A KULT50 magazin cikke.
Miután Wagner 1883-ban meghalt, bayreuthi szentélye, a Festspielhaus irányítását fiára, Siegfriedre hagyta. Az özvegy feleség, Cosima feltűnően visszavonult, pedig nem kellett volna semmi újat megszoknia. Beszámolók szerint a Wagner-operák szent helyén még akkor is a zeneszerző által választott díszleteket és jelmezeket használták, amikor azok elkezdtek szakadozni és tönkremenni.
Siegfried egyszerűen nem tudott kidobni semmit, amire az apja egykor rábólintott.
Az opera műfajában ez a hozzáállás örökletes dolog: egyértelműnek veszik, hogy egy kortárs zeneszerző soha nem alkothat olyat, mint Mozart vagy Verdi. Egy új rendező nem rendezhet olyat, mint Nádasdy Kálmán vagy Franco Zeffirelli. És Jonas Kaufmann sem énekelhet úgy, mint Domingo, akinél viszont jobb volt Gigli, nála meg még jobb Caruso. De hát hogyan panaszkodhatnánk a régmúltba merengésre, ha maga a műfaj is így fogant. Jacopo Peri, Monteverdi meg a többi 17. századi figura rájött, hogy a görögöknél minden jobb volt, legalábbis ami az antik tragédiát illeti. Létrehozták hát az operát.
Jelenet Wagner Lohengrin c. operájából (1907) (Fotó/Forrás: Print Collector / Getty Images Hungary)
Nagyjából harminc-negyven éve történt, hogy az operaházakba beengedték a színházi rendezőket. Pontosabban jött egy-két olyan rendező, aki sokkal könnyebb szívvel legyintett a zeneszerzők „szent akaratára”, mint a fenti történetben Wagner fia. Még akkor is, ha a modern rendezéseik alatt végig – mint a lelkiismeret hangja – az ő zenéjük szól, miközben a Walhallából pláza lesz, Mimiből űrturista, a Così fan tutte Itáliájából az ötvenes évekbeli Coney Island, a kifejező színészi és énekesi teljesítményről pedig multimédiás vetítés vonja el a figyelmet. Az operaközönség kemény magja szerint nem szabad ilyet, a Tosca, az Aida, a Don Giovanni örök érvényű és sérthetetlen.
Ennyire rugalmatlan lenne az opera?
Fidelio - Magyar Állami Operaház, rendezte: Kovalik Balázs (Fotó/Forrás: Éder Vera / Magyar Állami Operaház)
Korántsem. Gondoljunk csak arra, hogy a műfaj születése idején, a 17-18. században a cselekmény nem a művészi szabadságon vagy az isteni ihleten múlott, hanem az arisztokrata megrendelő kívánságán, aki a saját életének motívumait szerette volna viszontlátni a színpadi műben. Vagy hogy Verdi Rigolettója azért került a 16. századi Mantuába, mert nem ment volna át a cenzúrán, ha a francia királyt állítja pellengérre. Az opera fénykorában a zeneszerzők gyorsak voltak, elkapták és alakították a trendeket. Rossini három hét alatt írta meg A sevillai borbélyt. Az olaszok meg úgy néztek az előző évad slágeroperájára, mint a tavalyi kalendáriumra.
Aztán elérkezett a kor, amikor már halott zeneszerzőket hallgatunk: még mindig Rossinit, Verdit, Mozartot. Mert remekművek. A zenéjük legalábbis, a cselekményük, a szövegkönyvük pedig mulatságosan avítt. „Ó, villámcsapás” – énekelné például a csodálatos Kolonits Klára Lammermoori Luciaként, de mivel az énekelt nyelv olasz, csak a feliratokat mosolyoghatjuk meg. És ahogy egyre távolabb kerülnek tőlünk ezek a zenei remekművek, úgy kívánnak meg valakit, aki újra közelebb hozza őket. Aki leveszi Don Giovanniról a parókát. Aki nem a gyarmatokat, hanem a világűrt – a mai ismeretlent – hódítja meg Orlandóval. Aki előveszi a Nabuccót, ha szabadságért kell énekelni. És itt lép a képbe a régi vonalas operarajongó démona: a modern operarendező.
A huszonéves, azóta hatalmas karriert befutó Peter Sellars úgy fogalmazott a nyolcvanas években, hogy operarendezéseivel újra akarja alkotni azt a pillanatot, amikor először játszották a művet.
