Pesten két és fél éve láttam a Bohéméletet a „hagyományos” decemberi repertoár tartozékaként (A denevérrel együtt), és az előadás pedig pont annyira fásultra és érdektelenre sikeredett, mint amilyenre az ilyen kötelező körök sikerülni szoktak. Ajándékba kaptam a jegyet, de nem tudtam megbocsátani Rodolfo elbicsakló magas hangját az első felvonásban vagy a teljesen jellegtelen kabátáriát. Így nagyon örültem, hogy 2015 augusztusa után újra játszották a Scalában a Bohéméletet – részben ismerős szereplőkkel.
A rendezés a hagyományos vonalat képviselte, visszatért az 1963-as Franco Zeffirelli-féle előadás. Akinek ismeretlen lenne, annak a YouTube-on is elérhető felvétel is megerősítheti, hogy eléggé hasonlít a mi Oláh Gusztávunk látványvilágára.
Bár nekem jobban tetszettek a magyar megoldások, főleg a második felvonás elrendezése, szereplőinek mozgatása – ha már mindenképpen hagyományőrző előadáshoz ragaszkodunk. Herbert von Karajan helyére most Evelino Pidò lépett, aki szép munkát végzett, bár a helyi kritikusok lelkesedése nem ragadt rám. A Nyugat lányában, de a Bohéméletben érezhető leginkább, hogy mennyire más Puccini elképzelése: ezekben az operákban inkább a zene követi az eseményeket, nem pedig az egymás után helyezett áriák alakítják a dramaturgiát. Pidò vezénylését azért nem tartom kivételesnek csak jónak, mert hiányzott belőle az ehhez a felfogáshoz szükséges érzékenység és figyelem, amivel Chailly tavalyi Fanciullájában kiválóan bizonyított.
Mindenképpen Szonja Joncsevával szerettem volna hallani az előadást. A bolgár szopránnak elképesztően ível a pályája, ehhez képest, főleg az első felvonásban, a magasságainak fénye és csengése nem volt tökéletes, időnként az az érzésem támadt, hogy talán megártott neki a díszlet hideg téli levegője. A második felvonásban kimondottan zavarba jöttem, amikor a Musettát éneklő Federica Lombardi kifejezőbben, mutatósabban énekelt a főszereplőnél. A végére, különösképpen a harmadik felvonásra sokkal jobban érvényre jutott Joncseva drámai kifejezése és szép megformálása, ami így az előadás egyik erősségévé vált.
Fabio Sartori (Rodolfo) ezen az estén nem győzött meg. A kifogásom ízlésbeli, ugyanis teljesen biztos a támasza, végig kiválóan összpontosít, hallatszik, hogy nem egy feltornázott bariton. Ennek ellenére a magasságaiból szintén hiányoltam a fényt és a csillogást, talán egy árnyalatnyit a kelleténél hátrébbról szólnak ezek a hangok. Kisebb szünet után a következő idényben ismét jön majd a Simon Boccanegra és az Aida c. operákban, utóbbival remélem feledtetni tudja majd egy korábbi Erkeles Radames borzalmát.
A kisebb szerepek közül mindenképpen szeretném kiemelni Carlo Colombara (Colline) alakítását. Áriáját szép zenei megoldások mellett kellően érzelmesen adta elő, Colline áldozatkészsége hihetővé vált. A 2015-ös énekesek közül megmaradt Mattia Olivieri Schaunardként, míg az év elején játszott kiváló Don Carlos Rodrigója után Simone PiazzolánakMarcello jutott, mindketten nagyon magabiztosan és kellő igényességgel énekeltek. A kórus és a gyerekek ismét jól szóltak, talán a második felvonás jobb rendezése domboríthatta volna ki még jobban a teljesítményüket. Előbbi természetesen nem magától értetődő, Bruno Casoni és a tagok megfeszített munkájának eredménye.
A végén megérdemelten szólt a taps (már az utolsó ütem közben is), hiszen hamis hangot, rossz belépést vagy bántó zenei megoldást nem hallhattunk, a karmester pedig Joncsevával és Sartorival biztosan vitte a darabot. De a rendezés biztonsági játék volt: nem láthattunk semmi megdöbbentőt, sem kedvező, sem botrányos irányban. Valami apró többlet hiányzott, ami kiemelte és emlékezetessé tette volna az előadást.
hírlevél
