Jóformán keletkezése óta foglalkoztatja a szakmai és a nagyközönséget Mozart egyik legtöbbet elemzett dalműve, A varázsfuvola. Mit kell tudnunk a szabadkőművesekkel azonosított társaságról, amely beavatási rítusoknak veti alá a bebocsáttatásra váró fiatalokat? Milyen viszonyban áll sötétség és fény? Mi a próbák igazi tétje? Művészek, gondolkodók generációi igyekeztek a maguk módján választ adni ezekre a kérdésekre, ám ahogy a remekművek esetében természetes, ettől még nem érezhetjük úgy, hogy megtaláltuk a kulcsot az operához. Az olasz rendezőt, Damiano Michielettót (akit a hazai közönség leginkább a Bohémélet 2.0 címen futó, eredetileg Salzburgban bemutatott produkciójáról ismer) a darabban rejlő felnövéstörténet foglalkoztatta. Nem csupán az, hogyan lesz a gyerekből felnőtt, hanem hogy a környezet, elsősorban a nevelők milyen szerepet játszhatnak ebben a folyamatban.
A történet fő helyszíne egy iskola, ahol a két főszereplő, Tamino és Pamina szeleburdi, szabályokat megszegő, házi feladatot írni nem akaró gyerekből nő bele a felnőttvilágba, és ébred rá a tudás és a tapasztalat fontosságára. Kétféle pedagógiával találkoznak: Sarastro modern, tapasztalatokra, élményekre, cselekvésre építő szemlélete áll szemben az Éj királynője és az őt kísérő (valószínűleg szintén tanárként dolgozó) apácák szigorúan hagyományelvű, az önállóságnak nem sok teret adó megközelítésével, amely megvédi, de lényegében gyerekstátuszban tartja a növendékeket. Ugyanakkor mégsem fekete-fehéren jelenik meg a két neveléselméleti megközelítés, egyfelől Sarastro is híve a hagyományos módszereknek (láthatjuk, amint monoton írásbeli feladatot ad a diákjainak), másrészt a férfi talán kissé radikálisan bánik a gyerekekkel. Figyelemre méltó pillanat, amikor a második felvonás vége felé
kitépi Pamina kezéből az anyját és gyerekszobáját jelképező játékmacit, ám azt Papageno visszaadja a lánynak egy amolyan „ne aggódj, semmi baj, ha időnként még szükséged van rá” gesztussal.
Sarastro alakjának ellentmondásosságát erősíti az is, hogy az előadás rendre megfosztja őt annak lehetőségétől, hogy igazságos, bölcsként, mintegy külső felettes énként jelenjen meg.
Baráth Emőke (Pamina) és Aleksandra Olczyk (az Éj Királynője) (Fotó/Forrás: Fabrizio Sansoni / Teatro dell’Opera di Roma)
Miközben az előadás nem marad meg teljesen a realista keretek között (bár nem is hagyja el azokat teljesen, inkább csak kikacsingat), megkapó részletgazdagsággal festi le az ábrázolt világot. Különösen Carla Teti jelmezei mutatták be ragyogóan a színpadon megjelenő típusokat:
a rövidnadrágos iskolásfiút, az internátus szigorúsága ellen lázadó lányt, a munkájukba kissé belefásulni kezdő, szó szerint elszürkülő tanárokat, vagy a csodabogár pedellust, akin mindenki nevet
– az ő alakjában lépett színre ugyanis Papageno. Kedvesét illetően a koncepció abból a sorból indult ki, amelyben a papok közlik a férfival, lenne egy lány, aki hasonló hozzá – párját ugyanis az iskola takarítónőjének személyében találta meg. Mulatságos pillanat, mikor a színre lépő öt gyermekük is olyan köpenyben tűnik fel, mint a szülők, és még egy-egy magasságuknak megfelelő méretű partvist is kapnak – mégis, milyen érzékeny megállapítás: léteznek olyan emberek, akiknek elég annyi a boldogságukhoz, hogy tudják, hivatásukat valaki egyszer majd továbbviszi.
A remekül összeállított szereposztásnak is része volt abban, hogy az előadás minden szempontból élményt jelentett. Juan Francisco Gatell a műsorfüzet tanúsága szerint a Római Operaház örök Taminója, hiszen már az előző két produkcióban is énekelte a szerepet. A választás érthető, hiszen jól funkcionáló lírai tenor hangja a karakter férfiasabb vonásait megmutató erővel is rendelkezik, így kellemes színe ellenére sem hatottak finomkodónak a szépen vezetett frázisok. Pamina szerepét meglepő módon első alkalommal énekelte Baráth Emőke.
Az Európa-szerte keresett művész szopránja sokat változott az utóbbi időben, nagyobb lett, sötétebben, teltebben szól,
aminek következtében néhány óvatos repertoárbővítési törekvés is jellemezte az elmúlt évben az énekes pályáját (tavasszal Dorabellát formálta meg, nyár eleji budapesti koncertjén pedig bel canto áriát szólaltatott meg). Ám ezzel együtt sem érezni a hang csengésében semmiféle átmenetiséget vagy bizonytalanságot, számos korábbi szépségét megőrizve, a karakter finomságát, nőiességét hitelesen megjelenítve, mégis új színekkel gazdagítva szólalt meg.
