Biztosan sokan felkapták a fejüket, amikor az Operaház műsorát böngészték, és azt látták: Bohémélet 2.0, ráadásul az Erkel Színházban. De hát ott az Operában a megkerülhetetlen, egyik oldalról kárhoztatott, másik oldalról érinthetetlennek tartott Nádasdy-rendezés! – hozhatják fel a bemutató ellenérveként. Ókovács Szilveszter ennek kapcsán így fogalmazott: 

Damiano Michieletto (Fotó/Forrás: Fabio Lovino)

"Nincs az az operairodalmi remekmű, amelynek jót tenne, ha nyolc évtizeden át csak egyféle olvasatban kerül a nézők elé. Ma is rendkívül esztétikus Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv 1937-es előadása, és kivételt teszünk azzal, hogy marad, főhajtásnak szánjuk az elődök munkája előtt, és egyben kiindulópontnak is a saját feladatainkhoz. Ugyanis a Bohémélet élő üzenetű darab, amelyet Budapest közönségének igenis joga végre más interpretációban is látni, amely közel húzza magához a partitúrát – erre az Erkel Színházban lesz mód, és jövőre az OperaKaland közönsége is megismerkedhet majd a művel, ez lesz az első olasz nyelvű előadás a nagy diáksorozatban.”

Az „újratöltött” Puccini-operát jegyző Damiano Michieletto Velencében irodalmat, ezt követően Milánóban, az egyik legnagyobb hagyományú színházi iskolában rendezést tanult. A Wexfordi Operafesztiválon tette le névjegyét 2003-ban Jaromír Weinberger cseh–amerikai komponista Švanda dudák (A dudás Svanda) című művének színrevitelével, amelyet az Irish Times napilap az év operaprodukciójának választott. Szülővárosának operaházán, a La Fenicén kívül rendezett többek között a milánói Scalában, Bolognában, Firenzében, Nápolyban, Torinóban, Barcelonában, Madridban, Valenciában, Párizsban, Koppenhágában, Lipcsében, Zürichben, a bécsi Theater an der Wienben több alkalommal, a nagy fesztiválok közül több alkalommal Salzburgban és a pesarói Rossini Fesztiválon. A Covent Gardenben az előző évadban debütált a Tell Vilmossal, ahová már idén visszatért a Parasztbecsülettel és a Bajazzókkal. Sokszínű repertoárján olyan alapművek szerepelnek, mint a három Mozart–Da Ponte-opera, az Alcina, Az álarcosbál, a Falstaff, a Hamupipőke, az Idomeneo, A kéjenc útja, a Lohengrin, a Szerelmi bájital, a Triptichon, de otthonosan mozog kortárs szerzők, Ramón Carnicer, Michael Daugherty, Nino Rota, Stefano Pavesi és Marco Tutino világában; több rendezése DVD-n is elérhető. Olyan művészekkel dolgozott, mint Antonio Pappano, Daniele Gatti, Zubin Mehta, Cecilia Bartoli, Anna Netrebko, Piotr Beczała vagy Eva-Maria Westbroek. Más műfajokba is sikerrel kirándul, a milánói Piccolo Teatróban a Revizort és a Koldusoperát az ő rendezésében láthatták. Írországon kívül Dániában és Ausztriában is díjazták munkáit.

Nem különösebben érdeklik a konvenciók: absztrakt térben, egy földből kifordított gyökerű fa elé helyezte a Tell Vilmos történetét, a Così fan tutte egy szvingerhotelben játszódott, a Pillangókisasszonyban egyszerre kapott szerepet motívumként a szexturizmus és a Hello Kitty figurája, Mimije pedig Amy Winehouse-ra hasonlított. Azt mondja, képzeletének semmi sem szab határt, egyaránt inspirálja a klasszikus és a popkultúra. Arról, hogy provokatívnak tartják, így fogalmazott:

Nincsenek stratégiáim, nem alkalmazkodom. Nem provokálni akarok, hanem kíváncsi vagyok. A kíváncsiság a színház része, a gyereket is az érdekli, mi van a leeresztett függöny mögött.”

Mottója szerint soha nem adja fel, tetoválásának megfelelően – Keep the Dream Alive, azaz tartsd életben az álmot – igazi álmodozó, ám közben nem akarja elfelejteni, hogy nyitott és figyelmes legyen a világra.

Ahogyan az interjúkban Damiano Michieletto saját sebezhetőségét vállalja, úgy mutatja meg az emberi lélek törékenységét az operák karakterein keresztül. Nincs ez másképp abban a Bohéméletben sem, amelyet 2012-ben vitt színre Salzburgban, majd a produkciót játszották Sanghajban is.

Ez a díszlet, jelmez és koncepció érkezik februárban Budapestre, hogy kiváló magyar operaénekesek alakításában mi is meggyőződjünk az olasz rendező eredetiségéről, és arról, hogy számára a felszabadult játékosság és a tragikum, a fesztelen nevetés és a bánat könnyei együtt alkotják az élet teljességét. Nem csupán a hatalmas párizsi utca- és metrótérkép elé helyezett apró házak miatt látszik egészen más perspektívából a történet, és nem csupán a karácsonyi bevásárlás őrületét követő kihalt, szinte átokföldje városi táj ellentétére épít a rendező, hanem nagyon pontosan megindokolja, hogyan és miért válik Mimi a körülmények áldozatává.

Bohémélet 2.0

A 21. századi miliő ellenére alapvetően tradicionális felfogású előadás visszhangja pozitív volt, a kritikusok dicsérték a grandiózus látványt, és azt, ahogyan a rendező a történetet megszabadította mindenféle szentimentalizmustól. Mivel az Opera főigazgatója egykor szintén kritikusként tevékenykedett, citáljuk elő azt, amit erről az előadásról írt: „A rendezés egységesen erős: ezer ötlet színesíti még a legnehezebbet, a Momus-képet is, a nagy karácsonyi konzumőrület ugyanazt a kavalkádot kelti, mint a párizsi kávéházak Puccini-látomása anno. A legfestőibb a harmadik felvonás, sose hittem volna, hogy egy felgyűrt aszfaltú párizsi autópálya-lehajtó és a helyi Üvegtigris-büfé megindító helyszíne lehet Mimi szembesülésének a halállal – és mégis.”

Csoda-e hát, hogy itt láthatjuk Budapesten ezt a Bohéméletet? Ókovács Szilveszter választását így indokolta: „Damiano Michieletto salzburgi rendezése évekkel ezelőtt lenyűgözött. Vártam, újranéztem, hogy biztos legyek abban, nem a sztárszereposztás ejtett-e rabul, de nem. Revelatív előadásra számítok, amely a más színpadméret és a technológiai különbségek miatt verzió lesz, nem szolgai másolat. Az alkotók megértették, hogy különleges közegbe érkeznek produkciójukkal: olyan helyre, ahol az operaműveltség magas fokú, a Bohémélet rengetegszer ment és megy ma is, mindenki kívülről fújja – csak épp sosem látta másképp. Ez aztán a kihívás!”