Rímekbe fojtott sorsjátékok

Az azonban, hogy a szereplők olykor rapben mondanak el egy dramaturgiailag fontos változást, még nem jelenti azt, hogy szükségszerűen egybe kell vetni a két produkciót. Különösképpen, mivel a Hamilton egy teljesen más közönséget és kultúrkört igyekszik megszólítani egy olyan színházi közegben, amelyhez ugyan a Madách Színház évek óta közeledik, végső soron azonban a magyarországi hagyományok szabta kereteken belül marad. Éppen a miatt a kettősség miatt nyerhette meg a Madách Musical Pályázatot:

A darab nem próbál meg mindenáron újító és úttörő lenni – mégis üde színfoltjává válik a magyar zenés színjátszásnak –, ez pedig kifejezetten jót tesz A tizenötödiknek: a 2000-es évek popmusicaljein felnövő generáció megkapja azt a látvány- és dallamvilágot, amely az ezredforduló elején olyan nagy tömegeket csábított be a nézőtérre, miközben friss és modern zenéjével, valamint történetvezetésével megszólítja a mai kor nézőit is.

Jelenet A tizenötödikből (Fotó/Forrás: Jardek Szabina / Madách Színház)

Megjelenik benne ugyan az edukációs szándék, azonban a magyar történelem tankönyvekből ismert fejezeteit egészen más nézőpontból láttatja. És bár elsődleges célja – műfajából adódóan – a szórakoztatás, mégis sok tekintetben gondolkodásra késztet.

Mennyit áldozhat fel az ember egy eszméért, és mit jelent a hűség? – teszi fel a kérdést az előadás, egy olyan történelmi alakot állítva középpontba, aki a családi öröksége, valamint a félig kényszerből vállalt felelősség súlya alatt szinte összerogy.

– világba kiáltott gyermeki kérdés ez egy temetési jelenetben, amely nélkülöz bármiféle pompát. Kazinczy Ferenc elvesztése fájdalmas űrt hagy maga után, és a feladatot: őrizni és ápolni egy gondolkodó, egy literátor emlékét és munkásságát úgy, hogy az ember ne veszítse el önmagát, és ahogy az a színpadon is testet ölt: a gyermeki tisztaságát.

Nehéz feladat, ám Kazinczy Lajos látszólag képes megbirkózni a feladattal. Csak egy-egy pillanatra jut eszünkbe, hogy alakja mennyire idealizált, mennyire csak a vívódó, bajtársaiért minden körülmények között kiálló, nagybetűs, makulátlan Embert látjuk. Hogy így is hiteles tud maradni, abban nagy szerepe van Borbély Richárdnak, aki elementáris erővel szólaltatja meg a világban helyét kereső, fiatal Lajost. „Add, hogy fiad méltó legyen” – kéri az égieket és apját Lajos még akkor is, amikor épp felségárulással vádolják, és az ítéletét várja.

Közben látjuk a szerelembe eső, vágyakozó fiatalt, a hűséges barátot, a csatába induló katonát és a hadbíróság előtt megrettenő, de életét – méltósággal – menteni próbáló, érett férfit.

Borbély Richárd, bár egyértelműen viszi a hátán az előadást, nincs egyedül a játékban, hiszen a darab szépen rendeli mellé a történelem többi legendás figuráját. Majthényi Zsófia (Békefi Viktória) a „híres elérhetetlen”, láthatatlan, plátói vágyálomként suhan át a történeten. A pár beteljesületlen szerelme fájdalmasan szép emlékként kíséri Kazinczy útját, és találkozásaikat minduntalan megidézik a levelek lapjain.

Borbély Richárd és Békefi Viktória A tizenötödikben (Fotó/Forrás: Jardek Szabina / Madách Színház)

Egy ponton Zsófia kilép az álomvilágból a valóság talajára, és egy pillanatig a néző elhiszi: talán mégis van remény, az utolsó pillanatban egymásra találhatnak a szerelmesek. Hiú ábránd, a forradalom örökre elszakítja őket egymástól.

Békefi Viktória éneke hol lágyan idéz meg egy ismerős dallamot, hol élesen hasít bele a csendbe. Borbély Richárddal közös első jelenetükben megszólaltatja Csokonai Vitéz Mihály A reményhez című versét, a titkos vallomást, amely refrénként tér vissza a második felvonásban. Mint ahogyan Petőfi szavai is ismerősen csengenek: a lánglelkű költő Nemzeti dala ezúttal újfajta megközelítésben hangzik el.

Von Larsberg (Sánta László) azonban nem Sancho Panzaként követi a már-már Don Quijote-i eszméket valló Kazinczy Lajost, hanem nem egyszer hangosan vitába száll vele, hogy a jó úton tartsa. Csak pár kisebb jelenet jut nekik, dacszövetségük mégis a darab egyik legelementárisabb duettjében teljesedik ki.

Sánta László és Borbély Richárd A tizenötödikben (Fotó/Forrás: Jardek Szabina / Madách Színház)

A szereplők feje felett árnyékként lebeg a kötél és a hadbírósági tárgyalásnak réme, Haynau rémuralma elérhető közelségbe kerül. Az alkotók azonban az embert akarják láttatni a maga teljességében, nem egy vérengző, lelketlen sorozatgyilkost, ahogyan az utókor hivatkozik rá.

Értelmezésében a táborszernagy minden gesztusa valamiféle kisebbségi komplexus, az árulástól való félelem eredménye.

Zsarnokká válik, hogy szava lehessen egy olyan világban, ahol békés körülmények között talán csak egy arctalan tucatember lenne.

Bár az okok árnyaltabbá válnak, a darab nem akarja a férfit felmenteni a bűnök alól, sőt az alkotók minden lehetőséget megragadnak arra, hogy érzékeltessék: egy ponton túl Haynau számára nincs feloldozás. Pusztítani akar és eltávolítani az útból mindenkit, akiről úgy véli, megingathatja a hatalmát.

Miller Zoltán A tizenötödikben (Fotó/Forrás: Jardek Szabina / Madách Színház)

Csak Kazinczy Lajossal nem bír. Erős gesztus, hogy a börtöncellában tett látogatásakor leül a rabként ítéletre váró fiú mellé, majd amikor Kazinczy nem hódol be neki, érzelmi zsarolással próbálkozik:

– mondja, a csel pedig beválik, hiszen Lajos utána saját maga kéri, hogy bajtársai sorsában osztozhasson.

A darab csúcspontján Szirtes Tamás rendező megidézi az aradi vértanúkat. Fekete angyalok kísérik a halálraítélteket a vár tövébe és a bitóhoz, térdet hajtva a hazát védő hősök előtt, akiknek a vére vörösre festi az eget. Látványos kép, beleég a néző emlékezetébe, mint ahogyan Kazinczy utolsó útja is, aki csukott szemmel, imádkozva várja az elkerülhetetlen halált.

Fejléckép: Békefi Viktória és Borbély Richárd az előadásban (fotó: Jardek Szabina / Madách Színház)