Vajda János új operáival átlagban tíz évente találkozhat a közönség. A minden idők egyik legnépszerűbb – és külföldön is legtöbbet játszott – magyar egyfelvonásosa után (Mario és a varázsló) a Leonce és Lénával hozta zavarba a publikumot és a szakmát. Míg az első, egyetlen zenei ívként halad a nyolcvanas évek „magyar-modern” zenéjétől a Richard Strauss-i utóromantikán át a foxtrottig, addig az utóbbi a zenetörténeti idézetekkel, kulturális kollázs technikával operál hatásosan, bár korántsem egységesen.

Az eredetileg a Csokonai évfordulóra szánt kétfelvonásos Karnyóné e kettőt ötvözi a létező legszerencsésebb módon. Vajda legújabb operáját hallgatva ugyanis nem támad az a kényszerképzetünk, hogy a Játék és muzsika vetélkedőjén izgulunk azon, hogy hány zenei részletet ismerünk fel, mert ezúttal a stiláris játék rejtettebb, kifinomultabb. Vajda nemes egyszerűséggel az egész zenetörténetet idézi meg Purcelltől Pucciniig, a népzenétől a boogie-woogie-ig, de ezek az idézetek alig-alig materializálódnak konkrétumokká, szívesebben maradnak meg az érzetek, a metaforák, a deja vu megnyugtató/boldogító szintjén. Mert a Karnyónét egyszerűen jó hallgatni. A jelenetek és a hozzájuk rendelt stílusok olyan természetességgel követik egymást, hogy a nézőben fel sem merül, mennyi tudatosság rejtőzik e látszólagos könnyedség mögött.

Várady Szabolcs nem először bizonyítja, hogy nem csak kiváló költő, de remek színpadi érzékkel megáldott alkotótárs is, aki játszi könnyedséggel bújik bele az évszázados textúrákba, hogy magától értetődő természetességgel értelmezze újjá azokat. A különböző vendégszövegekkel megtűzdelt librettó egyszerre marad hű Csokonai eredetijéhez és válik kétszáz év távlatából is élvezhető, ízes játékká. A Karnyóné persze mindenek előtt komédia. Vaskos, fájó, öniróniától sem mentes - Csokonai szándéka szerint – zenés, táncos komédia. A szerzők egyik nagy érdeme, hogy sikeresen emelték fel a történetet az egyszerű vásári tréfa szintjéről egy zavarba ejtő, elgondolkodtató tragikomédiává, ahol az ember fia, miközben szemét törölgeti, magának is nehezen tudná megmondani, hogy most tulajdonképpen nevet-e, vagy sír. Mert Vajda szereti Karnyónét. Kigúnyolja, nevetség tárgyává teszi, vágyait, hibáit a torzulásig felnagyítva a képünkbe vágja, de mégiscsak szereti. Karnyóné ugyanis az egyetlen szereplő, aki túlnő a rámerevedett kliséken, aki szánni/szeretni való emberré válik a második felvonás kegyetlen, s nevetnivaló megaláztatásaiban. A zene hirtelen kinyílik, új dimenziókat kap, szárnyalni kezd, s mire észbe kapnánk, már egy klasszikus nagyopera legdrámaibb szerelmi tragédiáját éljük át.

De az alkotók - s itt kell megemlíteni a rendező Ascher Tamás kitűnő, egy stílben tartott, a népszínművek hangulatát idéző, de erősen stilizált játékmódját -, rögvest gondoskodnak az ellenpontról is. Mert míg Karnyóné halni készül, s szól az egyre dúsabb, Dido búcsúját megidéző passacaglia, a rendezés – és Wiedemann Bernadett congeniális játéka – gondoskodik róla, hogy a nézőtéren a kezdetben halk, visszafojtott kuncogás, nyíltszíni, feltartóztathatatlan röhögéssé fajuljon. Az előadás felfogható a címszereplő Wiedemann Bernadett jutalomjátékaként is. Szerepformálása, játéka, s persze kitűnő énektechnikája kiemeli az egyébként többé-kevésbé egységesen magas színvonalon teljesítő kollégái közül. Azon kevés szereplők egyike, akinek akkor is érteni minden szavát, ha az ember nem olvassa folyamatosan a kivetítőt. S ez nem csupán attól van, hogy az ő szólama artikuláció szempontjából egyszerűbb, mint például a boltos segéd Lázár régies, ma már többnyire jelentésüket vesztett szavakkal megtűzdelt, a komikusságig felgyorsított „beszéde”.

A született komédiás Tóth János mellett élvezetes alakítást nyújtott Fekete Attila és Derecskei Zsolt (Lipitlotty és Tipp Topp) a „két szeleburdiak” szerepében, valamint az eredetihez képest megnövelt játéklehetőséghez jutott szolgálólányt (Boris) megszemélyesítő Mitilineou Cleo is. Szeretni való a kissé retardált Samu nadrágjába bújó Gémes Katalin is, aki néhánymondatos szerepét aktív színpadi jelenléttel dúsítja. Sajnos korántsem volt ilyen jó benyomásom Laczkó V. Róbert és Gulyás Dénes szerepléséről. Az előbbi Kuruzs szerepében alig hallható/érthető, míg az utóbbi a váratlanul hazatérő Karnyó túlkarikírozott figurájában küzd a hangokkal. Igaz, nincs is könnyű dolga, hiszen az operairodalom aligha bővelkedik timpani-kíséretes áriettákban.

Persze minden jó, ha jó a vége! Mikor már nehezen férne el több halott a Khell Zsolt tervezte doboz-díszletben, deus ex machinaként a Tündér és Tündérfi hozza rendbe a dolgokat. Kertesi Ingrid és Vadász Dániel jelenete mind színpadilag, mind zeneileg új dimenzióba helyezi a történéseket, de mire komolyan végiggondolhatnánk a változásokat, egy frappáns madrigállal véget is ér az előadás. A címlapon műfaji meghatározásként csak annyi áll: opera két felvonásban, magyar nyelven. Mi pedig hazafelé elgondolkodhatunk; mit is láttunk a színpadon, mitől sírtunk-nevettünk egész este.

(2007. május 4. 19:00 Magyar Állami Operaház (Budapest) - Vajda János: Karnyóné (bemutató)