„Sokunkban ugyanaz az érzés kavarog: szégyen” – megszólalt Fischl Mónika Orbán János Dénes ügye kapcsán

Közösségi felületén tett közzé hosszú bejegyzést Fischl Mónika azt követően, hogy a sajtóban napvilágot látott Orbán János Dénes jogdíjkifizetési ügye. Mint kiderült, a Kossuth-díjas író szakmai vezetése alatt álló Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. (KMTG) egy év leforgása alatt több mint 410 millió forint értékben vásárolta meg Orbán János Dénes kilenc művének felhasználási jogait. A szerződéseket az Erős János, Az Orfeum Mágusa, a Hamupipőke, a Dankó Pista, az Oroszlánszerelem, a Papucsszaggató királykisasszonyok, a Csongor és Tünde, a Búbocska és a Magyar Faust című művekre kötötték. (Erről bővebben itt és itt írtunk.)

Kapcsolódó

Orbán János Dénes a Fideliónak: „Rajtam kívül senki nem bizonyított három sikeres operettel”

Orbán János Dénes szerint nem merül fel összeférhetetlenség amiatt, hogy az általa szakmailag vezetett KMTG több mint 410 millió forintért vásárolta meg kilenc művének felhasználási jogait. Fehér Renátó szerint az ügy túlmutat a jogdíjakon.

„Mélyen megrendít mindaz, ami tegnap egy a színházunkban »alkotó« emberrel kapcsolatban napvilágra került” – fogalmaz Fischl Mónika. Az énekesnő felveti a kérdést, van-e joga, van-e értelme és helyes-e nyilvánosan kimondani mindazt, amit az elmúlt években gondolt, érzett és átélt. Úgy fogalmaz: „sokunkban ugyanaz az érzés kavarog: szégyen.” De mint aláhúzza, ez nem a társulat szégyene. „O.J.D. (Orbán János Dénes nevének gyakran használt rövidítése – a szerk.) bekerült az »Előretolt Helyőrség« után az operett magyarországi fellegvárába is” – jegyzi meg Fischl Mónika, aki Orbán János Dénes több szerzeményében is dolgozott.

Később egy visszatérő kérdést idéz:

Akkor miért nem álltatok fel?

Mint fogalmaz: „Magyarországon egyetlen valódi, országos jelentőségű fellegvára van a műfajnak. A Budapesti Operettszínház.” Meglátása szerint emiatt maradtak sokan a színháznál annak ellenére, hogy több mindennel nem értettek egyet.

Fischl Mónika kiemeli: „Nehéz elfogadni, amikor megérkezik valaki egy olyan intézménybe, amelynek történetét művészgenerációk építették, és lényegében azt mondja, mindaz, ami eddig volt, rossz volt. Majd most én megújítom az operettet, majd most »minőségi szórakoztatás« lesz.”

Fischl Mónika Az Orfeum mágusában (Fotó/Forrás: Janus Erika / Budapesti Operettszínház)

Operettforradalom?

„Milyen forradalom az, amelynek előadásait a bemutató után alig két évvel már le kell venni a műsorról, mert nem lehet megtölteni vele a nézőteret?” – teszi fel a kérdést az énekesnő, aki úgy tudja, a következő évadra 187 előadást terveztek be, míg „volt idő, amikor egy évadban 710 előadást” játszottak.

Fischl Mónika úgy véli: „Az elmúlt években azt láttam, hogy a korábbi évtizedek operettművészetét, a színház múltját és annak eredményeit sokszor lenézően, degradálóan minősítették. (…) Közhelyeket, hangzatos jelszavakat, kognitív disszonanciákat hallottunk, és

mindehhez olyan kultúrpolitikai befolyás társult, amelynek mértéke számomra ma is felfoghatatlan.

„Próbáltuk a saját tudásunkkal és tehetségünkkel megmenteni azt, ami menthető” – fogalmaz az énekesnő, aki szerint van az a pont, amikor már nem lehet tovább hallgatni. „Nem mi voltunk rossz helyen! És nem az operettet kellett volna megmenteni tőlünk!” – zárja sorait Fischl Mónika.

A teljes bejegyzés itt olvasható:

Nyaralok. A családommal. Jól érzem magam, aztán... szembejön velem egy cikk, majd még egy, még egy... Nehezen teszem ki ezt a posztot, de... hajnal van, nem tudok aludni... jár az agyam...

Gondolkodom azon, van-e jogom, van-e értelme, és helyes-e nyilvánosan kimondani mindazt, amit az elmúlt években gondoltam, éreztem és átéltem.

