(Szín)játék az élet – jut eszünkbe már az első dallamoknál, hiszen számos előadás kezdődött már ugyanezzel a képpel. A főszereplő ül a díszlet-kanapén a nézők felé fordulva, a színpadon pedig ott a zenekar – ezúttal Babicsek Bernát, egy személyben.
A helyzet azonban változik, a színpadi szituációból kitárulkozás lesz, a színésznő megmutatja magát, kételyeit és mindent, ami a néző elől egy est folyamán más esetben rejtve maradna. Aztán ugyanígy tesz a szerelmekkel is. Szobákba les be, beszélgetéseket hallgat ki, összekapcsol és szétválaszt, alfájává és ómegájává válik a társasház lakóközösségének.
A történetek egy része róla szól, mégsem állapítható meg egyértelműen, hol ér véget a valóság és hol kezdődik a fikció.
Csak egyszer árulja el magát, a félmondat – „talán ez a nő áll tőlem a legtávolabb” – azonban úgy olvad bele a háttér harmonikajátékába, mint egy röpke kikacsintás egy szellemes vígjátékban.
Jelen lenni és végig énekelni egyedül az estet önmagában is komoly vállalás, Pokorny Lia pedig tovább emeli a tétet: az egymással egyébként összecsengő sanzonok közé olyanokat is beválogat, amelyek sorai és dallamai összeforrtak az előadó személyével. Ilyen például Mezei Mária gyönyörű balladája, a Vigyázz magadra, vagy Psota Irén dala, a Levél egy kartársnőhöz, amely ezúttal egy (vélt) megcsalás történetét meséli el.
Babicsek Bernát pedig minden mozdulatát követi, szinte láthatatlanul kísérve végig harmonikajátékával a színésznőt a körfolyosókon és szobákon.
A tér majdhogynem végig változatlan marad, mégis állandóan megújul. Nem kell hozzá sok: egy másik papucs, egy kabátzsebből előkerülő mobiltelefon, egy laza mozdulattal áthelyezett kézitáska. Így lesz a szakítás után összetörő fiatal lány lakásából a férje mellett is magányos, ám tartásából mit sem veszítő bíró-feleség nappalija, vagy épp egy meghittnek gondolt középkorú pár reggeli és esti találkozásainak helyszíne.
Ismeretlen ismerősök, akikben a néző – ha elég bátor, hogy szembenézzen a múltbeli és jelenlegi kapcsolataival – magát láthatja. Itt nem kell bevonódni, de nem érdemes kívül maradni sem. Pokorny Lia mindent megtesz, hogy kapcsolatot teremtsen: kérdez, olykor provokál, néha pedig ő maga is bevallja, hogy izgul ebben a helyzetben. Elhiteti, hogy úgy olvashatunk benne, mint egy könyvben, az illúzió pedig, akár egy jó színdarabban, vagy egy elfojtott vágyak mentén szerveződő kapcsolatban, működik.
És hogy hol vannak ebből a darabból a férfiak? Sehol és mindenhol. Akárcsak Bernát, megkerülhetetlen „másik félként” lengik be a teret. Pokorny a nőkről beszél, de róluk szól, igazodik hozzájuk, pozicionál.
Fejléckép: jelenet az előadásból (fotó: Vass Antónia)