Zenés színház

Songspiel

2008.11.08. 00:00
Ajánlom
Brémában mindössze háromszor tűzték műsorra a múlt évad végén Michael Kunze és Gershon Kingsley művét, a Raoult; a kritika és a közönség igen szerette. Az első szegedi versenyelőadáson, csütörtökön a hírek szerint kongott a színház, szinte többen voltak a színpadon, mint a nézőtéren, amitől az előadás teljesen szétesett. A közelgő hétvége azonban jó kétharmados házat vonzott, s ennek pozitív hatása nem maradt el. OPERAVERSENY ÉS FESZTIVÁL A MEZZO TELEVÍZIÓVAL

Dramaturgiáját és rendezői megoldásait tekintve Brechtet, zeneileg Dessaut, Weillt, Bernsteint, Sondheimet idézi a Raoul– s ez nagyon jól áll a brémai karmester, Terts Márton dirigálta Szegedi Szimfonikusoknak! –, ami történelmi leckének és a 14–25 év közöttiek első komolyabb zenés színházi élményének is remek, operaversenyhez azonban nem elég izmos alapanyag.

A Monika Gora tervezte színpadot oldalt és hátul is fekete függönyök zárják le. Előtte fehér a tér, amelyben lépcsősen tagolt lejtők, középen pedig egy mélyedés található, vakítóan steril. Legelöl néhány bronzszínre fújt cipő, bakancs - számuk az előadás végére megnő -, a rakparti emlékművet idézi fel. A színpad mélyén, jobb oldalon, mintegy három méterrel a sík fölött egy ketrec lóg, ebbe kényszerül két versenyszereplő, akik nemcsak színészi, de énekesi képességeiket sem tudják bizonyítani. Olyannyira nem, hogy a főbb mellékszereplők kompaktabb és súlyosabb karakterábrázolást mutathatnak. Violaine Kieffer (Rachel) és Beöthy Kiss László (Serge) fiatal zsidó párja álcselekvések végrehajtásával és erőteljes színészi jelenlétet egyáltalán nem kívánó ottléttel tölti a két felvonást. Korlátaik objektívek, helyzetük pedig ezáltal méltatlan: alig van mit énekelniük, ám ez az alig valami is gyakran hallhatatlan térbeli pozíciójuk miatt.

 
 

A musicallibrettistaként ismert Michael Kunze (jelenleg is műsoron van Budapesten a Mozart!, az Elisabeth, a Vámpírok bálja) és a darabot rendező Julia Haebler egyaránt a brechti epikus színház farvizén hajóznak, és majdnem révbe érnek.

Erre az előadásra nem ülhetünk be naivan – pláne Magyarországon –, hiszen Raoul Wallenberg élete, amit a színpadon látunk, már egyszer szinte/majdnem/talán pontosan így zajlott le. Kunze törekszik az életrajzi hitelességre, ám hagyja, hogy alakjai önálló életet éljenek. A valóság és a fikció tehát keveredik a történetben, ugyanakkor nem célja a szerzőnek vagy a rendezőnek az sem, hogy (hamis) illúziót keltsenek. Így a színész nem azonosul a szereppel, amit játszik.

A szereposztásnál sem volt alapfeltétel az egykor élt karakter és az azt alakító közötti külső hasonlóság. Hogy mindezeket tudatosítsák a nézőben, ezáltal ne kérjék számon például a beleélést, felmutatják Sztálin, Churchill, Eichmann, Kemény Gábor, Wallenberg, Per Anger fotóit, jelzett kellékeket használnak (nagy piros sapka Sztálinnak, piros díszzsebkendő az áruló Kutuzovnak, szivar Churchillnek, egy kis svéd zászló az egyik forgatható, létrafoknak is használható ablakmélyedéssel ellátott lejtőre), maszkot viselnek (óvodai fejdíszekre kerülnek a fotók, elválasztott hajú, kisbajuszos szmájli lesz a Hitler-álarc). Mindegyikük „belépője” tartalmazza a legfontosabb információkat, valamint a jelenetek összefoglalója, vagy épp a megértéshez szükséges háttérismeret a színpad fölé vetítve olvasható. (Sajnos, csak ezt fordították le a szervezők magyarra. Minden bizonnyal a helyhiány az oka, amiért csak ennyire tellett, ám így – dicséretesen tiszta artikuláció ide vagy oda –a nézőtér egy része nem teljes élménnyel távozott.)

