A Rajna kincse

Minden tiszteletet megadva a többi szereplőnek, az, hogy milyen lesz A Rajna kincse, alapvetően három énekesen múlik: Wotan, Loge és Alberich megformálóján. Persze nem árt, ha a többiek is tudják a dolgukat, a karmester és a zenekar jelentősége pedig annyira magától értetődő, hogy külön említeni sem kell, a három férfialak, a köztük lévő dinamika azonban annyira központi jelentőségű a cselekmény lefolyása szempontjából, hogy ha nem tudnak egyformán erősen jelen lenni a szituációkban, nem reagálnak egymásnak a legkisebb rezdüléseire is, a drámai feszültség szükségszerűen csorbát szenved. Még csak nem is azt állítom, hogy a világ legjobb énekeseinek kell lenniük – minden bizonnyal ezen az estén sem voltak azok – hiszen Wagnernél mindig a dráma volt elsődleges, az egyes művészeti ágak csak eszközként szolgálnak annak kifejezésére. Természetesen ritka, amikor mindhárom művész maximális kifejezőerővel tudja megformálni a karakterét, miközben az összhang is megvan közöttük, és épp ez a június 15-i alkalom mutatta meg, milyen különleges élményt jelent, amikor ez mégis megtörténik.

Újoncként Günther Groissböck mutatkozott be a Wagner-napokon, Wotan szerepében. A tavalyi koncertszerű Rienziben ugyan már hallhattuk, A Rajna kincsében a főisten alakját azonban nemcsak nálunk, hanem pályája során is most formálta meg először. Ezt persze csak életrajza vagy a közösségi oldalakon közölt információk alapján lehetett tudni, a legkisebb bizonytalanság vagy kidolgozatlanság sem érződött alakításán, legfeljebb a végére némi alig érzékelhető kifáradást lehetett rajta észrevenni. Ugyanakkor a basszista stabil, kiegyenlített, kellően erős hanggal rendelkezik, emellett kiváló színész, erős színpadi jelenléttel.

Frickával még működik a házassága, bár mutatkoznak repedések – a kiváló Schöck Atalával közös jeleneteikben is számos nagyon emberi gesztust, a kapcsolatot jellemző finom reakciót láthattunk tőle (amelyek időnként egyenesen humorosan jellemezték a főisten házaspárt, alig lehetett nevetés nélkül megállni, amikor Freia elrablása után még Fricka is korholni kezdte magába zuhant férjét, mire Wotan csak egy égre emelt tekintettel reagált).

Schöck Atala (Fricka) és Günther Groissböck (Wotan) A Rajna kincsében (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Müpa)

A két partnert már ismertük, ettől persze nem okozott kisebb élményt elsöprő erejű karakterformálásuk. A kihagyott szezonokkal együtt tizenhat éve nézzük Christian Franz Logéját, esetében az a legizgalmasabb, ahogyan a figura alakulását végigkövethettük. Megformálásában a tűzisten egyre tragikusabb alak lett az eltelt idő alatt, míg az első években az anarchista, destruktív vonásait emelte ki, addig mostanra inkább kísértővé vált, akinek igazából nemes feladata sorra próbára tenni a szereplőket. De ahogy azok újra és újra elbuknak, a történtek az ő vállát is egyre nagyobb súllyal nyomják. Míg korábban Loge álnaiv kérdéseit az énekes egyértelmű iróniával szólaltatta meg, most minden alkalommal afféle menekülőutat kínált Wotannak: „Még meggondolhatod magad, még dönthetsz helyesen!” Amikor azonban a baljóslatú események kereke meglódul, maga Loge is összeomlik annak tudatától, milyen rettenetes világ létrejöttében kellett részt vennie.

Kálmán Péter különös tünemény a hazai és nemzetközi operaéletben, még ha egy szerepet elvben nem is az ő hangjával tudnánk legjobban elképzelni, kiállásával, szerepformálásával rendre meggyőzi a közönséget, hogy ő az ideális személy az adott figura megtestesítésére.

Mégis, Kálmán Péter Alberichje elsősorban rendkívül emberi, tragikus vonásaival tűnt ki, aki jogos sérelmeket hánytorgat fel, hatalomvágyó kirohanásában pedig tetten érhető mindaz a potenciál, ami szerencsés körülmények között akár nagy és nemes cselekedetekhez is vezethetett volna.

