A darabot mindig is Rózsalovag-imitációnak könyvelték el, amire ráerősített még maga Strauss is. Strauss követelődzve, nyafogva kérleli levelében szerzőtársát, ugyan szállítson már neki megfelelő anyagot, amire zenét írhat, mert ég a munkavágytól. A legjobb lenne, teszi hozzá, ha a mű olyan rószalovagos lenne. Rózsalovag kettő. Az Elektra óta együtt dolgozó páros, a drámaszerző Hofmannstahl és a zeneszerző Strauss utolsó közös művét a librettista nem tudta befejezni: öngyilkosságot elkövetett fia temetésére öltözvén kapott szélütést.
És valóban: van számos hasonlóság a két darab között. Mindkettő a gáláns korban játszódik, szereplői a társasági viselkedés szabályait betéve tudó, azokat mégis következetesen, szabadságukat bizonyítandó megszegő társadalmi felső kasztba tartozó alakok, kiknek főbb problémái: az eladósodottság, a szerelmi kétely, a léha életmód következtében beállt krach és a csökkenő elismertség. Vagyis monarchiabéli dzsentrik, akiknek léhaságára mentség a jókedély, a virtus, az életkedv, ami a pénzzel együtt azonban nem látszik apadni.
Mikszáth és más komoly szerzők nem mentik fel hasonló okok miatt, hasonló hőseiket, nem kegyelmeznek nekik olyan könnyű kézzel, mint az Arabella alkotópárosa. Ez a történet a lecsúszó, felkapaszkodó bécsi úri osztálynak tulajdonképpen olyan lehetett, mint egy pohár Moët & Chandon vagy tokaji (e nemes italokat meg is éneklik): vigasz, feledést segítő táplálék. Ezért és nem elsősorban a zene miatt mondhatta, gondolhatta a mű mindkét alkotója, hogy az Arabella már majdnem operett. Ám nem csupán ezért: hozzájárulnak ehhez a szereplők is.
Árulkodóak a nevek: a sokszínű és soknemzetiségű Monarchia tipikus polgárai és nemzetei jelennek meg a színen. Waldner gróf, aki lányát kiházasítani kívánó osztrák. A bécsi krém Fiákerbáljára készülő lánya választhatja a hármas csoportban érkező udvarlói gárda (Elemér, Dominik, Lamoral) egyikét, esetleg a kissé álomittas, öngyilkosságot fontolgató huszártisztet, Matteót - ő isztriai olasz lehet - vagy a titkos udvarlót, a rejtélyes idegent. Akárcsak a Rózsalovag, a darab sem sérti a klasszikus polgári dráma alapszabályait, a bálon egymásra talál Arabella és a horvát Mandryka, megtörténik a félreértés, Arabella férfiruhában járó húga, Zdenka, megmenteni kívánván a szerelmes Matteót a végzetes tettől, Arabella kulcsát odaadja Matteónak, ám a kulcsátadásnak véletlenül tanúja lesz Mandryka. Arabella, szemben a Rózsalovag hősnőjével, a csitrikorból éppen kilépett, még éretlen, szabadságra és a házasság kötelékére egyaránt vágyó lányka; éppen azért vonzó számára az idegen, mert csak az idegentől várhatja e kettős, valójában ambivalens érzelem kielégítését. Arabella szeles, szeszélyes, nőiessége még kiforratlan, de már nem hagyja érintetlenül a benne a nagy dámát - jelentős trófeát - meglátó szoknyavadászokat.
Sümegi Eszter Arabella énekszólamát tökéletesen megformálja, sosem bizonytalan, a hangja a felső regiszterben is csillogó. Ha csak énektudás kellene e szerephez, tökéletes választás lenne. De nem csak az kell hozzá. Csodálatos énekesnőnk túlságosan érett, túlságosan okos ehhez a szerephez: ő nem éppen sarjadó nagy dáma, nem szeleske, hanem érett nő, megfontolt és kiegyensúlyozott. Nem tudja eljátszani a bizonytalant, a repesve reménykedőt, ahogy a nagy konfliktusban az összeomló kis hölgyet sem. Az első felvonás nagy monológjában, a Mein Elemerben, ebben a nagyszerű, az élet előtt álló nő kétségeit megjelenítő áriában, kibontakozik Sümegi Eszter, pianói érzékenyek, lefest egy egész érzelmi skálát, de mégsem érzem, hogy ez az ő vallomása lenne, hogy ez a monológ a szívéből szól.