 
 

Az előadásban, részben a görög sorstragédiákat mintázva, két kórus is hangsúlyos szerepet kapott. A két középkorú narrátornő által vezetett „nevesített”, amely mindvégig kommentálva aktívan vesz részt a játékban, és akiket a homogén tömegre utalva tiszta szabásvonalú, inkább semleges korú, mint 1944-45-ből való homokszín ruhába öltöztette Debreczeni Ildikó (csak a hölgyek fizurájának feltűzése és hullámai kvázi-korabeliek), akik közül lépnek elő a fent említett létezett történelmi személyiségek. A proszcéniumpáholyokban nemenként elkülönítve ültetett „névtelen” énekesek egyrészt hangerőben őket segítik, másrészt Wallenberg magával, istennel és egyéb embertársaival perlekedő lelkiismereteként jelenik meg. Hallhatóan élvezik a Kingsley írta kottákat, és játékkedvvel állnak, mozognak a színpadon. Bizonytalanság csak a gyerekkórus két kisfiújának hangjában van a végső morális tanulságokat már-már szentimentálisan megfogalmazó epilógusban (mert finálénak nehéz lenne nevezni a West Side Story Somewhere-jének nyomát erősen magán viselő számon).

Egy hátközépig érő hajú copfos férfi ül a nézőtér bal oldal, 2. sor 1. székén. Világoskék a szvettere, fekete a nadrágja. Néhány hellyel arrébb ülve látható szemében a visszafogott, nyugodt mosoly. Semmi különös nincs benne, egy néző a sok közül. Nyilván tudja az, aki látta a műsorfüzetet, hogy ő a versenyző Marcin Habela lengyel operaénekes a címszerepben, ezért azonnal egyértelmű a koncepció. Pláne azután, hogy nagyon nem akar felmenni a színpadra. Aztán nyomatékkal éneklik a one simple single man kifejezést, ami később just a man, a simple human being-ként ismétlődik. Ez az egyszerű, saját és mások szabadságát kívánó ember azonban tele van kétellyel, és lelkifurdalással él, hiszen nem menthet meg mindenkit, de a kiválasztás döntése és annak felelőssége az övé. Marcin Habela a „megszabadító”, az „életmentő”, az „igaz ember” egydimenziós sablonjába, azaz abba, amit megírtak a szerzők, és amit megrendezett a rendező, kellemes, telt tenorjával, és érzelemgazdag játékával próbál hús-vér figurát teremteni.

 
 

Erőfeszítése nem reménytelen ebben az igen kemény és tiszta az előadásban, ami poézisében nem kendőz, nem óvatoskodik. (A nyakkendőtlen kiscserkészeknek is nézhető gyerekkórus exponált pillanatai jól példázzák ezt: az első felvonásban egy részük felvigyázóként menetel a végelgyengülés határán levő zsidó munkaszolgálatosokat játszók mellett, és lövi le őket, a második felvonás végén bújócskát játszanak Serge-zsel a Duna-parton, s egyenként tűnnek el.) A probléma azonban alapvetően az, hogy a kimondás a brechti intenciók és effektek ellenére is csupán a szüppögősen szentimentális szimbólumok és eszmék szintjén mozog, a történethez választott zenei forma pedig egyáltalán nem győz meg arról, hogy ebben az operaversenyben lenne a helye.

(2008. november 7. 19:00 - Szegedi Nemzeti Színház - Operaverseny és Fesztivál a Mezzo Televízióval
Michael Kunze-Gershon Kingsley: Raoul - a Theater Bremen produkciója
Km.: Marcin Habela - Raoul Wallenberg, Violaine Kieffer - Rachel Strauss, Beöthy Kiss László - Serge Eisenmann, Achim Rikus - Per Anger, Can Tufan - Staffan Söderblom, Hyung-Jin Kim - Joszif Sztálin, Allan Parkes - Winston Churchill/ Német tiszt, Daniel Wynarski - Nagyapa, Robert Neil -Adolf Eichmann/Lichtenberger, Zlatina Taralova - Jeanette, Johannes Scheffler - Mihail Kutuzov, Heinrich Bröckerhoff - Ivar Olsen, Astrid Kunert - Kemény Erzsébet, Melkovics Zoltán - Kemény Gábor, Daniel Ratchev - Schmidhuber tábornok, Martina Parkes - 1. narrátor, Tatjana Kluge - 2. narrátor, Karin-Maria Brenner - 3. narrátor; karig.: Tarmo Vaask; Szegedi Szimfonikus Zenekar, vez.: Terts Márton
kor.: Jacqueline Davenport; díszlet: Monika Gora; jelmez: Debreczeni Ildikó; rend.: Julia Haebler)

