A magyar közönségnek sajnos ritkán van alkalma látni és hallani ezt művet – nem emlékszem, hogy az utóbbi évtizedben játszották volna Budapesten. A bemutatóval is le voltunk maradva, az 1921-es chicagói ősbemutató után a Magyar Állami Operaház csak 1975-ben tűzte műsorra. Pedig Prokofjev sziporkázó zenéje és Carlo Gozzi szürreális története tálcán kínálja a fergeteges előadás lehetőségét, és a zágrábi csapat ezt maximálisan ki is aknázta. A nézőtér sajnos nem telt meg – ez volt az idei operafesztivál első nem teltházas előadása –, és igazán sajnálhatják, akik lemaradtak róla.
A három narancs szerelmese (Fotó/Forrás: Bartók Plusz Operafesztivál)
Nem mondanám magam szomorkás természetűnek, de nem emlékszem, hogy mikor nevettem utoljára ennyit, és mikor kötött le így utoljára operaelőadás.
Gozzi, a commedia dell’arte műfajában alkotó olasz költő és drámaíró – akinek írásai olyan színpadi műveket ihlettek, mint A varázsfuvola, a Turandot, vagy Wagner A tündérek című operája – 1761-ben írta meg a melankolikus és hipochonder királyfi történetét, akit hiába próbálnak nevetésre bírni, csak Fata Morgana, a gonosz boszorkány szerencsétlen balesetén sikerül felvidulnia. Az azonban bosszúból három narancs iránti olthatatlan szerelemmel átkozza meg őt. A királyfinak sikerül megtalálnia a hercegnőket rejtő gyümölcsöket, és végül össze is házasodik az egyetlen életben maradt szerzeményével.
A három narancs szerelmese (Fotó/Forrás: Bartók Plusz Operafesztivál)
A Horvát Nemzeti Színház csapata karmesterestül, zenekarostul érkezett Miskolcra. El sem fértek a zenekari árokban, két hárfa és néhány ütős hangszer kiszorult a földszinti nézőtér szélére. De nemcsak miattuk szűnt meg az előadói és hallgatói tér közti határ: a kórus tagjai több szám alatt is az első sorban foglaltak helyet, a szólisták pedig az emeleti páholyokat vették időnként birtokukba. Ez persze csak egy ötlet a száz meg százból, melyekért hatalmas elismerés illeti a rendezőt, Krešimir Dolenčićot. A legbámulatosabb az volt, hogy folyton történt valami a színpadon, figyelmünket minden másodpercben lekötötte valami új, valami furcsa, valami vicces. Színes lufik röpködtek, eleven fotelek masíroztak, hatalmas játékautók gurultak, akrobata-táncosok lógtak a levegőben...
A három narancs szerelmese (Fotó/Forrás: Bartók Plusz Operafesztivál)
Szinte sajnáltam a tekintetem a magyar feliratra irányítani, mert bármelyik pillanatban lemaradhattam egy újabb poénról
– ami csak ráadás volt az egyébként is fergeteges darabhoz. Az előadás az eredeti francia helyett horvát nyelven zajlott, és – miután valamelyest értek horvátul – megállapítottam, hogy remekül illik a szláv nyelv az orosz nemzetiségű Prokofjev zenéjéhez, melyet a zenekar kiválóan szólaltatott meg. Erős gesztusokkal, szélsőséges dinamikával és remek tempókkal érvényesítették a zenei humort, miközben Nikša Bareza karmester nagy gonddal ügyelt a színpadi történésekre is. Lehengerlő volt az énekesek és a táncosok színészi teljesítménye – szomorú tény, de magyar zenés színházban sajnos ritkán találkozhatunk ilyen színvonalú játékkal. Minden egyes szereplő teljesen egyedi, aprólékosan kidolgozott mozdulat- és gesztusrendszerrel rendelkezett a színpadon. S a szinte képtelenül gazdag és ötletes díszletet és jelmezfelhozatalt még meg sem említettem: a rövidgatyás királyt, a háromkezű, rákollós intrikust, a csíkos harisnyás mókamestert vagy a Marilyn Monroe-narancshercegnőket. Nehéz szavakkal átadni egy ilyen produkció élményét. Éppen ezért azt javaslom a naplóolvasóknak, ha netán Horvátországban járnak, feltétlenül ejtsék útba Zágrábot, és nézzék meg ezt az előadást. Nem fogják megbánni.
-093612.jpg/1920)
