Mit éreztél, amikor meg tudtad, hogy te formálhatod meg a legendás cigányprímás alakját?
Megtiszteltetést. Tudtam, hogy ez nem csupán egy szerep, hanem egy egész korszak, egy zenei és érzelmi világ közvetítése. Ez nem kis felelősség.
Mit tudtál korábban Dankó Pistáról, a dalairól, illetve arról a világról, amelyből a magyar nóta és a cigányzene kinőtt?
A magyar nótáról mint műfajról eddig is volt némi fogalmam. A nagymamám – ahogy legtöbbünk nagyszülei tették – a vasárnapi ebédek alatt nótákat hallgatott. Ezek akkor, gyermekként kevésbé voltak rám hatással. Később viszont, amikor nagyjából tizenkilenc évesen elkezdtem foglalkozni a műfajjal, egyre inkább felkeltette az érdeklődésemet. Akkoriban kezdtem megérteni a benne rejlő „lázadást”. A magyar nóta a születése idején a német nyelvű dalokkal szemben próbálta megfogalmazni a magyarság nemzeti tudatának egy szeletét. A népdalhoz való kapcsolódása miatt ez egy nagyon erős érzelmi nyelv volt. Hasonló, mint Elvisnél a rock and roll: egyfajta lázadás.
Egy egész nemzet érezte azt, hogy az érzelmi világa ebben a műfajban tud kiteljesedni.
Ennek a motivációját próbáltam megérteni. Azt, hogy mit jelentett akkoriban az embereknek a magyar nóta. Dankó Pistáról jóval kevesebbet tudtam, de egy ilyen felelősségteljes szerepnél természetes, hogy az ember utánanéz annak, akit eljátszik. Így most én is elkezdtem foglalkozni vele.
A darabban Dankó Pista is lázadóként jelenik majd meg?
A zenéjében ott van a néplélek, és a műfajt az adott kor szemszögéből tekintve lehet beszélni egyfajta lázadásról. De az kevésbé kap hangsúlyt a darabban, hogy ő a zenéjével tudatosan egy egész nemzet öntudatát, érzéseit szerette volna kifejezni. Sokkal inkább a szerelmi élete, a vágyódásai és a hazaszeretete kerül előtérbe. Akkoriban a magyar nóták hasonlóan működtek, mint a népdalok: egyszerű emberek lelki megnyilatkozásai voltak. A szabadság abban rejlett, ahogyan ezek a dallamok megszülettek: szabadon, a lélek mélyéről. A lázadás tehát ebben szabadságérzetben volt tetten érhető. Dankó úgy komponált, hogy a zenéiben a saját lelke szólaljon meg. Elsősorban persze meg akart élni valamiből, pénzt akart keresni. Vannak utalások arra is, hogy nem érdekelték különösebben az anyagiak, hogy a vagyonából adott az árváknak. De az egész nótaírás mögött volt egyfajta karriervágy is: megtalálta önmagát a zenében, és felismerte, hogy ennek van közönsége.
Sándor Péter a Dankó Pista című nagyoperett sajtótájékoztatóján (Fotó/Forrás: Janus Erika / Budapesti Operettszínház)
Az elmondottak alapján úgy tűnik, hogy a darabban egyensúlyban lesz a művész és a magánember alakja, és a közönség mindkét oldaláról megismerheti majd a legendás prímást.
Remélem, igen. Ez a cél.
Dankó Pista dalai mennyire tekinthetők a személyisége lenyomatának?
Minden alkotó esetében igaz – legyen az költő, festő, szobrász vagy zenész –, hogy ha a saját személyisége és érzelmi világa nem jelenik meg a műveiben, akkor azok az alkotások nem tudnak igazán erősek lenni, és nem jutnak el a befogadóhoz. Ez Dankó Pista szerzeményeire is igaz:
azért szólítják meg ma is a közönséget, mert a legendás prímás lelke mélyéről születtek.
Mi foglalkoztat leginkább a szerepre készülve?
Az, hogy az én nagymamámnak mit jelentett ez a zene. Hogy akkoriban milyen érzelmi hiányokat pótolt. Ez izgat a legjobban. Hogy az a rengeteg ember, aki ezt hallgatta, mit kapott tőle. Nem is feltétlenül Dankó Pista élettörténete érdekel a leginkább, hanem az, hogy a zenéje kinek mit jelentett. A célom, hogy ezt a zenét úgy tudjam átadni, hogy a nézőkben is megmozduljon valami abból az érzésvilágból, ami akkoriban természetesen és magától értetődően működött. Lehet, hogy egy mai fiatal már nem talál ezekhez a dalokhoz közvetlen kapcsolódást, hiszen annyi szabadságlehetőség veszi körül, mégis hiszem, hogy a generációk öröklik egymás érzelmi világát. Ahogy bennem is elindít valamit a népdal vagy a magyar nóta, úgy rájuk is képes hatni.
