Persze megközelíthetnénk a problémát amolyan magyar módra is: nekünk csak erre telik - egy világhírű énekest legfeljebb önálló estre tudunk idecsalogatni, ám egy teljes operában való felléptetése reménytelen. Valóban akadtak évtizedek Budapest zeneéletében, amikor ez volt a realitás, mára azonban a helyzet - legalábbis néhány kiemelt rendezvénysorozat, mint a Budapesti Wagner-napok, vagy az idei évad végén állítólag újraéledő operaházi Májusünnep jóvoltából - valamelyest változott.
S főleg Ramón Vargas esetében lenne helytelen ilyesmit felhánytorgatni, hiszen a mexikói tenort három szerepben is láthattuk az elmúlt évek során - s ami hasonló kaliberű művészek esetében egyáltalán nem általános kis hazánkban, mindezt három városban: Miskolcon a Bohémélet Rodolphe-ját, Budapesten a Lammermoori Lucia Edgárját, Veszprémben pedig a Rigoletto mantuai hercegét énekelte a kétezres évek elején-közepén. Az utóbbi két előadáson magam is jelen lehettem, s ezek alapján egy nem rendkívüli adottságokkal bíró, ámde kulturált muzsikust ismerhettem meg Ramón Vargasban. A különlegesen szép tenorhangok rajongói vélhetően nem az ő lemezeit gyűjtik; főként belcanto-operákban megnyilvánuló technikai tudása (dallamformálása, frazeálása, lélegzetelállítói pianói) azonban érthetővé tette, hogy pályafutásának harminc esztendejéből miért töltött húszat a legnagyobb operaházak színpadain. November 26-án azzal a várakozással ültem hát be a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem nézőterére, hogy egyrészt újfent részesülök Vargas énekkultúrájának korábban már megismert erényeiből, másrészt a műsor változatossága folytán a művész más stílusokban való jártasságáról is meggyőződhetek.
Az első számok e tekintetben nem győztek meg: Don Ottavio két áriája a Don Giovanniból figurateremtés szempontjából sem volt teljesen kielégítő, de ami ennél meglepőbb, technikai értelemben is messze állt a makulátlanságtól. Vargas többször próbálta pianóban, sőt pianissimóban megfogni az exponált magasságokat (részben a kotta előírásait, részben az előadási hagyományokat követve), ez azonban olykor balul sült el: forszírozott, sőt nem egyszer rekedt nyögésre emlékeztető hangok hagyták el a torkát. Mondhatnánk, hogy e pillanatnyi indiszpozíció miatt nem sikerült megteremtenie vokális eszközökkel azt a rendkívüli férfit, aki Don Ottavio, de visszaemlékezve egy tavalyi Met-HD adásban látott szereplésére, úgy érzem, a probléma mélyebb gyökerű: Vargasnak nincs kulcsa Mozarthoz - ennek okát pedig elsősorban abban látom, hogy hangjából hiányzik az a fény, ami a nagy Mozart-tenorhősök (Belmonte, Ottavio, Ferrando, Tamino) elengedhetetlen vonása. A cselekedetei tükrében pipogya fráternek tűnő Ottaviónak a zene által kell sugárzóvá, Donna Anna méltó támaszává válnia - Ramón Vargas ezt, úgy tűnik, nem tudja hozni.
A "követel" oldalon jegyezhettük fel még az égető szerelmi szenvedély megnyilvánulását is - úgy tűnik, ez is hiányzik a mexikói művész palettájáról. Részben ennek esett áldozatul a technikailag egyébként immár kifogástalanul kivitelezett "Cielo e mar" (Ponchielli: Gioconda) a koncert második részében. Nagyszerűen énekelte meg viszont Vargas az átszellemült szerelmet (Puccini: Tosca - Képária), a borongós, reménytelen, magába forduló szenvedélyt és halálvágyat (Massenet: Werther - Osszián dala); és külön köszönet illeti őt azért, hogy ilyen nívón szólaltatta meg Boito Mefistofeléjének két Faust-áriáját. Művészetének kétarcúságára legjobban talán a Simon Boccanegra tenoráriájában csodálkozhattunk rá: míg az ária első, gyors része a maga tomboló indulataival túlmutatott Vargas lehetőségein, addig a második, líraibb rész a koncert különösen ihletett pillanatait hozta.
Hab a tortán, hogy az operaprogram végeztével egy csokorra való mexikói dalt is kapott a közönség. Mint az várható volt, a vájtfülű hallgatóságot megosztotta a sombreróban előadott, mariachi-zenekarral kísért, hangosítással énekelt népies műdalok sora: volt, aki a magas művészet nevében finnyásan elfordította az arcát, más viszont a művész nyíltságának bizonyítékaként értelmezte mindazt, amit hallottunk. (Hangsúlyozom, hogy nem a nagyközönség véleményéről beszélek: ők tomboltak lelkesedésükben.)
Ízelítő Ramón Vargas mexikói repertoárjából
Bennem kísértetiesen hasonló benyomásokat hagyott ez a néhány szám, mint két és fél éve Erwin Schrott áriaestjének tangó-blokkja: egy minden európai kötődése mellett is gyökeresen más kultúrkörből érkező muzsikus őszinte megnyilvánulásaiként hallgattam őket, melyekben a zenei minőség összemérhetetlensége ellenére is sikerült olyan lényeges emberi problémákat megfogalmaznia Vargasnak, mint korábban az operaáriák némelyikében. Anyanyelvi megnyilatkozásként hatottak, s éppen ezért utánozhatatlanul őszintén - méltó módon lekerekítve a koncert műsorát.
Ceterum censeo: javaslom A végzet hatalma-nyitány és a Manon Lescaut-intermezzo gálakoncerteken való felhasználásának betiltását - különösen, ha nincs olyan karmesterünk, aki érdemi mondanivalóval rendelkezik e zseniális, ám agyonjátszott zenekari részletekről, és olyan zenekarunk, amely tisztességesen el tudja (akarja?) játszani őket.
hírlevél
