A fenti sorok írója, Wagner értő, élethosszig kitartó és furcsa módon ironikus árnylatokkal gazdagított lelkesedésre hajló rajongója, Thomas Mann nagyon pontosan tudta, hogyan veszi át az irányítást az intellektuális tervek felett a művészi személyiség kényszerítő ereje és vele összefüggésben a forma, minden műalkotás lelke. Tudta, hogyan makacsolja meg magát egy elbeszélés terve, hogy alkotója minden igyekezete ellenére a József és testvérei sarjadjon ki belőle négy kötetben, csaknem két évtizednyi munka árán, ezért tökéletesen át tudta érezni Wagner helyzetét, akinek a tolla alól - "a legjobb szándékkal törekedve a könnyűre, a gyakorlatilag élvezhetőre" - végül a nyugati zene történetének egyik legterjedelmesebb operája került ki: A nürnbergi mesterdalnokok.

A "gyakorlatilag élvezhető", a konvencionális Wagner számára egész pályafutása során fájdalmasan elérhetetlen maradt (eleget panaszkodott kompozíciós módszerére, amely lehetetlenné tette számára, hogy a rutin- és népszerűt egyedi formába öntve magától értetődő természetességgel hódító műalkotást hozzon létre), ez az elérhetetlenség, bizonyos értelemben a szakszerűség biztonságának hiánya azonban talán egyetlen művében sem olyan transzparens, mint éppen a Mesterdalnokok esetében. Nem utolsó sorban azért, mert Wagnerben csakugyan élt a szándék, hogy valódi, tőről metszett vígoperát írjon, ezért a kompozíció szerkezetét - már-már meglepően életteli humorérzékről tanúságot téve - számtalan hagyományos, erőteljesen rusztikus színpadi akció, illetve kizárólag zenei ritmusból és logikából fakadó ötlet szövi át. Ezek azonban keverednek a drámai következetesség igényével, azzal a céllal, hogy a műalkotás önnön felépítésében hordozza létének eszmei és esztétikai indoklását, valamennyi elhangzásakor világosan fel is tárva ezt a közönség előtt, és ez a kettősség, a könnyedén szórakoztató cselekmény keretein belül megmutatkozó mély intellektuális tartalom ellentéte nehezen leplezhető formai problémákat generál. Míg a Ring rettenetes terjedelme, legyőzhetetlenül hömpölygő narratívája elbír Wagner filozofikus énjének megnyilvánulásaival, a Mesterdalnokok karcsúbb szerkezete, elevenebb invenciója némiképp roskadozik az ars poetica súlya alatt.

Az egyes produkciók sikerének kulcsa éppen ezért nagyrészt az egyensúly megtalálása, a nemzeti kultúra felmagasztalásának komolysága és a komédia lendületesen frivol hangvétele közti arányok pontos kiszámítása. Mindezt ráadásul nehezíti a "szent német művészet" erejéről és fensőbbrendűségéről vallott nézetek 20. századi konnotációjának megkerülhetetlensége is, ami nem egy rendezőt indított már arra, hogy a darab koncepciójának kétarcúságát a nacionalista-antiszemita asszociációktól való elhatárolódás drasztikus eszközeinek segítségével igyekezzen enyhíteni.

Ami a Művészetek Palotája június 8-i Mesterdalnokok-premierjét illeti, az előadás rendkívül egyszerűen és nyíltan megfogalmazott látványvilággal kívánta megválaszolni a kompozíció által felvetett, illetve a recepciótörténet során rárakódott kérdéseket, anélkül azonban, hogy az intellektuális keretek világos kijelöléséről lemondott volna a szórakoztatás érdekében. Dirk Becker jelzésszerű díszleteinek cseppet sem szofisztikált keresetlenségét remekül ellensúlyozta a színpad közepén felállított triptichon, egyfajta sajátosan profán szárnyasoltárként kihajtható tábla, amelyen a cselekmény szellemi hátterét kifejező képek váltották egymást okos figyelemről és  némi frappáns szarkazmusról is tanúskodva egyszersmind: Hans Sachs dilemmájának látható vetületeként például Dürer Melancholiája szolgált, míg az utolsó jelenet mesebeli beteljesedésének egyszerűségét és meghökkentően nyíltan kibomló apoteózisát Hieronymus Bosch híres festményének, a Gyönyörök kertjének groteszk értelmezési lehetőségei ellenpontozták. Jól funkcionáltak Renée Listerdal jelmezei is, amelyek a cselekmény nemzeti érzületének elfajuló felhangjaira idétlenül eltúlzott hivatalnok-öltözetek segítségével mutattak rá, hangsúlytalan, de megkerülhetetlen vizuális utalással téve nyilvánvalóvá és nevetségessé a kontextus kegyetlen vonatkozásait, anélkül azonban, hogy erre a zenének szükségképpen reflektálnia kellett volna. Michael Schulz rendezése sem bizonyult túlbonyolítottnak: bár a nézőtér különböző területeinek, a földszinti folyosóknak és az emeleti oldalerkélyeknek a cselekménybe való bevonása egyszerre teremtett rendkívül eleven, burjánzó zenei élményt, és okozott némi szinkronizációs problémát a kórus és a zenekar között, a parodisztikus gesztusok nyers poénjai mégis mindvégig az előadás egységességét szolgálták. Jóllehet gyakran mozogtak a túlzás határán, sosem távolodtak el az alkotás teoretikus-drámai vonatkozásaitól annyira, hogy szembeforduljanak vele, feloldhatatlan disszonanciába fullasztva az operát.

