A Miss Saigon olyan, mintha a Pillangókisasszony aktualizált filmadaptációjához készült forgatókönyvet állították volna színpadra. A francia szöveget jegyző Alain Boublil és az azt angolra fordító Richard Maltby jr. a hollywoodi szabálykönyvek útmutatásai alapján, nyolc szekvenciában mesélik el a történetet. A Syd Field és más forgatókönyvíró guruk áldásos tevékenysége folytán megcsontosodott rendszer lényege, hogy minden forgatókönyvek nyolc fordulópontot kell tartalmaznia. Az első fordulópont egy véletlenül bekövetkező esemény, a második egy, a véletlen esemény következményének mondható brutális sorsesemény, ami után hősünk vagy hőseink nem tudnak többé a régi kerékvágásba visszazökkenni. Ma már minden hollywoodi forgatókönyv erre a problémamegoldó narratív modellre épül. E rendszerben a karakterek is rendkívül kötöttek: minden történet a főhősök megigazulásának története. A modellt olyan műfajok alakították, mint a polgári dráma, a verista opera és az operett. A filmmusicalek egy-egy műfajra tapadnak rá, a többségük a melodrámára, a legnépszerűbb hollywoodi műfajok egyikére.

A Pillangókisasszonyban nemcsak egy éles szemű dramaturg vehette észre a melodráma alapot: e mű a melodráma követelményeinek minden szempontból megfelel. A hősnő erkölcsi győztes lesz bukásában is, a szerelem nem teljesedhet be, a csábító a mű végén jó útra tér, felismeri hibáit, erőt meríthet az elhunyt szeretetéből ahhoz, hogy azokat legyőzze. Még csak ügyesnek sem mondanám Alain Boublilék művét. A legfontosabb jelenetekben kétségtelenül hatásosan növelik a drámai erőt, de a második felvonást nyitó flashback és nem egy ária feleslegesnek mondható, leterheli a drámát, amit egyébként két új karakter, a bordélyvilágba bevezető clown, a Professzor és a főhősnő testvérének közbeiktatásával tettek igazán izgalmassá. Kerényi Miklós Gábor felismerte, hogy a Miss Saigon a drámai csúcspontokban sűrűsödik össze, és e csúcspontokat kell látványossá - és nemcsak a látvány, de színészi munka szempontjából - tenni, ezekre kell koncentrálni. A rendező tehát kiemeli a csúcspontokat, a szekvenciákban pedig az interakciók, a párbeszédek egy-egy csúcspont felvezetéseivé válnak.

Az ő érdeme egyrészt az, hogy a dramaturgiai hibák szinte mindegyikét sikeresen elfedi, és az is, hogy az egyébként nem igazán jó Claude-Michel Schönberg-dalokon felülemelkedik a darab. A rendezés orvosolja, hogy e musical bizony híján van maradandó dallamoknak, nincs benne valódi sláger. Illetve az az egy, ami van benne, Az utolsó éjszaka a Földön nem vehető komolyan az abba - egyáltalán: a darabba - nem illő szaxofonszóló miatt. A lenyűgöző Amerikai álom a jól szervezett színpadi látvány, a felvonuló amerikai ikonok garmadája, minden érzék elleni támadása miatt igazán élmény, a Bui-doi pedig olyannyira musicalária-klisékből épül, hogy ezzel lehetne illusztrálni az üres musicalslágert. A szerzők - a drámát jegyzők és a zeneszerző is - realista darabot, vérre menő ütközeteket képzeltek el. Nem crème brûlée-Vietnámot, hanem a Szakasz és a Született július 4-én Vietnámját. De maga darab, maga a műfaj is, ellenirányba hat: eltávolít a valóságtól. Az eredeti Cameron Mackintosh-plakát, a nyúlszőrecsettel, vastagon húzott hengvonalra felvitt kiegészítésekkel, melyek egy helikopter körvonalát adják ki, éppen ezt a kettősséget hivatott szimbolizálni.

Míg az egykori szegedi szabadtéri előadáson és a nyári soproni bemutatón is teljes valójában a nézők feje felett körözött egy hangos légi jármű, az Operettszínház színpada fölé csak egy papírmásé gép érkezik, a hatása mégis ugyanolyan elementáris. A hangos leszállás, a második felvonásban, szinte sokkolja a nézőket. Ahogy a nyitó jelenet, hollywoodiasan mondva a big bang, tüzes kezdése is.