Milyen érzés benne lenni egy éppen megszületendő darab alkotói folyamatában?
Ilyenkor, ha valakiben nincs elég erős hitrendszer, kevésbé hiszi el, hogy a dolog sikeres lehet. Egy új mű létrehozásakor kulcsfontosságú, hogy az alkotók teljesen megbízzanak egymásban. Ugyanis elkerülhetetlenül megjelenik a félelem attól, hogy működni fog-e az, amit létrehozunk. Az ember ösztönösen fél az ismeretlentől, a többség a megszokások rabja. Egy új alkotói helyzetben nem mindig látja azonnal az irányt, nem biztos, hogy komfortosan érzi magát. Ez persze még nem jelent rosszat, egyszerűen minden emberben ott van a félelem, amikor egy ismeretlen útra lép.
Én azért vagyok szerencsés helyzetben, mert nagyon erősen hiszek abban, amit csinálok.
De ez önmagában sokszor kevés ahhoz, hogy másoknak is hitet adjak. Szerencsére vannak alkotótársaim, akiknél szintén érzem, hogy hisznek a sikerben. Ugyanakkor kardinális kérdés, hogy ebben a darabban mennyire hisz a címszerepet alakító színész. A magyar nótát nem elég elénekelni – érezni kell. És ehhez az előadónak hinnie kell önmagában.
Sándor Péter a Dankó Pista című nagyoperett sajtótájékoztatóján (Fotó/Forrás: Janus Erika / Budapesti Operettszínház)
És a zenében is, nem? Vagyis abban, hogy maga a zene képes hatni.
Dankó Pista zenéje korszakalkotó muzsika, ami kétségtelenül képes hatni. De az előadónak is el kell hinnie, hogy mindezt át tudja adni. Aki igazán ismeri a magyar nótát, annak a történetét, pontosan tudja, hogy milyen jelentőségű műfajról beszélünk. Színészként, énekesként alá kell rendelnem magam ennek a zenének, hogy át tudjam adni azt a nagyságot, amit képvisel. Dankó Pista dalai műdalok, népzenei motívumokkal átszőve, rengeteg népdalszerű vonással. Egy egész nemzet érzelmeit képviselik. Emellett Pejtsik Péter is rendkívül tehetséges zeneszerző: komponált a darabba új dalokat is, amelyek szervesen kiegészítik mindazt, amit Dankó Pista öröksége jelent. Egy szó, mint száz: egy ilyen produkció létrehozása során mind a művészek, mind az alkotók hitrendszerére nagyon kell vigyázni, mert ezen áll vagy bukik minden.
Említetted, hogy te nagyon is hiszel abban, amit csinálsz. Hogyan alakult ki és erősödött meg benned ez a meggyőződés a pályád során?
A pályám elejétől kezdve sokszor úgy éltem, hogy tudtam, mit akarok átadni. Azzal is mindig tisztában voltam, hogy én egy csatorna vagyok, és mindez nem az én nagyságomról, nem az egómról szól. Sokszor nem segítettek, de tizenéves koromtól hittem, hogy képes vagyok megvalósítani, amit szeretnék.
Jobban hittem magamban, mint amennyire mások hittek bennem.
A közös munka során te képes vagy másoknak hitet adni?
Napi szinten próbálom segíteni a kollégákat. Gyakran valami apróság – egy kedves szó, ölelés vagy a munkájuk dicsérete – is újra hitet adhat. Nagyon fontos a kis közösségekben rejlő erő. Elég, ha 3-4 ember hisz valamiben. A hit összekovácsolja az embereket, a közös munka pedig mindenkit erőssé tesz. 15 évesen az én szemem előtt is az a cél lebegett, hogy önmagamat valósítsam meg. Idővel aztán rájön az ember, hogy nem ő a legfontosabb, hanem a közönség, akik eljönnek őt megnézni, meghallgatni. És mi, művészek igenis felelősséggel tartozunk azért, amit átadunk: gyógyulnak-e a sebek, elindul-e egy gondolat a nézőkben. Persze egy egészséges egóra szükség van, anélkül nem tudsz érvényesülni a színpadon, de az igazi érték az emberi kapcsolatokban, a figyelemben és az apró gesztusokban rejlik. Ez nemcsak az alkotófolyamatra, de az egész életre igaz.
Támogatott tartalom.
Fejléckép: Sándor Péter (fotó/forrás: Pitrolffy Zoltán / Budapesti Operettszínház)
hírlevél
