Sőt, talán azt sem sejtettük, hogy ebből a darabból milyen nagyszerű, friss és élménydús színházi produkciót lehet létrehozni, amit a Neue Oper Wien csapata Matthias Oldag rendezővel az élén nem sokkal a bécsi bemutató után a Fesztivál Színház közönségének is bebizonyított október 7-én (majd 8-án is) a CAFe Budapest keretében. Ez azért is különösen fontos, mert maga a szerző csak szcenírozva látta értelmét a darab előadásának, és a szüzsé, valljuk be, gyakran viszi a rendezőket bizonyos sztereotip irányokba, hiszen a fantáziájukat mindenképp megbéklyózhatják a korábbi előadások, értelmezések.
A jelenlegi előadás ebből a szempontból kissé kettős, mert az, hogy Oldag számára „az orr az egy orr”, ami „semmit nem jelképez konkrétan”, elvihet, sőt el is visz a hagyományos megvalósítások irányába, amiből egyenesen következik, hogy az önálló életet élő szervet ugyanúgy ábrázolja, ahogy mindenki más, vagyis egy nagyranőtt orrként, egyenruhában, sapkával a „fején”, ami persze az egész opera – freudi terminust idézve – unheimlich (azaz kíséreteties) világába mégiscsak hoz valami ismerőset (heimlich), ha nem is otthonosat.
És talán a történet, amelyben Kovaljov törvényszéki ülnök orra otthagyja gazdáját egy reggel, hogy önálló életet éljen, sőt gazdájánál sokkal magasabb rangra tegyen szert, metaforája lehet az emberi ostobaság eluralkodásának, az individuum harcának a bürokráciával, a tömeg csőcselékké válásának, a konformizmusnak, hiszen Kovaljov szembetalálja magát mindezzel, de aztán mégsem tanul az egészből semmit.
Az orr Oldag rendezésében úgy is központi motívummá válik, hogy mindenkinek be van festve arany színűre a sajátja, tehát hangsúlyos szerepet kap, hogy aztán még feltűnőbb legyen a vörös szín főhősünk arcán, és ezáltal még erősebb legyen az, ahogyan az aranyorrúak reagálnak, illetve nem reagálnak a történtekre.
Már hagyományosnak számít, de igazából hatásos és elfogadható, hogy a szereplők a nézőtéren is rohangálnak fel-alá, egy hajléktalan pedig már a Fesztivál Színház bejáratánál ott kuporog Help me! feliratú táblával maga előtt. Vagyis ezzel még inkább szánkba rágja a rendező, hogy mindez rólunk is szólhat, akár velünk is megtörténhet, mi is kerülhetünk abszurd helyzetekbe, ahol a hatalom a legváratlanabb pillanatban fordul ellenünk vagy legalábbis fordul el tőlünk, és akár teljesen elveszíthetjük önmagunkat is (gondoljunk itt a tüllben, balett-táncosként megjelenő Kovaljovra).
Egymást váltják a szürreálisabbnál szürreálisabb képek, jelenetek, ami valósággal azt az érzetet kelti, egy rémálom közepén vagyunk (nota bene, az orr oroszul visszafelé álmot jelent: нос – сон), ahol bármi megtörténhet, s ezt a nyomasztó hangulatot kellő mennyiségű humorral ellensúlyozza a rendező főképp a karakterek sztereotípiába hajló megformálásával. A minimál díszletben a háttér is aktualizál, hiszen leggyakrabban egy német nyelvű cikket látunk – a jó részét fejjel lefelé –, amely a 2014-es év ukrán történéseiről, félelmekről és felelősségekről számol be hosszasan, továbbá kifejezetten ötletes, hogy az első részben látható hatalmas négyzetrácsos faszerkezet hol ágyként, hol kvázi ablakként, hol pedig az újságírók elkülönített boxaiként funkcionál (Frank Fellmann készítette a díszleteket és jelmezeket). Üdítő, hogy az énekesek mozognak, kihasználják a színpad és a nézőtér adta lehetőségeket, a produkció változatosságát, igazi színházi élményt garantálva ezzel.
