Zenetanulás, éneklés, hangszeres képzés – célok, amelyeket a legtöbb szülő rendkívül fontosnak tart csemetéje életében. Vagy tartana, ha lehetőségei engednék. A kérdés persze az, hogy valóban kizárólag intézményes keretek között kaphatnak inspirációt a fiatalok?
Egyre több művész gondolkodik a megoldáson. Rost Andrea sajátos küldetésként éli meg a kihívást. A világhírű énekesnő művészként, anyaként, és a Pető Intézet jószolgálati nagyköveteként hangjával nem csak az operaszerepeket testesíti meg, hanem a szeretetért, gondoskodásért szól mindazok érdekében, akik nem emelhetnek szót saját magukért. Márpedig a feladat nem egyszerű. Klasszikus zene és a fiatalok – két, egymástól folyamatosan távolodónak tűnő világ.
– Az éneklés: örömforrás vagy kötelező program?
– Nevezzük nevén, hiszen ez nem a mai fiatalokra érvényes, hanem a világon minden generáció megélte azt a bizonyos „bandaszellemet”, amikor a többség akarata érvényesül, és ez alól igen kevesen vonják ki magukat. Márpedig ha a fiatalok körében éppen bizonyos zenei műfajok – legtöbbször a népzene és a klasszikus zene – elutasítása dívik, akkor nagyon nehéz mégis utat találni hozzájuk. Nehéz, de biztos vagyok benne, hogy nem lehetetlen.
Az éneklés különösen problémás, hiszen ott valami olyat kell megmutatniuk magukból, amit lehet, hogy önmaguk előtt sem vállalnak fel.
De ha sikerül kíváncsivá tenni őket, lehet, hogy valaki elkezdi, és a többiek csatlakoznak. Miért ne működne a „bandaszellem” ebben az irányban is...
Azt azonban hangsúlyozni kell, hogy ilyen esetekben soha nem szabad azzal törődni, hogy a gyerekek esetleg hamiskásan énekelnek. Nem ez a lényeg, hanem az, hogy megérezzék, milyen energiákat szabadít fel bennük a zene, és a zenélés. És csak így kezdenek el érdeklődni iránta. Így aztán úgy gondolom, nagyon szép terv, hogy remélhetőleg valóban zongorák lesznek az iskolákban, de ezekre a hangszerekre csak akkor lesz igazán szükség, ha a gyerekek nyitottak. Ezt a nyitottságot pedig a legegyszerűbb hangszerrel lehet elérni. Azzal, ami mindig kéznél van: az emberi hanggal.
Rost Andrea
– Ugyanakkor az is lehet, hogy bennük kifejezetten a „klasszikus zene”-megnevezés, a műfaj számukra ijesztő komolysága jelent akadályt...
– Lehet, de erre is van megoldás. Akkor a másik oldal felől kell közelíteni, és megmutatni nekik például a Queen együttes budapesti koncertjének részletét, amelyben Freddie Mercury olyan csodálatosan énekli a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű népdalt. Látszott, hogy megdolgozott vele, a magyar szöveg bizonyára bőven adott neki feladatot. Ott, amikor vele együtt énekelt egy egész aréna közönsége, ott derült ki, milyen ereje van a dalnak, a népdalnak. Ugyanakkor az éneklés nem elsősorban azt jelenti, hogy majd sikeresek leszünk, és sok pénzt keresünk vele. Én alapvetően az örömforrást látom benne.
A gyerekek akkor szeretik meg a zenét, ha igazán örömüket lelik benne,
és nem kötelezőnek érzik. De hát, ez mindennel így van, az ember az életben a boldogságot, és a sikerélményt keresi, óhajtja.
Ha egy ilyen, nagyon jó irányba mutató programhoz én úgy tudok őszintén kapcsolódni, ha ezekkel a célokkal együtt jár a kezdeményezés. Nekem is volt egy zongorám, nem is akármilyen hangszer, mert drága mesterem, Bende Zsolt, énekművész hagyatékából vásároltam, és rengeteg emlék fűzött hozzá. Az énekórákon mindig a hangszer mellett álltam, és ő úgy tanított, hogy közben kísért is a zongorán. Ezért is vettem meg, hogy ne akárkihez kerüljön ez a számomra oly fontos instrumentum. Van nekem egy nagyszerű zongorahangoló mesterem, Hámori Zsolt, aki nem csak karban tartotta, de fel is újította számomra a Tanár Úr hangszerét. Az ő kezdeményezésére vetődött fel a kérdés,
vajon miért nem viszünk zongorákat Erdélybe, ahol bizony híján vannak a jó minőségű hangszereknek.
