Kovács István

A hang mint hangszer nagyon sokoldalúan kezelhető, ha ez az igény megfogalmazódik az éneklés tanulása során. Régi nagy énekesek írták, hogy oratóriumot énekelni egy hosszabb operai periódus után olyan, mintha szervizbe vinnénk a hangszerünket. Természetesen ugyanazon a hangon éneklünk mindig, de aki megengedi magának, hogy sok színt énekeljen, annak a hangja tényleg máshogy szól egy operában és egy oratóriumban. Ennek így is kell lennie, noha nem veszélytelen, mert a zenei közvélemény ma szeret skatulyázni, és nehezen fogadja el, hogy valaki mindkét előadói területen eredményes lehet. Az oratóriuméneklésben fontos a kontrolláltabb hangadás. A dinamikai skála visszafogottabb, a zenekar előtt állunk, közel van a közönség, ezért könnyen megteremtődhet egyfajta intimitás. A műfajban inkább érvényesül a kamarazenei attitűd. A szövegek (pl. misékben) nem teszik lehetővé a konkrét megjelenítést, a bennük megjelenő mély emberi tartalom az intellektuson átszűrve izzik fel egy jó előadásban. Tehát más lesz a vokális megnyilvánulás. Az operában a nagy tér, a sokszor erős zenekar, a legkülönfélébb korszakokból származó művek előadási modorára manapság rátelepülő romantikus elvárás befolyásolja, hogy hogyan szólal meg az énekes. De szóljunk a műfaj pozitív, csodás oldaláról is: nemcsak hangosabban kell énekelni, de más a hatásmechanizmus is. Úgy érzem, az érzelmek sokkal közvetlenebbül nyilvánulhatnak meg egy jó operaelőadásban: a játék, a partnerek, a színpadi szituáció mind új színeket hoznak a hangba. Talán magában a kérdésfeltevésben is tetten érhető a hibás hozzáállás: a két előadási terület szembeállítása. Haydn Nelson-miséjének és például a Così fan tutte tercettjének előadása nem nagyon különbözik. Verdi Requiemjének és a Trubadúrnak előadási igénye hasonló. Megfelelő stílusismerettel és hangi rugalmassággal az oratórium- és operarepertoár jelentős része egyaránt hozzáférhető egy énekes számára. A kulcs a stílusismeret.

Csereklyei Andrea

Azt hiszem, a kérdés nem az hogy valaki oratórium- vagy operaénekes, hanem hogy felismeri és elfogadja-e saját hangi adottságait, érzelmi beállítottságát, karakterét, tanulási és koncentrációs készségét, a színpadi léttel kapcsolatos érzéseit, hogy ezek alapján a megfelelő műfajokhoz, művekhez, szerepekhez tudjon nyúlni. Sajnos gyakran sorolják az énekest ebbe vagy abba a csoportba azt megelőzően, hogy maga kialakíthatná a személyiségének, adottságainak leginkább megfelelő repertoárt. Azt már csak nagyon halkan jegyzem meg, hogy bizonyos fejekben ez a csoportosítás minősítést is jelöl, miszerint „kis hang” oratórium-, a „nagy hang” pedig operaéneklésre való. Feltehetően a kezdetek is meghatározóak az énekes további pályája szempontjából. Ha történetesen oratóriumokon nő fel, megtapasztalja a szólistatársakkal való kamarazenélést, a kottából történő előadást, megtanul két-három próbával akár élő rádiófelvételen énekelni, és a koncert alatt végig fegyelmezetten színen lenni. Azok az énekesek, akik eleinte inkább operaszerepekkel találkoznak (operaszakon, stúdiókban), nyilván hamarabb tesznek szert a színpadi mozgás fortélyaira, a smink, a jelmez viselésére, a díszletek között való mozgásra. A sok-sok próba folyamán biztonsággal megtanult szerepeket fejből éneklik, és jeleneteik között a takarásban szusszanhatnak. Egy operaszerep mindig exponáltabb, nagyobb állóképességet igényel, mert a színpadi jelenlét összetettebb. Mindkét műfaj egyformán társasjáték a zenekarral, a karmesterrel, az énekkarral, a partnerekkel. Ha tudásszintünknek, karakterünknek megfelelő szólamokat, szerepeket kapunk, remek lehetőség nyílik a fejlődésre bármelyik műfajban. A probléma ott kezdődik, ha valaki „beválik”, és sorra kapja a hasonló feladatokat, és mire felocsúdna, már Bach- vagy Mozart- énekesnek, vagy éppen Verdi- vagy Wagner-hangnak titulálják, pedig még nincs is harminc éves. Félő, hogy így sok énekes – számos esetben önhibáján kívül(!) – elveszik az általa képviselt zenei korszakban, műfajban és szerepkörben anélkül, hogy legalább frissítésképpen kipróbálná magát egy másik területen is. Ezen az amúgy is bizonytalan pályán nyilvánvalóan mindenki (hallgató, koncertszervező, karmester stb.) ragaszkodik a megszokotthoz, a már jól beválthoz. Hiányát szenvedjük az időnek és az új dolgokra serkentő, értő füleknek, amelyek segítenék az énekeseket abban, hogy szélesebb körű tapasztalatokat szerezzenek. Ugyanis ma már elengedhetetlen, hogy egy énekes-előadóművész tisztában legyen mindkét műfaj követelményeivel, ha másért nem, azért, mert léteznek koncertszerű operaelőadások és szcenizált(!) oratóriumok is. Bízom benne, hogy bennünk, énekesekben és a minket körülvevő, szakmai sorsunkat befolyásolni képes szakemberekben van és lesz elég emberismeret, éberség és nyitottság ahhoz, hogy hiteles és sokoldalú művészekké válhassunk koncertpódiumon és operaszínpadon egyaránt.