Az opera egy drámai műfaj: legyen minden előadás éppolyan szívfacsaró, megdöbbentő, harsány és ördögi, mintha először látnánk. Ne szokjuk meg, ahogy Tosca estéről estére megriad a saját tükörképéről, vagy Werther szerelmesen rimánkodik. A modern rendezéseknek helyük van, csakhogy még szigorúbbak kell lennünk velük. Énekesek, rendezők, zenészek – írjátok alá újra a fausti paktumot! Nem elégedhettek meg a megszokottal. Egyelőre nem tudjuk, hogy kellenek-e nekünk a régi kapaszkodók, ha operát nézünk, a parókák, a cicomás fodrok, a bohém, kopott padlásterek és az arany páncélok. A manírok, a kiüresedett, de legalább ártalmatlan gesztusok. Toscanini kérdezte mindig, ha tenoristát látott az ég felé fordított tenyérrel énekelni:
Mi van, esik az eső?
Hát nem esik az eső, ez a baj, de az esetek túlnyomó részében a modern újragondolásoknál is szárazon marad a szem. Ihletett operarendezőnél csak olyan előadást nehezebb találni, amikor nem teszi tönkre az operát az a bizonyos ihletett opererendező. A hazai és a nemzetközi szakma évek, évtizedek óta a színházi, legutóbb pedig a filmes szcénából importál rendezőket. Pedig az opera nem zene plusz színház. Főleg nem színház zenével. Azért lehetett hatalmas siker Fischer Iván két rendezése (Don Giovanni, Falstaff), mert a Fesztiválzenekar karmestere oda-vissza ismerte a zenét.
A Falstaff előadása a Müpában (Fotó/Forrás: Horváth Judit)
Az opera nem egyszerűen színház – még ha Verdinek is éppúgy szüksége van a korszerűsítésre, mint Shakespeare-nek. Az opera valamiféle énekmondás, ami által legendák gyártódnak. Héroszok, mítoszok, őrült szerelmesek, elhúzódó haldoklások, Orfeusz, Pavarotti, nagyhangú basszusok és sikoltó szopránok, káprázatos parókák és koloratúrák. Leo Slezak lekésett hattyúja. És hogy újrateremtsük ezeket a legendákat, netán újakat gyártsunk, nos ennek semmi akadálya.
A posztmodern ember mindennél fogékonyabb a mítoszokra, ami azt illeti, veszettül reménykedik, hogy az eldobható produktumok korában majd megkapaszkodhat valamiben, ami nem üres.
Akárhogy töröm a fejem, ehhez egyetlen dolog kéne: az, hogy te operalátogató, tapsolj vagy dühöngj, ünnepelj vagy fütyülj, ha valami tetszik vagy nem tetszik. Mozart büszkén vette tudomásul, hogy a prágaiak a Figaro dallamait fütyülik az utcán. És folyton azt kutatta, mit akarnak hallani az emberek. Aztán írt valami még jobbat. Ez szőtt különleges szerelmet a színpad és a közönség között a bel canto korában – az emberek tudták mit akarnak hallani. A zeneszerzők meg úgy tromfoltak rá az elvárásaikra, mint valami szerelmes ifjú. Ez tartotta életben Verdit, aki azért írt operát egy kétes hírű nőről, egy traviatáról, mert meg akarta lepni a közönségét. Nem volt nehéz, mert ez a közönség figyelt, ott volt. És kockáztatott, bevállalta, hogy most már röhögünk rajtuk, hogy mégis hogyan fütyülhettek a Pillangókisasszonynak, hogy nem ismerték fel, hogy a Carmennel remekmű született, és micsoda prűdek voltak a Saloméval. Nem voltak tévedhetetlenek, de kapcsolatuk volt a zenével. Fütyültek, tapsoltak neki.
Most pedig ülsz az operában, nézed az éppen kopár vagy túlzsúfolt színpadot, ahol egy rendező azon erőlködik, hogy meglepjen téged. Hogy megragadjon. De nem megy neki. Hát hogy menne neki akármi is, ha csak udvarias tapsot kap, aztán valami morgást a bajusz alatt, amit már nem is hall, hogy na, azért ez a Simándy idejében jobb volt. Hiába emelte az ég felé a tenyereit, ha nem is esett az eső.
A cikk eredetileg a Fidelio gondozásában megjelent KULT50 magazinban olvasható.
A kiadvány kapható az újságárusoknál, a Líra, Líra-Móra, a Rózsavölgyi és Társa könyvesboltokban, valamint megrendelhető a Líra weboldalán.
Fejléckép: Jelenet Wagner Lohengrin c. operájából (1907) - forrás: Print Collector / Getty Images Hungary
hírlevél