Színészi és énekesi kvalitások szempontjából egyértelműen Beckmesser és Éva megformálói nyújtották a leginkább élményszerű alakítást. Bo Skovhus, a márciusi Capriccio roppant meggyőzően ostoba, nárcisztikus grófja most zseniálisan visszataszító, fontoskodó és szánalmas vígjátéki figurává vedlett, aki ugyanakkor semmit nem engedett az énektechnikai elvárások maximumából. Kifogástalanul zengő orgánumával, friss humorérzékével - amellyel önnön lehengerlő énekesi mivoltát is kész volt kifigurázni a második felvonás szerenád-jelenetében - tökéletesen uralta a színpadot, ahányszor csak megjelent. Hasonlóképpen szórakoztató, mégis összetett alakot alkotott meg Annette Dasch is, akinek bájosan együgyű, de céltudatos Évája minden kiszámított kislányossága ellenére képes volt felnőni szerepének szerelmes hősnői magaslataihoz, zenei értelemben is úgy egyensúlyozva az este folyamán, mint a Sachs megkörnyékezésére irányuló második felvonásbeli jelenet érzelmi ambivalenciáját kifejező, gyerekes kötéltánc-imitáció mozdulatsorában.

Hozzájuk képest Klaus Florian Vogt egysíkúbb, ugyanakkor legalább annyira autentikus Walthert állított a színpadra: kissé arrogáns, lelkes, kiválasztottságában roppant naiv és nem túl eszes figurát (klasszikus Wagner-tenort voltaképpen), akihez nagyszerűen illett az énekes édesen áradó, behízelgően lírai színekben pompázó orgánuma - még akkor is, ha Vogt tagadhatatlanul elfáradt az előadás végére, versenydalának sugárzó öntudatát kissé megtört hanggal mímelve. Hans Sachs embert próbáló szerepéhez képest a meglepően fiatal James Rutherford hangszíne tagadhatatlanul sápadtnak, kevéssé jelentékenynek tűnt (nemhogy Eric F. Halfvarson zengően méltóságteljes Pognere, de Uwe Stickert remek Dávidja is maga mögé utasította ebben a tekintetben), színpadi jelenlétével mégis tökéletesen be tudta tölteni az alkotás szellemi tengelyének funkcióját. A Fischer Ádám vezette MR Szimfonikusok életerős, magával ragadóan plasztikus játéka pedig - az új produkció frissességét jelző, időnként felbukkanó ziláltság ellenére is - a Budapesti Wagner Napok előadásaitól megszokott, remek színvonalat képviselte, mindvégig kifogástalan muzikalitással vonatkoztatva egymásra az opera eltérő jelentésrétegeit.

Beckmesser karikaturisztikus és Hans Sachs bölcsen nemes alakja, gyakorlat és elmélet, szüzsé és zenei megvalósítás nagyszerűen egészítették ki egymást annak érdekében, hogy a kompozíció különböző dimenzióinak összefüggései világosan megmutatkozhassanak. A Művészetek Palotájában olyan produkció született, amely a maga természetességével, konvencionálisat és különlegeset egyesítő koncepciójával minden ékesszólásnál egyértelműbben képes hirdetni Wagner "kicsire összehúzódni képtelen" személyiségének művészi nagyságát.