A magyar közönségnek sajnos ritkán van alkalma látni és hallani ezt művet – nem emlékszem, hogy az utóbbi évtizedben játszották volna Budapesten. A bemutatóval is le voltunk maradva, az 1921-es chicagói ősbemutató után a Magyar Állami Operaház csak 1975-ben tűzte műsorra. Pedig Prokofjev sziporkázó zenéje és Carlo Gozzi szürreális története tálcán kínálja a fergeteges előadás lehetőségét, és a zágrábi csapat ezt maximálisan ki is aknázta. A nézőtér sajnos nem telt meg – ez volt az idei operafesztivál első nem teltházas előadása –, és igazán sajnálhatják, akik lemaradtak róla.
Nem mondanám magam szomorkás természetűnek, de nem emlékszem, hogy mikor nevettem utoljára ennyit, és mikor kötött le így utoljára operaelőadás.
Gozzi, a commedia dell’arte műfajában alkotó olasz költő és drámaíró – akinek írásai olyan színpadi műveket ihlettek, mint A varázsfuvola, a Turandot, vagy Wagner A tündérek című operája – 1761-ben írta meg a melankolikus és hipochonder királyfi történetét, akit hiába próbálnak nevetésre bírni, csak Fata Morgana, a gonosz boszorkány szerencsétlen balesetén sikerül felvidulnia. Az azonban bosszúból három narancs iránti olthatatlan szerelemmel átkozza meg őt. A királyfinak sikerül megtalálnia a hercegnőket rejtő gyümölcsöket, és végül össze is házasodik az egyetlen életben maradt szerzeményével.
A Horvát Nemzeti Színház csapata karmesterestül, zenekarostul érkezett Miskolcra. El sem fértek a zenekari árokban, két hárfa és néhány ütős hangszer kiszorult a földszinti nézőtér szélére. De nemcsak miattuk szűnt meg az előadói és hallgatói tér közti határ: a kórus tagjai több szám alatt is az első sorban foglaltak helyet, a szólisták pedig az emeleti páholyokat vették időnként birtokukba. Ez persze csak egy ötlet a száz meg százból, melyekért hatalmas elismerés illeti a rendezőt, Krešimir Dolenčićot. A legbámulatosabb az volt, hogy folyton történt valami a színpadon, figyelmünket minden másodpercben lekötötte valami új, valami furcsa, valami vicces. Színes lufik röpködtek, eleven fotelek masíroztak, hatalmas játékautók gurultak, akrobata-táncosok lógtak a levegőben...
Szinte sajnáltam a tekintetem a magyar feliratra irányítani, mert bármelyik pillanatban lemaradhattam egy újabb poénról
– ami csak ráadás volt az egyébként is fergeteges darabhoz. Az előadás az eredeti francia helyett horvát nyelven zajlott, és – miután valamelyest értek horvátul – megállapítottam, hogy remekül illik a szláv nyelv az orosz nemzetiségű Prokofjev zenéjéhez, melyet a zenekar kiválóan szólaltatott meg. Erős gesztusokkal, szélsőséges dinamikával és remek tempókkal érvényesítették a zenei humort, miközben Nikša Bareza karmester nagy gonddal ügyelt a színpadi történésekre is. Lehengerlő volt az énekesek és a táncosok színészi teljesítménye – szomorú tény, de magyar zenés színházban sajnos ritkán találkozhatunk ilyen színvonalú játékkal. Minden egyes szereplő teljesen egyedi, aprólékosan kidolgozott mozdulat- és gesztusrendszerrel rendelkezett a színpadon. S a szinte képtelenül gazdag és ötletes díszletet és jelmezfelhozatalt még meg sem említettem: a rövidgatyás királyt, a háromkezű, rákollós intrikust, a csíkos harisnyás mókamestert vagy a Marilyn Monroe-narancshercegnőket. Nehéz szavakkal átadni egy ilyen produkció élményét. Éppen ezért azt javaslom a naplóolvasóknak, ha netán Horvátországban járnak, feltétlenül ejtsék útba Zágrábot, és nézzék meg ezt az előadást. Nem fogják megbánni.