Bretz Gábor (Fasolt) és Lukasz Konieczny (Fafner) A Rajna kincsében (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Müpa)

Egészen röviden szólva is meg kell említeni mindazokat a jobbnál jobb énekeseket, akik még hozzájárultak a produkció sikeréhez. A már évekkel ezelőtt is kiváló Fasolt, Bretz Gábor idén is nagyszerűen szólaltatta meg a szerelmes óriás szólamát. Hatalomvágyó testvére, Fafner szerepében új művész debütált a Wagner-napokon, Lukasz Konieczny (akinek bátyját, Tomaszt a kezdetektől nagyon szeretjük), a lengyel basszus egyelőre visszafogottan jelenítette meg a háttérben mesterkedő figurát. Mimeként Jürgen Sacher szokatlanul mély értelmet adott a karakternek, elgondolkozhattunk rajta, vajon hogyan torzulhat el ennyire egy személyiség, mint ameddig a törpe majd a Siegfriedben el fog jutni. Szép hangon énekelte Freiát Horti Lilla, Gál Erika Erdája kellőképpen földöntúli volt, és jól kivette a szerepét az összjátékban a másik két istenség, Haja Zsolt (Donner) és Pataky Dániel (Froh). Csábító hangon szólaltak meg a sellők, ugyanakkor izgalmas látni, mennyire különböző karakterek mindhárman: Sáfár Orsolya (Woglinde), Fodor Gabriella (Wellgunde) és Kálnay Zsófia (Flosshilde).

Egy ilyen kiváló előeste után csak egyetlen kérdés bujkált az emelkedett hangulatban hazafelé induló közönségben: hová lehet még mindezt fokozni?

A walkür

„Ez még csak az első ezerötszáz méter a maratonból” – hárította Fischer Ádám A Rajna kincse utáni gratulációt, és valóban, A walkür nemcsak jelentősen hosszabb, de különösen bonyolult feladatot ró az előadókra.

Talán paradoxnak hathat azt mondani, hogy a darabban a négy főszereplőnek egyszerre kell képesnek lennie alig hallható árnyalatokkal kifejezni a legkisebb belső történéseket, miközben szükséges kellő teherbírással rendelkezniük a hosszú és sokszor megterhelő szólam eléneklésére, de ez az igazság – ezért nehéz egy jó Walkür-szereposztást összeállítani. Bár ezen az estén sem száz százalékosan feleltek meg a közreműködők a feladatnak, több esetben elég közel kerültünk az ideális szerepformáláshoz.

Iréne Theorin (Brünnhilde) és Aris Argiris (Wotan) A walkürben (Fotó/Forrás: Hirling Bálint / Müpa)

A legkellemesebb meglepetést a produkcióba viszonylag későn beálló görög basszus, a Wotant éneklő Aris Argiris okozta, aki igazán szép, nemes hanganyaggal rendelkezik, és miközben képes volt kifejezően és érthetően közvetíteni a wagneri zenét és szöveget, a szó legjobb értelmében véve énekelt: szépen vezetett frázisokkal örvendeztette meg a közönséget. Néha ugyan egy kissé spórolt az energiával, de ez a legnagyobbakkal is megesik, és nem ejtett vele csorbát a produkción. Azt már jogosabban lehetne felróni, hogy Wotanja elég zárkózott volt, szívesen megtudtunk volna többet arról, mi játszódik le a főistenben.

Hasonlókat mondhatnánk a másik „újoncról”, Simone Schneiderről is (habár a 2021-es online koncerten már találkozhatott vele a Wagner-napok közönsége), ugyanakkor ő is minden téren tisztességgel helyt állt, és külön öröm volt, hogy Sieglinde szólamának legkényesebb részét, a Megváltásnak nevezett motívumra énekelt utolsó pár sorát is kiválóan szólaltatta meg.

Stuart Skelton Siegmund emblematikus monológját még az elmúlt évek nagyszerű produkcióihoz hasonlóan jól bírta erővel, a felvonás végére azonban kifáradt, és utolsó magas hangja finoman szólva is csorbát szenvedett. Kissé aggasztó, hogy a második felvonásra sem sikerült magát teljesen jó formába hoznia, nagy kár lenne, ha egy ilyen kiváló, nem is túl idős énekesen a hanyatlás jeleit lehetne felfedezni.

Simone Schneider (Sieglinde), Stuart Skelton (Siegmund) és Albert Dohmen (Hunding) A walkürben (Fotó/Forrás: Hirling Bálint / Müpa)

Kissé óvatosabban, de hasonlót lehetett elmondani Iréne Theorinról, akit élőben a pandémia óta nem hallottunk, online legutóbb a tavalyi bayreuthi Istenek alkonyában lehetett vele találkozni. Az ottani közönség meglepően rosszul fogadta, amit a közvetítés alapján nem éreztem indokoltnak, de most, élőben hallva az énekesnőt, nem lehetett nem észrevenni, hogy nem teljesen stimmel valami, visszafogottabb magasságok, kevésbé átütő erejű hang szólalt meg. Ugyanakkor Theorin megtartotta azokat az erényeit, amikért igazán szeretjük, a finom pianókat, az érzékeny, a darab mély megértéséről tanúskodó megoldásokat. Így az est végén a közönség lelkesen ünnepelte, és titokban mindenki azt remélte, hogy Az istenek alkonyára újra magára talál.