Programkereső

Legnépszerűbb

Könyv

Innentől nem a gyerek hibája lesz, ha nem olvas

Az irodalom a szabadságról szól. Ha ezt a szabadságot nem adjuk meg az oktatással, ha nem mutatjuk meg a gyerekeknek, hogy talán éppen az olvasás az, amire ebben a számára is megterhelő, felgyorsult világban szüksége van, akkor tényleg nem az ő hibája lesz, hogy nem olvas. VÉLEMÉNY.
Könyv

Tóth Krisztina és Az arany ember: Hogyan jutottunk idáig?

Be akarja tiltani Jókait? Ki a felelős azért, hogy most mindenki irodalom kapcsán „anyázik” az interneten? Megválaszolunk mindent, amit tudni akar, de eddig nem mert megkérdezni Tóth Krisztina és a Jókai-rajongók összecsapásáról.
Klasszikus

Szomorú nóta kíséretében hagyta el VII. kerületi próbahelyét a 100 Tagú Cigányzenekar

A zenekar tizenkét év után költözött ki az erzsébetvárosi próbahelyről, miután nem fogadták el a kerület vezetése által kínált megoldást – írta meg a Telex.hu.
Vizuál

Lenyűgöző és groteszk életképeken elevenedik meg a szocializmus Budapestje

Ezernyolcszáz fotó került fel a Fortepan archívumába, amiket Kereki Sándor fotós, újságíró készített a hatvan-hetvenes években. Nézze meg galériánkat!
Klasszikus

Időkapszulát helyeztek el a Magyar Zene Házában

Befejező szakaszához ért a Liget Budapest projektben épülő Magyar Zene Háza kivitelezése, ebből az alkalomból pénteken az utókornak szánt üzenetekkel teli időkapszulát helyeztek el a decemberben megnyíló épület padlóburkolata alá.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Zenés színház hír

Az autósmozik mintájára autósszínházat terveznek Manchesterben

Musical koncertekkel indulna a nyári színházi szezon Manchesterben, ahol mindenki élőben, de biztonságban, a saját autójában ülve élvezhetné az előadásokat.
Zenés színház ajánló

Börtöndráma az Operaházban

A megrázó erejű Ments meg, Uram! (Dead Man Walking) című Jake Heggie-operával folytatódik az Opera Otthonra fizetős streamsorozata. Az Almási-Tóth András rendezte produkció szombaton Meláth Andrea és Sólyom-Nagy Máté főszereplésével látható.
Zenés színház magazin

Óda a magyarokhoz – 240 éve mutatták be Joseph Haydn A hűség jutalma című operáját

1779-ben leégett a fertődi Esterházy kastélyhoz tartozó színház. E sajnálatos esemény nyomán azonban egy igazán különleges zenemű született: Haydn új nagyoperája, A hűség jutalma csendült fel először az újranyitott teátrumban.
Zenés színház interjú

„Az egyetemes Bóni-életérzést kerestem” – interjú Erdős Attilával

Erdős Attila operaénekesi feladatai mellett a Budapesti Operettszínházban táncoskomikusként is bemutatkozhatott, a Kékszakáll Popolanija után többek között a Vidnyánszky Attila rendezte Csárdáskirálynő Bónijaként láthatta őt a közönség. Az indulásról, zenei kalandozásokról és az operett műfajának sokszínűségéről beszélgettünk.
Zenés színház hír

Először neveztek ki női zeneigazgatót Szentpétervár történelmi színházában

A szentpétervári Mihajlovszkij Színház zeneigazgatója lett Alevtina Ioffe, aki több rangos német színházban is bemutatkozott már. Ilyen magas pozíciót még nem kapott női dirigens Oroszországban.