- Ilyen családi háttérrel nem volt egyértelmű, hogy színész leszel?

- Nem. Sőt, sohasem akartam színész lenni. Persze hatással volt rám, hogy az egész családom – nagyapám, édesapám, édesanyám, mostohaanyám, bátyám – a színház világában dolgozik. Az, hogy színész vagyok nagyon szép és jó dolog az életemben, ugyanakkor sokszor nagyon zavaró, hogy a hobbim egyben a munkám is. Ha egyszer azt mondanák, hogy nem vagyok tehetséges és hagyjam itt ezt a pályát, akkor sem esnék kétségbe. Fiatalabb koromban is inkább ügyvéd szerettem volna lenni.

- Ügyvéd?

- Igen, nagyon tetszett az amerikai jogrendszer: ahogy az esküdtszék előtt megvédenek valakit, ahogy lehet játszani emberekkel. Végül letettem róla, mert rá kellett jönnöm, hogy ügyvédként dolgozni Magyarországon teljesen más jelent, mint Amerikában. Így kerültem rögtön érettségi után a Színművészetire.

- Édesapád mit szeretett volna? Azt, hogy színész legyél, vagy inkább azt, hogy messze elkerüld a pályát?

- Szerintem titkon mindig is azt akarta, hogy színész legyek. Az ő biztatására jelentkeztem a főiskolára. Bennem valahogy nem volt meg a késztetés, hogy mindenáron a Színműre menjek. Nagyon fiatal voltam még, és számomra a színészet nem vágy volt, hanem egy teljesen természetes dolog, hiszen kicsi korom óta abban éltem. Végül megpróbáltam és felvettek.

- Máshova is jelentkeztél?

- Nem.

- És mi lett volna, ha nem jön össze?

- Nem tudom. Valószínűleg egy évig lébecoltam, dolgozgattam volna. Könnyen lehet, ha három évvel később jelentkezem a főiskolára, akkor sokkal eredményesebben végzem el. Egyébként már a felvételinél is gondban voltak velem. Kerényi Imre a harmadik rosta után, a döntés előtti nap leültetett maga mellé és elmondta, nagy bajban van miattam, mert nem tudja, hogy színész vagyok-e vagy inkább rendező. Nem tudta eldönteni, akarja-e, hogy felvegyenek az osztályába, vagy inkább menjek haza, tanuljak egy évig, olvassak sokat, és jöjjek vissza rendező szakra. De végül fölvettek, szóval megoldotta a kérdést helyettem.

- Miért mondod, hogy eredményesebb lehettél volna később?

- Így utólag úgy gondolom, túl fiatalon kerültem oda. Nem mondom, hogy nem igyekeztem, de nem mutattam a lelkes diák képét. Az egyetemen mindenkinek magának kellett kitalálnia jeleneteket. Egyszerre kellett volna rendezőként, dramaturgként és színészként teljesítenem. 18 évesen ezzel nem igazán tudtam mit kezdeni, és magamba zárkóztam. Ki is akartak emiatt rúgni.

- De végül nem rúgtak ki.

- Nem, mert összeszedtem magam az első vizsgára. Előadtam egy monológot, illetve két jelenetet, az egyiket Dolhai Attilával, a másikat Szemenyei Jancsival. Ma már bevallhatom, hogy a monológomat Béres Attilával állíttattam be. Attila akkor még rendező szakos hallgató volt a főiskolán, ma pedig az Operettszínház megbízott főrendezője. A másik két jelenet is egész jól sikerült. A vizsgán látták rajtam a tanárok, hogy igyekszem, és végül maradhattam.

- Diploma után az Operettszínházhoz szerződtél. Nem értek támadások amiatt, mert édesapád az igazgató?

- Inkább gyerekkoromban fordult elő, hogy emiatt bántottak. Az operettes kollégák sohasem mondták, hogy érdemtelenül kerültem oda. A kezdeti időszakban is inkább én éreztem úgy, hogy nekem eggyel jobban kell teljesítenem, vagy többet kell dolgoznom, mint a többieknek. Elfogadtak a kollégák.

- Van szerepálmod?

- Igazi szerepálmom nincs, de van egy figura, akit nagyon szívesen eljátszanék: a Jó estét nyár, jó estét szerelem! című musicalből a főhőst, Viktort.

- Nemrég mutattátok be Szegeden a Szentivánéji álmot. Milyen volt?

- Szeged mindig nagyon különleges, hiszen 4500 ember előtt énekelni, táncolni hihetetlen érzés. Ugyanakkor van egy nagyon nagy hátránya is: igazi színészi pillanatokat és színészi játékot nem tud az egész nézőtér megélni, mert nem látják az arcodat, a szemedet, nem érzékelik az energiáidat. Ezek miatt gondolom, hogy bár nagy sikerünk volt Szegeden, az októberi pesti bemutató sokkal átütőbb lesz.

- Mit tervezel a nyár hátralevő részére?

- Szabó Dávid barátommal és kollégámmal készülünk egy közös koncertre. A szegedi premier után kaptunk három hét szabadságot, és ez alatt akarjuk összeállítani a műsort. Annyit viszont már tudunk, hogy október 4-én mutatjuk be Újpesten.

- Honnan jött az ötlet?

- Már régóta szerettünk volna csinálni egy közös számot. Végül az Operettszínház szilveszteri gáláján színpadra állítottuk az Induljunk, van egy hely című operettsláger rendhagyó változatát. Hatalmas sikerünk volt, állva tapsolt a közönség. Azóta tudjuk, hogy kezdenünk kell egymással valamit, mert valamiért nagyon jól működünk együtt a színpadon. Persze a koncert sem egy szokványos gála lesz. Színházi értelemben valami különlegeset szeretnénk létrehozni, például énekelünk majd egy duettet az Elisabethből, de swing stílusban.

- Ha nem játszanál, mihez kezdenél?

- Nem tudom. Szerintem nagyon sok mindenben meg tudnám találni önmagam. A színpadon is azért tudok jó lenni – már ha jó vagyok –, mert nem akarom tizenegy körömmel csinálni. Én nem abban érzem a tétjét, hogy mi lesz, ha rosszat írnak rólam, hanem hogy mi lesz, ha eljön az idő, amikor már nem szeretek játszani. Éppen ezért igyekszem mindent úgy csinálni, hogy élvezzem, mert ha én jól érzem magam, akkor az általában a közönségnek is tetszik.