Az ember ösztönösen óvja azt a helyet, amelyhez tartozik. Nem beszél szívesen annak a közösségnek a problémáiról, amely az otthona, a hivatása, az élete egy része. Különösen akkor nem, ha évtizedeken keresztül abból a közegből kapott lehetőséget, sikert, megbecsülést, szeretetet és kenyeret.

Talán ezért is hallgattunk sokan sokáig.

Mert nem akartuk bántani azt a színházat, amelyet szeretünk.

Nem akartuk kívülről rombolni azt, amit belülről még mindig próbáltunk megtartani.

Az ember nehezen beszél a saját otthonának sebeiről, de eljön az a pont, amikor a hallgatás már nem védi azt, amit szeretünk.

Hanem éppen a kimondott szó lehet az, amellyel megpróbáljuk megvédeni.

Én most elérkeztem ehhez a ponthoz, mert mélyen megrendít mindaz, ami tegnap egy a színházunkban „alkotó” emberrel kapcsolatban napvilágra került. Döbbenten olvastam a sajtóban megjelent híreket, a nyilvánosságra került százmilliós összegeket, és azt hiszem,

sokunkban ugyanaz az érzés kavarog: szégyen.

És valami még ennél is nehezebben megfogalmazható, szekunder szégyen.

Szégyenérzet valaki más tettei, viselkedése és egy kialakult helyzet miatt. Azért, mert egy olyan ember kerülhetett közénk, kaphatott ekkora befolyást a színházunkban és a magyar kultúrában, akinek működésével kapcsolatban ma ilyen súlyos kérdések merülnek fel. Mi pedig ott voltunk. Az ő nevével fémjelzett produkciókban dolgoztunk.

És bár nem mi hoztuk meg ezeket a döntéseket, nem mi adtuk ezt a hatalmat, mégis érezzük ennek a súlyát és ránk nehezedő következményeit.

Viszont egy dolgot nagyon világosan ki akarok mondani.

Ez nem a társulat szégyene.

Nem azoké a művészeké, akik esténként felmentek a színpadra.

Nem azoké, akik próbáltak dolgozni, alkotni, megtartani a közönséget, és megőrizni valamit abból, amit ez a színház mindig is jelentett.

Hogyan kerülhetett ekkora kulturális és szakmai befolyás egy olyan ember kezébe, akinek véleményem szerint nem volt valódi kapcsolata az operett műfajával? O.J.D. bekerült az „Előretolt Helyőrség” után az operett magyarországi fellegvárába is.

Már az első közös munkánk során világossá vált, hogy két teljesen különböző világot képviselünk. Amikor beléptem Az Orfeum mágusa olvasópróbájára, számomra értelmezhetetlen volt az a látványos ego, amely mögött én nem láttam sem a műfaj valódi ismeretét, sem tapasztalatot, sem alázatot, sem tiszteletet azok iránt, akik egész életüket ennek a műfajnak szentelték.

Van egy különösen veszélyes állapot, amikor valaki nem tudja, mit nem tud.

Kemény, nyílt vitáim voltak vele az első perctől kezdve.

Ma pedig, mindazok után, ami napvilágra került, mélységesen szégyellem, hogy ez a mi fellegvárunkban megtörténhetett.

És joggal kérdezheti bárki,

akkor miért nem álltatok fel?

Miért? Mert az a művész, aki valamire felteszi az életét, évtizedeket tanul, épül vagy épp kudarcok árán fejlődik, nem tud egyszerűen felállni és elsétálni. Ha húsz, harminc vagy negyven évet tettél le egy színpadra, az a hely már nem egyszerűen a munkahelyed. Ott vannak a sikereid. A kudarcaid. Az emlékeid. A kollégáid, akik már a barátaid. A hűséges közönséged. Az életed egy meghatározó része. Ráadásul az operett különleges és kiszolgáltatott, egyedi műfaj. S nekünk zenés színészeknek, énekeseknek még szakmán belül is mindig többet kell bizonyítani, hogy megtarthassuk létjogosultságunkat. Magyarországon egyetlen valódi, országos jelentőségű fellegvára van a műfajnak. A Budapesti Operettszínház.

Ezért sokan közülünk nem felálltunk és elmentünk.

Maradtunk.

Próbáltunk harcolni.

Jeleztünk. Többször. Próbáltunk túlélni. Próbáltuk a saját tudásunkkal, tapasztalatunkkal és tehetségünkkel jobbá tenni azt, amit elénk tettek.

Látva a folyamatokat, a tendenciát sokszor mondtuk egymásnak: Nem mi vagyunk rossz helyen!!!