Juan Francisco Gatell (Tamino), Markus Werba (Papageno) és a három hölgy. (Fotó/Forrás: Fabrizio Sansoni / Teatro dell’Opera di Roma)
Papageno szerepében ellenben ismét egy olyan művész lépett színpadra, aki igen sokszor formálta már meg a karaktert: Markus Werba azt nyilatkozta, maga sem tudja megszámolni, összesen hányszor. Mivel én is láttam már benne, izgalmas volt figyelemmel kísérni, mi az, ami állandó a szerepfelfogásában, és hogyan igazította eszköztárát az aktuális produkcióhoz. Aki ismeri a kiváló osztrák baritont, nem csodálkozik, ha elárulom, miközben néhány alapvető jellemzőt megőrzött a korábbi produkció(k)ból, például Papageno belépőjének kissé népies-nyers karakterét,
nemcsak a szerep, de a saját bejáratott gesztusait sem ismételte.
A korábban látott bécsi előadás csavaros eszű népmesei hősével szemben egy sokkal érzékenyebb lelkű, némi öniróniára is hajlamos figura jelent meg, akinek viselkedésén – a koncepcióval összhangban – végig érezhettük: hatással volt rá, hogy pedellusként sokat mozog a szellem embereinek társaságában. Záróduettjükben Papagenaként kiváló partnere volt Mariam Suleiman, az intézmény fiatal művészeket támogató programjának résztvevője.
Sarastro szerepében John Relyea lépett színpadra, aki a magyarországi operakedvelőknek sem ismeretlen, élőben és számos közvetítésben is hallhatták már. A művész impozáns, de kissé érdes basszusa illett ahhoz, hogy a produkcióban a karakter sem megkérdőjelezhetetlenül pozitív, ugyanakkor a nézők mégis furának érezte a megközelítést, az áriák nem működtek igazán jól. Figyelemre méltó volt, hogy
a roppant lelkes olasz közönség, akik még a zenekari kiállásokat is megtapsolják, vagy azt, ha az énekes levegőt vesz, az O Isis und Osiris kezdetű ária után valahogy elfelejtettek tetszést nyilvánítani.
Az Éj Királynőjét általában az alapján választják ki, hogyan tudja megszólaltatni az énekesnő a második felvonásbeli áriát. Ezúttal is így történt, míg az első részben előfordultak kisebb pontatlanságok Aleksandra Olczyk énekében, slágerszámában már megfelelően peregtek a koloratúrák.
A három ifjú (Fotó/Forrás: Fabrizio Sansoni / Teatro dell’Opera di Roma)
A további szereplők közül mindenképpen ki kell emelni a Monostatost éneklő Marcello Nardist, akinek a rendező igen összetett színészi feladatot adott az identitásában és szexualitásában bizonytalan fiatalember komikus szerepében – a tenorista azonban kiválóan megfelelt ennek. Szépen énekelt a három hölgy, Ania Jeruc, Valentina Gargano és Adriana Di Paola, utóbbi a nyár eleji firenzei Falstaffban nyújtott ragyogó színészi alakítása után most sötét és telt hangjával hívta fel magára a figyelmet. Jól teljesített Zachary Altman, Arturo Espinosa és Nicola Straniero a különböző őrtállók és papok szerepeiben, illetve a három ifjú: Amelie Rossi, Miriam Noce és Leopoldo Finotti. Nagy elismerés illeti a Római Operaház Énekkarát is, akik közül kiváltképp a férfikarnak jutott komolyabb feladat, ám egységesen, színgazdagon és kifejezően énekeltek. Őket és az intézmény Zenekarát a fiatal olasz karmester, Michele Spotti vezényelte.
Igen precízen, biztos stílusismerettel és könnyed eleganciával dirigálta a Mozart-muzsikát, jóval kevésbé szabadon, mint azt honfitársaitól megszokhattuk.
Az esetek többségében a művész kellő odafigyeléssel hangolta össze a színpad és a zenekari árok történéseit is, ugyanakkor dinamikus fokozásokkal, friss hangzásokkal és érzékeny dallamvezetéssel élővé is tette a jól ismert melódiákat.
Az előadás végén Sarastro beülteti Monostatost abba az iskolapadba, ahol a nyitány alatt még Tamino szenvedett a feladatával, és türelmesen, de határozottan tanítani kezdi. Az ember nem eredendően rossz, csak megfelelő nevelésre szorul, hogy rátaláljon a jóra – hirdeti a produkció a darab keletkezési idejének, a felvilágosodás korának egyik legfőbb eszméjét, amely a modern pedagógiának is alapköve. Biztató gondolat, és szép útravaló, ami jól illik a Mozart-mű optimista végkicsengéséhez.
Fejléckép: Baráth Emőke (Pamina) és John Relyea (Sarastro) (fotó/forrás: Fabrizio Sansoni / Teatro dell’Opera di Roma)
hírlevél