Remekül énekelt viszont a többi szereplő: mindig nagyszerű Frickánk, Schöck Atala, Albert Dohmen, aki egészen vérfagyasztó karakterek megformálására képes, ezt Hundingként is bőségesen kamatoztathatta, és persze a walkürlányok szép hangú csapata: Váradi Zita, Fodor Beatrix, Fodor Gabriella, Szilágyi Szilvia, Wittinger Gertrúd, Várhelyi Éva, Gál Erika, Kálnay Zsófia. Alighanem az sem csalódott, aki (véleményem szerint igen helytelen módon) a tetralógiának csak erre az egy részére jött el.

Siegfried

A harmadik este mindössze egy olyan énekes lépett fel, akit korábban nem hallhattunk a Wagner-napokon, nagy meglepetésre tehát nem számíthattunk – de az is milyen örömtelinek bizonyult! Magdalena Anna Hofmann Brünnhilde szerepében valósággal megkoronázta az amúgy is nagyon szép előadást. Az énekesnő átütő erejű, kissé ugyan vibratós hangja képes volt kifejezni a walkürlány égi és zabolátlan oldalát, miközben az emberi érzések finom pianójába is bele tudta szelídíteni szopránját.

Magdalena Anna Hofmann (Brünnhilde) és Stefan Vinke (Siegfried) a Siegfriedben (Fotó/Forrás: Posztós János / Müpa)

Az előadás extatikus csúcspontjaiban azonban nemcsak neki, hanem partnerének, a Siegfriedet éneklő Stefan Vinkének is nagy szerepe volt.

(arról sem szabad megfeledkezni, hogy szinte kivételes módon képes két egymás utáni napon megszólaltatni az utolsó két rész férfi főszerepét). Ugyanakkor az idei évben mintha fejlődés jelei mutatkoztak volna rajta, szerepformálása is érdekesebb lett, és időnként egyenesen megkapó zenei megoldásokkal örvendeztetett meg minket.

A már ismert vendégművészek a megszokott, magas színvonalon teljesítettek. Jürgen Sacher remek karakterábrázoló-képességgel festette Mimét, míg Egils Siliņš talán még az előző napinál is zárkózottabb, de fantasztikusan kompakt és telt hangon megszólaló Wotant jelenített meg. A Rajna kincse-beli szerepléséhez képest nem okozott csalódást Lukasz Konieczny, habár túlzás lenne azt mondani, hogy félelmetes volt sárkányként, basszusa kellően sötéten szólt. Ezen az estén is büszkék lehettünk a magyar közreműködőkre, Kálmán Péter Alberich szerepében ismét meg tudta mutatni, hogy a tetralógia főgonoszának tartott törpe sokkal összetettebb figura, mint a legtöbben gondolják, és többre lenne hivatott, mint amit a sorozatos csalódások, a frusztráció és a megszállottság enged neki. Gál Erika Erdája újfent ünnepélyes és tiszteletre méltó volt, Zemlényi Eszter pedig kellemesen csicsergett a madárka szerepében.

Egils Siliņš (Wotan) és Kálmán Péter (Alberich) a Siegfriedben (Fotó/Forrás: Posztós János / Müpa)

Bár eredetileg úgy terveztem, csak a teljes tetralógia végén foglalom össze a zenekar teljesítményét, nem lehet úgy méltatni a szombati Siegfriedet, hogy ne szóljunk róluk is.

Természetesen valamennyi nap nekik volt a legnagyobb szerepük abban, hogy a mű ilyen magával ragadóan, drámai feszültséggel, olvadó szépségekkel és mély értelemmel szólalt meg, ugyanakkor az egyes hangszerek és hangszercsoportok külön-külön is maximális elismerést érdemelnek. Legyen szó a mélyvonósok hol gyöngéd érzelmeket festő, az Erda-jelenetben viszont lendületes és temperamentumos játékáról, Siegfried öntudatra ébredésétől kezdve a sárkány vadságáig karakteresen muzsikáló rézfúvósokról, a fafúvósok legfinomabb belső tartalmakat megmutató szólóiról, a vakító napfényt festő hegedűkről, és még sorolhatnánk. Hiszen bármilyen fontosak is az énekesek, és bármilyen óriási feladatot rótt is rájuk a komponista, a zenekar az, aki mintegy kézen fogva vezeti a közönséget, a szövevényes történet valódi filozófiai-pszichológiai mélységein keresztül...

