- Meditáción vettem részt Nepálban. Már tavaly is hívott a barátnőm, de végül idén februárban határoztam el magam. Erre készülni kell, mert oda nem kirándulni megy az ember a megjelölt a tíz, húsz, harminc vagy negyvenöt napra. Gyakorlatilag szerzetesnek kell állni, ezáltal amellett, amit kapunk tőle, kemény megpróbáltatást is jelent. Rögtön megérkezésünkkor mindent elvettek tőlünk, laptopot, mobiltelefont. Tíz napig egy árva szót sem beszélhettünk. Jelentős fizikai megpróbáltatás az is, hogy napi tíz órát azonos testhelyzetben kell ülni, kis megszakításokkal, százötvenen egy helyiségben, férfiak és nők külön-külön. Naponta háromszor azt ettünk, amit elénk raktak. Hatfős szobákban priccsen helyeztek el bennünket, egy matracot kaptunk, és ki-ki a maga hálózsákjában aludt. Hajnali négykor ébresztő, fél tízkor lámpaoltás. Meleg víz nem volt, és járótávolságban semmiféle település, csak a dzsungel, közvetlenül a közelünkben.

- Feltöltődést, megnyugvást vagy valami más pluszt ad ez az önként vállalt szerzetesi élet?

- Abban reménykedtem, amikor elindultam, hogy visszatérve tisztábban látok az életben helyzeteket, embereket. A tanításokból, amelyeket esténként négy órán keresztül hallgattunk Gonka mestertől, sok mindent hoztam még magammal. Talán azt mondanám, hogy életszemléletet. Ha az ember úgy megy oda, hogy komolyan veszi a meditációt, tényleg szemléletváltást tapasztalhat meg. Mélyen hívő katolikus vagyok, mégis sokat adott a hithez ez a nepáli tíz nap. A meditációs gyakorlat rávezetett a testnek, a körülöttünk élő lényeknek és a természetnek az objektív megfigyelésére, ami eddig hiányzott nekem, de most, úgy érzem, kiegészít.

- Hogy történhetett, hogy a Pillangókisasszony címszerepe eddig elkerülte?

- Erre nem voltam a kezdetektől predesztinálva, nagy szerencse is, hogy a hangom ide fejlődik és ebbe az irányba nyílik. Rettentően szeretem Puccini zenéjét, az egyik legérzékibb muzsika. A mester nagyon szerette a nőket, ez érződik ezen a nőkről írt operán. Mint a gyengébb nem képviselőjét, ez a zene egészen felkavar, elképesztő, hogy ez a férfi mennyi mindent tudott a női lélekről.

- Mennyire érzi magához közelinek Cso-Cso-Szán habitusát?

- Ez az opera általában a női lélekről szól, és nem csak az enyémről. A szíve mélyén minden nőben ott lakozik egy ilyen odaadó, borzasztóan hiszékeny szerelmes Cso-Cso-Szán. A Cseresznyevirág-duett a másik emberbe vetett hihetetlenül mély hitről tanúskodik: én tudom, hogy jönni fog, és engem szeret, mindenki más téved, csak én tudom, hogy ő mit rejteget a szíve mélyén számomra. Mert lám, Cso-Cso-Szán még a keresztény hitre is áttért, lement a misszióba annak érdekében, hogy ahhoz az istenhez imádkozhasson leborulva, akihez szerelme, Pinkerton könyörög. Aztán megszüli a gyermeket úgy, hogy csak egy éjszakát töltöttek együtt, és ez is olyan gyönyörű. A modern világban megkeményítjük magunkat, de valójában szerintem mindegyikünk szíve mélyén ez a töretlen hit, teljes odaadás rejtezik.

- Volt alkalmuk valaha Andrea Carèval, az ön jövendő Pinkertonjával együtt énekelni?

- Nem, eddig még soha. A két Andrea, egy férfi meg egy nő, most fog először együtt szerepelni. Legalábbis az első felvonásban, amíg Pinkerton el nem tűnik az életemből.

- Nem tart a szabadtéri fellépéstől, elvégre az énekeseknek még a fuvallattól is félteni kell a hangjukat?

- Aggodalomra semmi ok, hiszen Cso-Cso-Szánt jól be fogják öltöztetni, és érzem, gyönyörű időnk lesz július végén, a Margitszigeti Szabadtéri Színpaddal való első találkozásomon. Bármennyire hihetetlen, nem csak énekesként, de nézőként sem jártam ott soha. Szemernyit azért drukkolok egy kis zivatarért, mert akkor nem egyetlen nap szünettel kellene két ízben is elénekelnem ezt a csodálatos, de megerőltető szerepet.