Tulajdonképpen már ezzel az első jelenettel megteremtődik az előadás alaphangulata: ez a Miss Saigonja rock and roll-Saigon, erőteljes és dinamikus. Olykor már-már hisztérikusan energikus. A Saigonban tüzes az éj pirosra mázolt bordélyvilágában ez a hisztérikus energikusság egyértelműen annak a Szabó P. Szilveszternek köszönhető, akinek minden mozdulatát szinte lélegzet-visszafojtva figyelték a nézők. Szabó P. olyan hőfokon játszik, olyan beleéléssel, hogy attól lehet tartani, bármelyik pillanatban megőrülhet, kitörhet, tombolásba kezdhet. Fokozatosan gerjeszti a feszültséget, olyan a színpadon, mint egy gondosan faragott marionettbáb, ahogyan meghajolva játszik. Az Amerikai álom jelenet az alakítás csúcspontja: olyan, mintha a benne összpontosuló energia itt ejakulálna. Hat Marilyn Monroe forog-táncol körülötte, chippandale fiúk feszítenek, a Kentucky csirke kapitánya, megannyi megasztár, képregény-, rajz- és filmfigura, mégis, ő az abszolút központi alak. Azért nem sok e hemzsegés, ez a kavalkád, mert a néző nem tudja róla, a Professzorról levenni a szemét. Nem keveset kapacitálhatott persze Szabó P. a Cipolla-alakításból, de Professzora nem velejéig romlott, nem csupán gonosz: egyre megtörtebb, egyre jobban hajlik a jóra. Megmondom őszintén, rég láttam ilyen nagyszabású, ilyen lenyűgöző alakítást.

Halványabb, de csak az ő brutális jelenlétéhez képest, Dolhai Attila, aki kézmozdulatokkal, egy kis hajigazítással tökéletesen ábrázolja a zavarodottságát. Az esküvői jelenetben kinéz oldalra, kissé esetlen - s ezzel tökéletesen megfogja azt, hogy Chris meghatódott, igazán szerelmes, de mégsem érti, hogy mibe csöppent, rövid kalandokhoz szokva, nem tudja felmérni az igazi szerelem erejét, nem számol Kim kitartásával. Vágó Zsuzsi állhatatos, mindenre elszánt Kimje akkor válik igazán élővé, amikor a sötétből kiemelkedik testvére szelleme, fehérre mázolt egyenruhában.

Mivel filmforgatókönyvet idéz a librettó, a színek igen gyorsan változnak. Kero mozgalmas tömegjelenetet egy pillanat töredéke alatt lecseréltet hatásos zsánerjelenetre. Erre a legjobb példa éppen az említett jelenet: Kim még az amerikaiak táborának őreivel küzd, de egy szempillantás múlva már egy álomjelenetben van, a sötét háttérből előretör démona, megölt testvére, s mintha annak kiontott vére festené be az egész színpadot. Lokál és laktanya látványosan válja egymást, ahogy bambuszkunyhó és szállodai szoba is. Ez utóbbiban még a faliképek és a tapéta is mintha a melodráma legfontosabb képviselőjének, Douglas Sirknek egyik ötvenes évekbeli filmjéből vétetett volna. Arányérzék és gondosság jellemzi Kentaur díszleteit és Horváth Kata kosztümjeit is. Makláry László ehhez az energikus előadáshoz energikus tempókat kért, a nehéz feladat elé állított zenekar (e darab kiválóan hangszerelt) végig pontosan játszott.

Minden ízében profi előadás a Miss Saigon, amit az utolsó jelenet ki is emel az Operett más, szintúgy profi előadásai közül. Chris az utolsó pillanatban érkezik, karjában tartja a halott Kimet, közös gyermekük (az ötévesnél biztosan nem több kisfiú végig nagyon fegyelmezetten játszott) odaáll elé, és anyja holtteste felett a szemébe néz. Pillantása egyszerre számonkérő és fájdalmas. Kerényi Miklós Gábor a csúcspontokra, a fordulópontokra összpontosít, mégis ez a a zárójelenet emeli fel, teszi egy közepes melodrámánál maradandóbbá ezt a minden szempontból profi zenés-táncos Júlia-füzet-adaptációt: a vietnámi dráma sorsdrámává válik, a szimbolikus világ mögött pedig felsejlik egy valódi. Ez a szcéna avatja a művet szimbolikus erejűvé, ennek köszönhető, hogy a Miss Saigon sztorija több lesz önmagánál.

2011. szeptember 15. 19:00 - Budapesti Operettszínház

Miss Saigon

Szerző: Claude-Michel Schönberg, Alain Boublil, Richard Maltby Jr.

Professzor: Szabó P. Szilveszter 

Kim: Vágó Zsuzsi 

Chris:Dolhai Attila 

John: Feke Pál 

Ellen: Bordás Barbara 

Thuy: Kerényi Miklós Máté 

Gigi: Csengeri Ottília 

Tulajdonos: Csuha Lajos 

Rendező: Kerényi Miklós Gábor

Koreográfus: Bakó Gábor

Jelmez: Horváth Kata

Díszlet: Kentaur 

Zenei munkatárs, vez.: Makláry László