Timothy Bentch

Véleményem szerint az oratórium- és az operaénekléshez lényegében ugyanúgy kell hozzáállni. Szükséges egy biztos alapokon nyugvó hangképzési technika, amely révén az énekes teljes hangterjedelmét kihasználhatja. Az énekesnek ugyanakkor kiváló muzsikusnak is kell lennie, aki kész arra, hogy több stílusban, akár barokk, klasszikus, romantikus vagy modern műfajokban is intelligensen tudjon énekelni. Ehhez persze folyamatos tanulásra és munkára van szükség, amire nem mindenki hajlandó. Ahogy az énekes egyre érettebbé válik, természetszerűen azt a repertoárt sajátítja el, amely leginkább illik hozzá. Lírai tenorként alkalmas vagyok az oratóriumrepertoár jelentős részének előadására csakúgy, mint az operairodalom lírai tenor szólamainak éneklésére. Úgy hiszem, ha egy énekesnek megfelelő a technikája, mindkét műfajban ugyanolyan jó előadó lehet. Gyakran mondják: „Ne énekelj operát, tönkreteszi a hangodat!” Ez csak akkor van így, ha nem a hangomnak megfelelő szerepet énekelek, például az Aida Radameszét, vagy ha ordítok, túlerőltetem a hangom. Sokan préselik a hangjukat, túl sötét vagy túl kemény hangon énekelnek. Ezzel a hozzáállással kizárólag operát lehet énekelni, de én az ilyen fajta operaéneklést nem szívesen hallgatom. Mindkét stílus interpretációja ugyanolyan hozzáállást kíván meg. Az operaszínpadon megformálok egy szerepet, majd belépek a szerepbe, és a tanult színészi technikákat alkalmazom, a mozgást és a kommunikációt, amelyekkel közvetítem a karaktert. Az oratóriumnál szintén szükség van kommunikációra és színészi fogásokra. Mindig megdöbbenek, ha egy olyan énekes, aki kiváló az operaszínpadon, élettelenül és kifejezéstelenül énekel oratóriumot. Ugyanolyan színpadi technikákkal lehet a szöveget és a drámát kommunikálni, azzal a nyilvánvaló különbséggel, hogy az oratóriumnál a minimális mozgás mellett a színészkedés nagy része az arcon történik. Sokkal fontosabb különbség az operaéneklés és az oratóriuméneklés között az őszinteség. Míg az operában eljátsszuk a szerepet, az oratóriumnak szívből kell szólni, itt nem lehet tettetni. Az oratóriumban arra használom a színészi technikát, hogy egy olyan üzenetet kommunikáljak, amely számomra sokat jelent. Egyszerűen őszinte próbálok lenni, bár ez gyakran nagyon nehéz. Händel Messiásának egyik előadása után valaki odajött hozzám és azt mondta, az éneklésem valamiben nagyon eltért a többiekétől: „Szerint Ön valóban elhiszi, amit énekel.” Nagyon boldog voltam, hogy valaki az előadásomon át megérezte ezt.