Nehéz elfogadni, amikor megérkezik valaki egy olyan intézménybe, amelynek történetét művészgenerációk építették, és lényegében azt mondja, mindaz, ami eddig volt, rossz volt. Majd most én megújítom az operettet, majd most „minőségi szórakoztatás” lesz.

És itt érdemes megállni egy pillanatra annál a szónál, amelyet ő maga használt, operettforradalom.

Az Orfeum mágusa kapcsán, a Hamupipőke és a Dankó Pista kapcsán Operettforradalomról beszélt, amivel nemzetközi vizekre evezhet... hm. MI ott voltunk. Nemzetközi vizeken. Sokáig. Évtizedekig. Aztán... jött az „Operettforradalom”... hm.

De milyen forradalom az, amelynek előadásait a bemutató után alig két évvel már le kell venni a műsorról, mert nem lehet megtölteni vele a nézőteret?

Ez a forradalom?

Egy olyan színházban, amelynek előadásaira régen hónapokra előre nem lehetett jegyet kapni?

Egy olyan intézményben, amely művészgenerációkat nevelt ki az operett és a musical műfajában egyaránt?

Egy olyan társulatban, amely keresztül-kasul járta a világot évtizedekig, és vitte hírét a magyar operettnek, ami Hungarikumunk?

Volt idő, amikor egy évadban 710 előadást játszottunk.

A következő évadra információim szerint 187 előadás van betervezve.

És akkor újra felteszem a kérdést:

Ez lenne az operettforradalom?

Az, hogy egy „forradalminak” nevezett produkció alig két év után eltűnik a műsorról?

Az, hogy nem tudjuk megtölteni a nézőteret?

Az, hogy elveszítjük azt a közönséget, amely évtizedeken keresztül hűségesen járt hozzánk?

Az, hogy a műfaj meghatározó művészei idegenednek el attól a színháztól, amely egykor az otthonuk volt?

Az, hogy a magyar operett nemzetközi jelenléte töredékére, vagy inkább nullára csökkent annak, ami egykor volt?

Ha ez forradalom, akkor mit épített, és mit rombolt le?

Félreértés ne essék! Lehet, és kell is megújulni. Lehet újragondolni, újraértelmezni, vitatkozni a hagyománnyal.

De egyetlen dolgot nem lehet megkerülni, előbb ismerni kell azt, amit meg akarunk újítani.

Az operett nem néhány csillogó ruha és háromnegyedes taktusok. Különlegesen összetett, komplex műfaj, saját zenei, színészi, dramaturgiai törvényszerűségekkel. Ezeket lehet megújítani, ha kell, de előbb meg kell tanulni őket. Lehet lebontani falakat, de előbb tudni kell, mi tartja össze a házat.

Az elmúlt években azt láttam, hogy a korábbi évtizedek operettművészetét, a színház múltját és annak eredményeit sokszor lenézően, degradálóan minősítették.

Azt az időszakot, amikor megteltek a nézőterek.

Amikor generációk szerették ezt a színházat.

Amikor a világ számos pontján büszkén képviseltük a magyar operettet.

Közhelyeket, hangzatos jelszavakat, kognitív disszonanciákat hallottunk, és mindehhez olyan kultúrpolitikai befolyás társult, amelynek mértéke számomra ma is felfoghatatlan. Most pedig itt állunk, és olvassuk a sajtóban nyilvánosságra került százmilliós összegeket.

És újra megkérdezem: hogyan történhetett mindez?

Hogyan történhetett meg, hogy miközben egy egész társulat próbált dolgozni, alkalmazkodni, túlélni és megtartani a közönségét, eközben ilyen nagyságrendű összegek jelenhettek meg egyetlen ember művei, szövegei és jogdíjai körül?

Mi pedig ott álltunk a színpadon. Énekeltünk. Játszottunk. Próbáltuk megtartani a közönséget. Próbáltuk megtartani EGYMÁST!

Próbáltuk a saját tudásunkkal és tehetségünkkel megmenteni azt, ami menthető,

mert hittünk, és én ma is hiszek az operettben.

Abban az operettben, amely nem szégyellnivaló múlt.

Nem egy poros hagyaték. Nem egy hamis játék, ahogy azt Móricka elképzeli...

Nem egy lenézendő műfaj.

Hanem érték. Kultúra. Hagyomány. Hungarikum. A mi Hungarikumunk.

Sokáig hallgattunk.

Talán azért, mert reméltünk.

Talán azért, mert féltettük azt, amit egy egész életen át építettünk.

Talán azért, mert azt gondoltuk, belülről még lehet változtatni.

De van az a pont, amikor már nem lehet tovább hallgatni.