A színpadkép szinte sohasem statikus, öröm látni, hogy a szereplők mernek játszani, és azt jól is csinálják. Az orosz szöveggel is szépen boldogulnak, de érezhető, hogy nem az anyanyelvük, rendre forszírozzák a mássalhangzókat. Ráadásul a magyar szöveg esetenként köszönő viszonyban sincs az orosz eredetivel, mivel mint megtudtam, a rendező a már meglévő német fordítást modernizálta, átdolgozta, osztrák szavakkal megspékelte, majd ezt kellett magyarra átültetnie Somogyi Dóra Juliannának. Lehet, hogy az orosz szöveg is rányomta bélyegét, de énekhang szempontjából nem éreztem, hogy bármelyik szereplő átütő lenne, persze akadtak fontosabb énekesek, akik hangjukkal is remekül bántak.
Marco di Sapia Kovaljovként a produkció központi alakja, aki színes, telt baritonjával nyűgözte le a közönséget felfokozott színpadi jelenlétén kívül. Igor Bakan a borbély Jakovlevicsként egyszerre komikus és drámai, basszbaritonja leggyakrabban fényes, az orrot megszemélyesítő Alexander Kaimbacher pedig ha nem is orrhangon énekel, azért mindenesetre a jelmezen keresztül nem szól eléggé. Az egész előadás egyik legjellegzetesebb alakja a rendőrfőnököt alakító Pablo Cameselle, aki nemcsak mozgásában a legaktívabb, legdinamikusabb szereplő, de hihetetlen magasságokban (bár gyakran a zenekart nem átütve) megszólaló, kidolgozott falzettje is beleég az ember agyába. Izgalmas színpadi jelenség a Podtocsina törzstisztnét megformáló Tamara Gallo, de hangjának sem színe, sem ereje nem hagyott igazán mély nyomokat, Lorin Wey Ivánja azonban segített a rémálom intenzívebb átélésében, hiszen a különféle árnyalatok hangjában és játékában is érvényesülnek, szinte nem tudjuk eldönteni, hogy a szolgálatkész famulus mikor elégeli meg annyira Kovaljov hisztériáját, hogy a tettlegességig fajuljon a dolog. A dél-afrikai születésű szoprán, Megan Kahts szőke hajjal, perdita szerelésében már-már züllött-oroszos vonásokkal bír a borbély felesége, Oszipovna szerepében, de a fiatal énekesnő nemcsak szépségével hódít, hiszen nyegleségével és persze kidolgozott hangjával is üde színfoltja az előadásnak.
Georg Klimbacher főszerkesztőként és orvosként is szépen megállja a helyét, főképp előbbi szerepében könnyen megutáljuk a visszataszító bürokratát. A Bécsi Kamarakórus tagjai (karigazgató: Michael Grohotolsky) szintén otthonosan mozognak a színpadon, összhangzásukat csak egy-egy megbicsakló hang rontja néha.
Az egész előadást a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara művészeinek élén Walter Kobéra gondos, biztos kezekkel fogja össze. Jól ismeri Sosztakovics komplex, szertelen zenei világát, ami főleg ennél a fiatalkori műnél sokszínű, hiszen az ötletgazdag zene a korabeli avantgárd hangzást népzenei és jazz elemekkel is vegyíti, az ütőhangszerek pedig végig dominálnak, amelyek néhány szólamát – talán a kisméretű zenekari árok miatt is – feltűnésmentesen egészítették ki felvételről. Főleg az előadás első felében nem igazán volt jelen a zenekar, Kobérának is inkább taktíroznia kellett, az egész zenei megvalósításnak volt egyfajta bátortalansága, de ez a második félidőben szerencsére szinte teljesen eltűnt, ezzel is fokozva a közönség letaglózását, a lélegzet visszafojtását. Orr nélkül nem is tehettünk nagyon mást.