Puccini irodalmi ember volt, istenadta tehetsége volt a drámához, és szorosan együttműködött a librettistáival. A Pillangókisasszony című opera két forrásból táplálkozott. John Luther Long elbeszélése és David Belasco drámája alapján Giuseppe Giacosa és Luigi Illica írta a librettót, habár egyik forrás sem remekmű. Long történetében az amerikai Pinkerton egy opportunista, felelőtlen férfi, aki inkább házikedvencként tekint Cso-cso-szánra, mint feleségként, Pillangókisasszony pedig mazochisztikus módon ragaszkodik a férjéhez. Az elbeszélés tanulságos példázata annak, hogy egy önző figura hogy tesz tönkre egy naiv nőt. Belasco drámája is hasonló koncepció mentén festi meg a karaktereit, ami viszont korántsem hatásos: Cso-cso-szán gyerekes, sztereotip és passzív hős, és csak a dráma utolsó lapjain nyer némi hitelességet.

Pillangókisasszony a Margitszigeten (Fotó/Forrás: Kaiser Ottó, forrás: Szabad Tér Színház)

Ahogy mondtam, Puccininek fantasztikus érzéke volt a színházi hatáshoz, és – hogy a főhősnő karaktere illeszkedjen a lirico spinto szoprán hangjához – Cso-cso-szánt határozottabb, érettebb szereplővé tette. Az operában Butterfly már nem beszél gyerekesen, szenvedélye is inkább a nőiségéből, mint a gyermeki ragaszkodásából fakad. Szeretetteljes nő, aki méltósággal és bátorsággal hal meg, karaktere megérinti és könnyekre fakasztja az operanézőket. Imádjuk Pillangókisasszonyt. (Arról, hogy miért mindig a nők halnak meg az operában, itt írtunk.)

Kapcsolódó

Miért mindig a nők halnak meg az operákban?

Leszúrják, megfojtják, lelövik, megmérgezik. Megőrül, öngyilkos lesz. Nem is olyan jó primadonnának lenni.

(Persze tudjuk, hogy a korabeli olasz közönségnek több baja volt Cso-cso-szánnal, aki a „gyengébb” nem képviselőjeként is a leggyengébb volt, nem volt meg benne Tosca vagy Manon karizmája, mindennek tetejében még egy távoli kultúrát képviselt, amivel a verizmushoz szokott nézők nem tudtak azonosulni. Na de erről is írtunk természetesen!)

Kapcsolódó

Így bukott meg Cso-cso-szán miatt a Pillangókisasszony az ősbemutatón

113 éve, 1904. február 17-én mutatták be Milánóban Puccini operáját, a Pillangókisasszonyt, amelynek egykori fogadtatása messze elmaradt a ma ismert átdolgozás sikerétől.

A kétezres évek elején megjelent új nézőpont szerint az opera egyáltalán nem felel meg a mai kornak. A Pillangókisasszony hozzájárult a sztereotip kép kialakulásához, hogy az ázsiai nő engedelmes, és a szenvedés nála erény – mondták egyre többen és egyre gyakrabban. Roger Parker Puccini-kutató, a King's College professzora már 2007-ben felvetette, hogy nincs minden rendben ezzel az operával.

[Az opera] autentikus előadása mindenképpen rasszista.

Rengeteg olyan dolog van benne, amit más körülmények között rasszistának mondanánk.” Parker szerint probléma, hogy miközben Shakespeare műveihez úgy nyúlnak a rendezők, ahogy tetszik nekik, a Pillangókisasszony színpadra állításánál egyáltalán nem törődik azzal senki, hogy az opera története felett eljárt az idő.

A Pillangókisasszony egy régi plakátja (Fotó/Forrás: UniversalImagesGroup / Getty Images Hungary)

Az olyan ázsiai országok, mint Kína vagy Japán, már nem titokzatosak a nyugati ember szemében, de még mindig jelen van a fehérekben az ázsai nők fetisizálása, akik védtelenek, gyámoltalanok, érzelmeikben egyszerűek, könnyen megkaphatók, sőt, akár megvásárolhatók. (Gyors popkultos kitérő: ilyen figura a Twin Peaksben Josie.) Vele szemben ott van a férfias, világlátott tengerésztiszt. De ne szépítsük:

(és ez a legfinomabb jelző, amivel a kortárs operalátogatók őt illetni szokták), aki – miután Cso-cso-szán hozzáment feleségül, átvette a keresztény vallást és gyerekkel ajándékozta meg – elhagyja a nőt, és Amerikába megy, hogy „egy rendes feleséget” szerezzen magának. Nem véletlenül, hogy Pinkerton alakja a modern néző számára különösen ellenszenves lett, és gyakran ki is fütyülik őt a nézők. (Erről itt írtunk.) Sőt, a feminista megközelítés nem csak a nyugati ember dominanciakényszerét látja a történetben, hanem a maszkulin elnyomást is, lássuk be, okkal.

Kapcsolódó

Lehet-e fütyülni az operában?

Néhány napja egy Pillangókisasszony-előadás kapcsán újra fellángolt a vita, hogy lehet-e véleményt nyilvánítani – fütyülni, hurrogni – az operában. Antonio Pappano már megszólalt a kérdésben, most megkérdezzük Önöket is.

A Royal Opera House szóvívője szerint – ami elfogadható ellenérv –

és azoknak az időknek az állapotait tükrözi. Fáy Miklós szerint a kényes részek kihúzásával az egész opera lényege veszhet el. „Mert ha tűrhetetlen a történet, akkor nem kell hozzá Puccini sem, ő pont ezt a tűrhetetlent zenésítette meg. Vagy fordítva: ha Puccini kell, akkor el kell viselni a sztorit, el kell viselni (ha nem is feltétlenül) az áljapán szemfestést, a fehérre mázolt arcot.”

A New York-i Heartbeat Operatársulat május végén adta elő a Pillangókisasszonyt – jelentős húzásokkal és korszerűsített cselekménnyel. „Az olyan művek, mint a Pillangókisasszony, megrekedtek egy korban: így tálalják ezeket a nézők elé, akik máshogy nem is képesek befogadni azokat” – mondta el a New York Timesnak Daniel Schlosberg, a társulat egyik zenei igazgatója. Az ő Butterfly-feldolgozásuk csupán kilencven perc, és a második felvonással kezdődik. „Ez az opera egy mestermű – folytatta Schlosberg. – Meg akartuk tisztelni a gyönyörű zenét azzal, hogy néhány kérdést csempészünk a drámába, és közelebb visszük azt a mai közönséghez.” A Heartbeat feldolgozása még azt a kérdést is nyitva hagyja, hogy vajon Butterfly öngyilkosságot követ-e el.

Jelenet egy márciusi előadásból a madridi Teatro de la Luzban (Fotó/Forrás: Eduardo Parra / Getty Images Hungary)

A társulat egyik alapítója, Ethan Heard szerint meg kell fosztani a közönséget attól a fétis-szerű gyönyörtől, amit Cso-cso-szán szenvedése jelent. „Kicsit fetisiszta dolog a japán öngyilkosságot végignézni, mert az embereket bámulatra készteti, ha valaki a szamurájkardba dől” – tette hozzá. A másik zeneigazgató, Jacob Ashworth szerint ebben az előadásban nem kell már kényszerűen összeegyeztetni a gyönyörű zene élvezetét és a finom rasszizmust. „Az operákat megerősítik ezek az adaptációk, mert az újabb generációk számára is érvényessé teszi őket – mondta Schlosberg. – Máskülönben múzeumi tárgyakká válnak.”