Frank Castorfnak, a bicentenáriumi Ring rendezőjének egyértelműen az utóbbiban volt része az előadás végeztével - hozzávetőleg tíz percen át. A jelek szerint a közönség alaposan felkészült véleménye markáns kinyilvánítására (idejük épenséggel bőven volt rá), a Volksbühne vezetője azonban, akinek az elmúlt napok eseményeinek ismeretében aligha lehetett oka meglepődni a fogadtatáson, állta a sarat. Ahogyan az a beszámolókból is kiderül, még akkor sem állt szándékában távozni a színpadról, amikor a karmester, Kirill Petrenko megpróbálta oldalra vezetni, mintegy udvariasan véget vetve a jelenetnek, hogy a függöny szétnyílhasson a meghajlásra felsorakozott zenekari tagok előtt. A zajos pfujolás végül csak akkor alakult spontán tapsviharrá, amikor a közönség meglátta az elmúlt napok hőseiként ünnepelt muzsikusokat, akik ragyogó, a legapróbb részletekig kidolgozott játékukkal töretlenül biztosították a jubileumi előadások zenei rangját.

Pedig Az istenek alkonya színpadán nem bukkantak fel párzó krokodilok, mint egy estével korábban (helyette akadt viszont imitált orális szex). A koncepcióból alapjában véve logikusan következő figurákat láthatott a közönség: punk-Gibichungokat, szajhákat, gengsztereket, tolvajokat, a Valhalla öszeomlása pedig egyes recenzenseket inkább az 1929-es nagy tőzsdekrachra emlékeztette, mint világégésre, olyasfajta tragédiára, amelyben az apátia jelentősebb tényező a borzalomnál. Mindemellett nem egy beszámoló kifogásolta, hogy a színpadi interpretáció kidolgozatlansága időnként már a szereplők kilétének megfejthetőségét is veszélyeztette. Brünnhilde például, nem lévén prostituált, semmiféle értelmezhető szerepet nem töltött be a gazemberek plasztikusan ábrázolt, a félreértések számára csekély teret biztosító világában. Gyakorlatilag kívülállóként vett részt a nem csekély mértékben éppen általa mozgatott a cselekményben.

Ennek ellenére Petrenko mellett ő maradt a produkció sztárja. Lance Ryan a kritikák szerint hangja fényéből és erejéből is veszített az utolsó estére, és a Hagent megformáló Attila Jun sem aratott valódi tetszést. Bár a kritikák dicsérték Alejandro Marco-Buhrmeister Guntherjét és az Allison Oakes által életre keltett, esendő Gutrunét is, a legtöbb elismerést mégis Catherine Foster (Brünnhilde) kapta a lapoktól.

A német és a nemzetközi sajtó a Wagner-fesztivál előtti hetekben arról cikkezett, hogy a két intendáns - Katharina Wagner és Eva Wagner-Pasquier -, valamint Frank Castorf között bőven akadtak nézeteltérések. Arról szóló hírek is napvilágot láttak, hogy amennyiben az új Ring megbukik, a testvérek nem számíthatnak szerződéshosszabbításra az ünnepi játékok élén. Ennek ellenére sokan úgy vélik, hogy a tetralógia Castorf-féle radikális feldolgozása bevonul a fesztivál történetébe - többek szerint azonban nem a rendező, hanem Petrenko Ringjeként. A karmester ugyanis páratlan teljkesítményt nyújtott a négy opera előadása során.