyen messzire viszi az embert a vihar a szeretteitől - a mese hangsúlyai, utalásai pontosan éreztetik, hogy a történet nem elsősorban térbeli; arról, hogy mi által és mivé leszünk. Arról nem is beszélve, hogy ez a mese milyen önkritikus azzal a világképpel, ami jellegzetesen uralja az emberi gondolkodást. Az előadás talán éppen ezt kezeli a legbanálisabban - ami szerint Óz egy szimpla csaló, sőt kisszerűen vacak színházi trükkmester, akinek a népe ráadásul tökéletesen gügye, és aki persze csúnyán lelepleződik. Csakhogy a mesében - hogy ne mondjam az életben is - ennél sokkal differenciáltabb Óz Dorkával és a többiekkel való találkozása. Ezek után már nem is csodálkoztunk, ahogy az előadás egy mozdulattal komolytalanná tette az egészet, a történetet úgy beállítva a legvégén, mintha Dorka mindent álmodott volna.
Óz, a nagy varázsló - Vörösmarty Színház, Székesfehérvár
Szerző: L. Frank Baum
Szereplők:
Dorka: Stelly Zsófia
Madárijesztő: Fehérvári Péter
Bádogember: Buch Tibor
Oroszlán: Bata János
Nyugati boszorkány: Závodszky Noémi
Északi és Déli boszorkány: Váradi Eszter Sára
Totó kutya: Keller János
Óz, a nagy varázsló: Kozáry Ferenc
Mumpic és Nyugor miniszter, őr Smaragdvárosban: Juhász Illés
Majomkirály, Varjúfőnök, Törzsfőnök, Farkasfalka-vezér: Csizmadia Gergely
Dalok: Ferenczi György, Silló Sándor
Jelmez: Juhász Kati
Koreográfus: Kováts Gergely Csanád
Remdező: Silló Sándor
hírlevél