Zsolt pianínókat vitt ki, hogy a tehetséges gyerekeknek valóban legyen lehetőségük tanulni, gyakorolni. Sőt, évente, saját költségén kiutazott, és felhangolta a pianínókat. Engem nagyon meghatott ez a történet, amikor elmesélte, és rögtön mondtam neki, itt van ez a zongora, nekem van egy másik, tehát boldog lennék, ha ez is az erdélyi gyerekekhez kerülhetne. Úgyhogy április óta Szovátán van a hangszer. Én sajnos nem lehettem ott személyesen az átadón, de hallottam a felvételeket, láttam a képeket, milyen gyönyörűen énekeltek az erdélyi népviseletbe öltözött gyerekek a hangszer körül, természetesen zongorakísérettel.
Rost Andrea
– Valóban ilyen egyszerű örömöt szerezni a gyerekeknek, és azonnal kíváncsivá tenni őket?
– Igen, de csak akkor, ha minden részletre odafigyelünk. Először is nyilván nem mindegy, hogy milyen állapotú egy hangszer, ezért számomra is különösen fontos volt, hogy ha már adakozom, akkor arra is figyeljek, tökéletes állapotú legyen a zongora. Másrészt viszont – és ezért hatott meg annyira, hogyan „vették birtokukba” a zongorámat a gyerekek és tanáraik -, egy hangszert használni kell, életet kell teremteni köré. Meg kell tanítani a gyerekeknek, hogyan kell szeretni egy hangszert, hogyan lehet felfedezni, hogy milyen alapot tud adni a zongora az énekléshez. Aztán előrébb lépni: megmutatni, hogy ha több szólamban vagy kánonban énekelünk, az milyen gyönyörűséget jelent. Ezt a nagyon egyszerű, de meghatározó élményt kell megadni az olyan fiataloknak, amilyen én is voltam egykor. Nem jártam én zeneiskolába, csak az iskolai énektanár hallotta, hogy szép a hangom, beválogatott hát a kórusba. Ott pedig felismertem, milyen jó együtt énekelni, de aztán vannak, akik hozzám hasonlóan majd kitűnnek a többiek közül. Nekem is szebb volt a hangom az átlagnál, hát komolyabb feladatok felé irányítottak. De akkor még nem tudtam kottát olvasni. Így lassan, lépésről lépésre indultak el a tanulmányaim. Megismertem az első énektanárnőmet, Bikfalvy Júliát, aki egészen a Zeneakadémia kapujáig fogta a kezem, de valójában sosem hagytam el, a mai napig vele dolgozom. Ezek az igazán gyönyörű lehetőségek, amelyek elkezdődhetnek egy egyszerű közös énekléssel is.
– Kocsis Zoltán, zongoraművész mondta utolsó interjújában, hogy minden iskolába zongora kellene. És most a szavaidból úgy érzem - ahogyan a hangszert összekötöd az énekléssel -, hogy voltaképpen ezt a gondolatmenetet folytatod, csak a gyerekek „énekeltetését” egész más oldalról, lélekből közelíted...
– Igen, így van, bár óvatos lennék a misszió szó használatával, olyan gyakran kerül elő. De mégis egyfajta küldetésnek érzem most, hogy valami újat mutassak a fiataloknak. Ugyanis, ha azt mondjuk nekik, hogy operaénekesnő, akkor valami kövér nénit várnak, aki rettenetesen visít, és előre elutasítás ébred bennük. Aztán esetleg megérkezik egy filigrán kis nő, akár mindössze egy farmerban és ingben, és úgy énekel operát. Pontosan ezt tervezem jövőre, hogy nagyobb városokban adok kis koncerteket, amelyeken operaáriák szólalnak meg, de a hangsúly a „kis koncerten” van, mert néhány ária után
az idő nagyobb részét azzal szeretném tölteni, hogy népdalokat, virágénekeket tanítsak a gyerekeknek.
Mindenki ismeri a Csitári hegyek alatt című dalt, de érdemes megtanulni a Bartók gyűjtötte Elindultam szép hazámbul-dalt is. Ez utóbbit most énekelhettem az Uránia Filmszínházban, az új Bartók-film bemutatója előtt.
– Érzésem szerint nagyon is ez az, ami hiányzik a fiataloknak, hogy a számukra túl komoly színpadról – mondjuk úgy – lejöjjön a művész, és elérhető közelségbe kerüljön...
– Pontosan, amikor kiderül, hogy mekkora varázslat ez az egész, ám a tanulásnak soha nincs vége. Úgy érzem, egy rendkívül érdekes, inspiráló időszak kezdődik most az életemben, amikor elindulok a jövőbe. Lehet, hogy kicsit megfoghatatlan, amit mondok, és talán másképp kellene megfogalmaznom, mégis, azét mondom így, mert ezt érzem.
Számomra most a tanítás is újdonság, és határozottan tudom, hogy rengeteg új érkezik majd az életembe, amivel adhatok másoknak.
Persze, egy idő után kapok, és töltekezem én is, de a művészpálya minden stációja ilyen: először óriási lelkesedéssel adni kell, bele kell tenni a szeretetet, törődést, tudást, aminek eredménye lesz majd az, hogy felém is visszacsepeg a szeretet...
hírlevél