Az istenek alkonya

…egészen a tetralógia végéig, ami a több mint tizenöt órás játékidő ellenére megint túl hamar érkezett el. Persze lehet azt mondani, hogy az idei, igen rövid Wagner-napokon, ahol a Ring mellett mindössze egy zenekari koncert várta a közönséget, könnyű azt érezni, hogy nem volt még elég a muzsikából, ugyanakkor az ember szíve mindig belesajdul, amikor búcsút kell mondania az istenek és emberek világának, ami a szeme előtt épült fel, hogy aztán a bukásának is tanúja lehessen.

Az a kis aggodalom, amit Iréne Theorin A walkürben keltett, szerencsére alaptalannak bizonyult, az énekesnő a már önmagában emberpróbáló első duettől a gigantikus zárómonológig magával ragadóan énekelt. Ki más tudja ilyen szívszorítóan elénekelni a „Ruhe, ruhe du Gott” sort? – gondolhattuk, ahogyan hangja szinte a semmibe olvadt, miközben lelki szemeink elé idézte a főisten megtört alakját. Mellette derekasan helytállt – immár a második napon – Stefan Vinke mint Siegfried, esetében azt a folyamatot volt a legizgalmasabb végigkövetni, ahogyan az emlékezetét vesztő hős számára egyre fojtogatóbbá válik a környezet, anélkül, hogy tisztában lenne ennek okával – a háttérfolyamatokat pedig ismét érzékenyen tárta fel Fischer Ádám és a zenekar.

Iréne Theorin (Brünnhilde) és Deniz Uzun (Waltraute) Az istenek alkonyában (Fotó/Forrás: Csibi Szilvia / Müpa)

Ha Albert Dohmen Hundingját vérfagyasztónak neveztem, Hagen-alakítására elfogytak a jelzők, a kiváló basszista olyan metsző hidegséggel, lélektelen gonoszsággal formálta meg a figurát.

Meglehet, akad olyan, aki a szólamot nagyobb, zengőbb hanggal szereti hallgatni, ám Dohmennek a legkisebb megszólalása is olyan könyörtelen és hátborzongató, hogy nincs az a szép ének, ami felérne vele.

Akadt egy művész a főbb szereplők között, akit nem hallhattunk korábban a Wagner-napokon, a 2021-es Marton Éva Nemzetközi Énekversenyen feltűnt Deniz Uzun Waltrautét formálta meg. A fiatal énekesnő kiváló hangi adottságokkal rendelkezik, és ha még bizonyára fejlődni is fog a zeneszerző stílusában való jártasságát illetően, gazdag mezzoszopránja és energikus kiállása emlékezetessé tette a tetralógia egyik leghálátlanabb jelenetét.

Albert Dohmen (Hagen) és a Magyar Rádió Énekkara Az istenek alkonyában (Fotó/Forrás: Csibi Szilvia / Müpa)

Önismétlésnek tűnhet, hogy ismét azzal folytatom, mennyire örülhettünk a magyar közreműködők sikerének, pedig Szemerédy Károlyról mostanra kétségkívül kiderült, hogy napjaink legkiválóbb hazai Wagner-énekeseinek egyike. Horti Lilla ezúttal is simulékony és csábító volt, akárcsak A Rajna kincsénél már részletesebben méltatott sellők, Sáfár Orsolya, Fodor Gabriella és Kálnay Zsófia. Régi és új fellépők is szerepeltek a nornák között, ám Gál Erika, Németh Judit és Brassói-Jőrös Andrea egységesen és nagy összhangban énekeltek, ami a karakterek misztikus vonásaihoz különösen szükséges.

Ezért is különleges a Wagner-napok, az egymást követő napokon tartott előadások annyira sűrítve kínálják az élményt, hogy szinte kiszakadás nélkül, egyetlen ívet bejárva lehet végignézni a teljes tetralógiát. Nem véletlen, hogy sokak számára egyfajta – jó értelemben vett – függőséget alakít ki ez az időszak, és amikor álomból ébredve a hársfaillatú estében hazaindulunk, azon tűnődünk: hogyan lehetséges, hogy már megint eltelt egy év?

Fejléckép: Schöck Atala (Fricka) és Günther Groissböck (Wotan) A Rajna kincsében (fotó/forrás: Nagy Attila / Müpa)