Nem tudom, mennyiben hátráltatta, hogy sem ez a jelenet, sem más a lelki fejlődést bemutató más nagyjelenet nem volt megrendezve, nem kapott eszközöket, segítséget a szerepformáláshoz. A bál exkluzív vendégét, Fiákermillit alakító - a belépőt tűzzel, kacéran éneklő - Miklósa Erikához jobban illet volna a főszerep. Neki könnyebb elhinni, hogy minden férfit levesz a lábáról, de ő sem találta volna a helyét az ötlettelen rendezés egyéb jeleneteiben.
Bereményi Géza nem fáradt azzal, hogy a szereplőket egymáshoz közelítse, hogy megmutassa a viszonyaikat, megformálja az érzelmeiket: a két vezérhőst, Mandrykát és a címszereplőt alig engedi közel egymáshoz. Csak a boldog végkifejletben borulnak össze. Bereményi operarendezőként nem vall kudarcot, nincsenek látványos tévedései (a legkevésbé azt a jelenetet sikerült megragadnia, melyben Mandryka kihallgatja a kulcsot átadó Zdenkát), rendezése egyszerűen: érdektelen. Az ehhez az operához adekvát polgári belső terek fölé festményeket emel - gyönyörűek - ezeken a helyszínek láthatók kívülről, mintegy visszájára fordítva. Mivel a képeken tél van, a Waldner család rezidenciáját hó fedi, gondolhatnánk, ezzel Bereményi a mű operettes, túl könnyű hangvételét ellenpontozza. Ugyanakkor viszont az öreg Waldner úgy mozog, amikor Mandryka a cigányokat említi, mint egy cigányzenére mulató részeg bonviván. Waldner operettes mozgásai, Mandryka erőteljes dührohamai - Szvétek László nagyszerű e szerepben -, Adelaide sutasága - Wiedemann Bernadett az est egyik legjobbja - nem illenek a polgári miliőt, a szivarszobát, az üvegezett báltermet idéző, alapvetően vöröses színeivel mégis budoárokra asszociáltató díszletbe.
Mikor Mandryka a bánatával egyedül marad, a behavazott bécsi Károly-templom jelenik meg mögötte, majd a képet felhúzzák, az üvegezett bálterem, a megismerkedés helyszíne tolódik előre, a közepén, fejfényben, Arabella áll. Mintha azt akarná sugallni Bereményi, hogy a megbékélés, az egymásra találás "Das war sehr gut, Mandryka" ária után, csak álom. A valóság, az igazi valóság, a bécsi tél, a kellemetlen jeges szél, a Monarchia magánya.
Kár, hogy Mandrykát arra a Morten Frank Larsenre osztották, akinél mind karakterben, mind hangban, kevés kellemetlenebb énekest lehet e szerepre elképzelni. Túl erőszakosnak hat, nem macsónak, hanem dúvadnak, és olykor olyannyira melléfog, olyan rekedten, erőltetetten énekel, hogy sikerül még Sümegi Esztert is elbizonytalanítania. Néha az volt az érzésem, nem énekel, hanem egyenesen egy énekest parodizál.
Matteo harmadik felvonásbeli rettenetesen nehéz áriájával derekasan megküzdött Pataki Potyók Dániel. De még ő is kevés volt ahhoz, hogy ne csak a pompás műsorfüzetben leírtak, ne csak a helytálló, néha kicsit lassú tempókat erőltető Stefan Soltész karmester nyilatkozata erősítsen meg bennünket abban: nagy kár, hogy oly keveset játszották nálunk e darabot.
hírlevél
