Puccini az utolsó nagy romantikus operaszerző, akinek az élete viszont szappanoperai fordulatokkal bővelkedik. Nem idegen a mai kor számára az ilyen művész?
Amennyiben valamennyire nárcisztikus, és keveri a nőzést az ihletszerzéssel? Nem. Szerintem ezek a dolgok megmaradtak. Az igaz, hogy ma már nincsenek olyan zeneszerzők, akiket az utca embere felismerne.
A könnyűzenében persze vannak. Hogy közelítetted meg Puccini alakját?
Mivel Puccini valóságos sztár volt a saját idejében, a korabeli magyar bulvársajtó is beszámolt arról a történetről, ami a Krizantémok című előadásunk alapja. Sőt, meglehetősen tapintatlanul! A cselédlány, a házsártos feleség mind névvel szerepelnek a cikkekben. Azt hinnénk, hogy ma bárdolatlanabbak az újságírók, de ellenkezőleg. Ezek komoly napilapok voltak bulvárrovattal. Előkerestem az 1909-es cikkeket, amelyek a Doria-ügyről szóltak, ez volt az egyik fő forrásom az operák, A Nyugat lánya és a Turandot mellett. De mi más lett volna? Ez egy bulvársztori, amiről komoly zenetörténészek nem írnak.
Szálinger Balázs (Fotó/Forrás: Oszlánczi Zsófia)
Ma inkább tiszteletben tartjuk egy művész magánéletét?
Nem tudom elképzelni, hogy egy Kossuth-díjas, kapuzárási pánikkal viaskodó művész magánéletéről így számoljon be a Népszabadság.
Mi érdekelt a történetben?
Soha nem volt még olyan drámai alapszituációm, amelyben egy férfi és négy nő története jelenik meg. Az én szövegemben Doria, a cselédlány és Puccini között van egy kimondatlan, plátói szerelem. A cselédlányt viszonnyal vádolja a féltékeny feleség, Elvira, mint tudjuk, tévesen, és ezzel tragédiát okoz. A könnyed szerelmet képviseli Giulia, a csaposlány. És van egy aggódó lánytestvér, Fosca. Ez a kapcsolati háló bomlik ki egy órában.
Ihletforrásod volt az alkotásban a zene?
Nem vagyok operarajongó, nem is vagyok különösen művelt a műfajban.
Viszont a Krizantémok, amely, ha jól tudom, eredetileg egy gyászzene, valódi költői mű.
Képes voltam írás közben végtelenítve hallgatni. Általában változó, hogyan írok, melyik napszakban, és milyen színű bort iszom hozzá. A Krizantémokon éppen egy éve, nyaralás közben dolgoztam a Vaskapu-szorosnál. Velem szemben Szerbia, mi a feleségemmel a román oldalon, az első gyerekünket vártuk. Nem is illett a helyzethez, hogy egy ilyen tragikus történettel kellett foglalkoznom.
Legutóbbi köteted, a 361° a hatodik, amely verseket tartalmaz. Hogy tekintesz a versre?
A vers nálam anyanyelv. Azt adja ki, ami éppen bennem van.
Szégyellősebb vagy azokkal a szövegekkel, amik mélyebbről jönnek?
Írtam már terápiás jelleggel, de nem igazán jellemző rám. Viszont egy, a magánéletemből szorosan táplálkozó verset először azért nem szégyellek, mert akkor még benne vagyok az élményben, később pedig pont azért nem, mert már nem vagyok benne. Akkor eltávolodik tőlem a vers, és „egy értelmiségi használatra szánt szövegtermékké” válik. (nevet)
A Krizantémokkal egészen más közönség elé kerül most egy szöveged.
A kortárs költő kis közönséghez szokott, itt pedig jóval többen lesznek, és gyorsabban reagálnak. De nem az enyém a közönség, hanem minden alkotótársamé. Ezt csak akkor szoktam elfelejteni, ha nem arat sikert a darab.
Szálinger Balázs: 361° (Fotó/Forrás: Magvető Kiadó)
Mennyire támaszkodsz az olvasó visszajelzéseire?
Az olvasó olyan, mint a választópolgár. Sok rossz dolognak van rengeteg olvasója, és sok jó dolognak van túl kevés olvasója. Fontos a visszajelzésük, de nem szabad elfelejtenem, mennyi minden befolyásolja a választásukat a sztárképződéstől az óriásplakátokig.
A kortárs költészetet szemmel kell tartania egy költőnek?
Én azért igyekszem. Amíg a Hévíz folyóirat szerkesztője voltam, rengeteg fiatal szövegét gondoztam, akikre jó büszkének lenni. Mondok néhány nevet: Vajna Ádám, Körösztös Gergely, Csete Soma, Juhász Tibor, Vida Kamilla, Dezső Kata, Biró Krisztián – biztos vagyok benne, hogy közülük jó páran negyven év múlva is az irodalomban maradnak.
hírlevél
